100 éve lehet látogatni a kolozsvári botanikus kertet, megnéztük, kik jártak ott

Ahogyan a Mátyás-szobor vagy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem nélkül nehéz elképzelni Kolozsvárt, ugyanígy a botanikus kert is hozzátartozik a városhoz. A pontosan 100 évvel ezelőtt megnyitott füvészkert nemcsak a helyiek, hanem a turisták kedvelt kikapcsolódási pontja is. Már a kezdetektől. Ezt idézzük fel.

A kolozsvári botanikus kertek története korábbra nyúlik vissza, az intézmény honlapján a Református Kollégium Farkas utcai gyűjteményét említik, mint elsőt, amelyet Cserey Farkas amatőr botanikus szervezésében és anyagi támogatásával valósítottak meg a 19. század első felében. Ismertebb a század második felében alapított régi botanikus kert története, amelynek néhány fája alatt – talán – még manapság is lehet hűsölni. A Brassai Sámuel és Kanitz Ágoston által szervezett kert Mikó Imre Erdélyi Múzeum-Egyesületnek tett nagylelkű adománya révén jöhetett létre. Ugyan 1919-ig még az eredeti helyén működött az intézmény, de már a századforduló után világossá vált, hogy egy új, nagyobb füvészkert alapítása mindenképp szükséges. A Mikó-kertet még az 1920-as, 1930-as években is sokszor keresték fel azok a diákok, akik csendben akartak tanulni, majd az 1960-es években részben ennek a területén épült fel a diákváros.

Az új fűvészkerthez még az I. világháború kitörése előtt, Richter Aladár igazgatósága alatt megvásárolták a Majális és Kert utcák között elterülő területet. A mai botanikus kert alapját jelentő 9 hektáros dimbes-dombos terület elrendezésére a háborús évek miatt viszont még sokat kellett várni. Alexandru Borza, aki Budapesten (is) tanult, végül 1919. május 14-én (a kutató visszaemlékezései nyomán azt is tudjuk, hogy délelőtt 10 órakor) vette át a kolozsvári botanikus kert irányítását.

„Akkoriban inkább kertecskének lehetett volna nevezni. A régi füvészkert, amelyet az egykori Mikó-alapítvány területén rendeztek be, lassanként szűkösnek bizonyult a fejlődő egyetemi oktatás részére. Felmerült az új lehetőség, hogy a házsongárdi oldalban szerezzük meg a beépítetlen területeket; a tulajdonosoktól apránként vásároltuk fel a földet. Jó elgondolás volt: mert ha a terület nagyság tekintetében nem is egyedülálló, de szépsége, vadsága, romantikája az európai füvészkertek legszebbjei közé emeli. Domb, szikla, csörgedező patak persze a berlini Dahlem-kertben is található; fáradságos munkával hordták össze a földet, a követ, s vájták ki a patak medrét s ez érződik. A természet utánozhatatlan. De még így, kedvező feltételek mellett is hét évig dolgoztunk, míg a közönség részére megnyithattuk a kertet” – magyarázta a mai intézmény első igazgatója, Alexandru Borza 1965-ben az Új Életnek. Az intézmény hivatalosan végül 1925. június 25-én nyitott ki a nagyközönség számára.

Az Alexandru Borza munkásságával kapcsolatban igencsak kritikus Soó Rezső botanikus (aki a második bécsi döntés utáni magyar világban igazgatta az intézményt) is elismerte, hogy a szervezői tevékenysége kedvező volt a kert és a vele kapcsolatos intézmények fejlődésére. Amellett, hogy áttelepítették a régi kert anyagát, üvegházakat építettek, kilátóként is funkcionáló víztornyot, hangulatos japán kertet és meteorológiai állomást létesítettek. A mindig nagyon népszerű japán kert ötlete állítólag Borza egyik amerikai felolvasó útja alkalmával született a brooklyni füvészkertben.

„Borza munkájának magas elismerése, amikor a Rendszeres Növénytani Intézet és Botanikus Múzeum kétemeletes, modern palotáját (1930-1935 között épült) maga II. Károly avatja fel” – írta méltatásképpen a Soó Rezső a Keleti Újságban 1941-ben. Az említett épületet hivatalos átadójára 1937-ben került sor, manapság többek között Románia legnagyobb herbáriumának ad otthont.

Az első igazgató mellett természetesen többen közreműködtek a kert kiépítésében, maga Borza nevezi a „kert lelkének” Gürtler Kornélt, aki többek között a berlini botanikus kertekben szerzett tudását kamatoztatta Kolozsváron. Míg a múzeum és a herbárium működtetésében az 1922-ben kinevezett Nyárády Erazmus Gyula nevét kell mindenképp kiemelni.

Úgy tűnik, hogy a kolozsvári közönség nem zárta egyből a szívébe az új füvészkertet, legalábbis a Pásztortűz 1928-as számában arról tudósítanak:

„Tíz percre a város centrumától egy művészi faragásokkal díszített székely kapu mögött nyúlik el, tág öblösödéssel a házsongárdi kertek felé az új Botanikus-kert. Még nem méltányolja eléggé a város közönsége azokat a szépségeket, amelyeket ez a részleteiben vadregényes, másutt a modern kertészet mestermunkáit felmutató, ismét másutt pedig a növénytani rendszereket szemléltető hatalmas terület a látogató elé tár. A gondozott utakon csak gyér sétálóközönség léptei alatt csikorog a porond s a padokra hulló árnyékban a kertnek csak néhány törzsvendége, diákok, s csak egy-egy erre vetődött idegen élvezi a város közepére varázsolt hegyvidéki romantika üdítő báját, kedvességét” – írták nem kevés elragadtatással a kertről.

Valószínűleg nem tett jót a kert hírnevének, hogy a kezdeti években gyakran volt öngyilkosságok helyszíne a kilátótorony/víztorony. Az újságok pedig részletes beszámolókat közöltek a város közösségét megrázó tragikus eseményekről, 1926-ban egy úrilány vette le magát a nagyjából 25 méter magas toronyból, 1928-ban pedig egy fiatal orvostanhallgatónő öngyilkossága rázta meg a várost, de ugyanebben az évben egy katonát is említenek az újságok, aki végzett magával. Egyik esetet sem övezte akkora érdeklődés, mint báró Szentkereszthy Zsigmond özvegyének 1931-es próbálkozását. „A valamikor dúsgazdag báró özvegye nem bírta el a nyomorúságot és a megaláztatást és véget akart vetni életének” – írta magyarázatként a nagyváradi Magyar Szó.

Bár a vezetőség kezdetektől úgy tekintett a kertre, mint ami elsősorban tudományos célokat szolgál, és csak ezek után a közművelődést, azért érezhető, hogy szerettek volna szabadulni ettől a bélyegtől. Valószínűleg nem véletlenül említette a botanikus kert megnyitásának tízéves évfordulóján az igazgató, és idézte őt az Ellenzék tudósítója, Marton Lili: „Nem tudom miért bojkottálnak minket az öngyilkosok? Újabban a Dermatához járnak”.

Ugyanakkor az is látszik, hogy mindent megtesznek a látogatószám növelése érdekében, több olyan tudósítást is lehet olvasni, hogy éppen melyik növénynek a virágzását lehet megfigyelni a kertben. 1926-ban például arról számolt be az Ellenzék, hogy a nagy pálmaházban a kosborfélék családjához tartozó Stanhopea orchideanemzetség példányai pompáznak, amelyek „pazar színű és csodás alakú virágaikkal valóban bámulatba ejtik a szemlélőt”. Az 1930-es évek elején pedig valóságos tündérrózsa-láz söpört végig a sajtóban, amikor egy Amazonász vidékén őshonos tavirózsafaj, a Vitória-Régia virágba borult.

„A Victoria Regia legfeljebb két-három napig pompázik, maga a virágzás nagyon ritka tünemény a mi éghajlatunk alatt még üvegházakban is. Az érdeklődők felhasználhatják az alkalmat és megnézhetik a napokban a botanikus kert nagy üvegtermében. A Victoria Regia levelei a legnagyobbak, virágai pedig a növényvilág legszebb virágai közé tartoznak” – írták az Ellenzékben.

A tíz éves évfordulóról beszámoló Keleti Újság pedig azt emelte ki, hogy a Növénytani Múzeum mellett rövidesen négyszáz különböző rózsafajtából álló kert, úgynevezett rosarium létesítését tervezték. Talán még manapság is látható néhány a temesvári rózsák parkjából akkor érkező oltványokból.

Emellett különböző eseményekkel is népszerűsíthették a kertet. Az említett évfordulós tudósításból azt is megtudjuk, hogy egy szabadtéri előadásban akarják bemutatni Puccini Pillangó kisasszonyát. „Tervbe vettük, hogy ebben a kétségtelenül alkalmas miliőben előadatjuk a Madame Butterfly-t. Ilyen irányban már tárgyalásokba is bocsátkoztam az Operával” – idézték Alexandru Borza igazgatót.

Az évek során szerveztek benne különböző tudományos találkozókat, de királyi vendégei is voltak. A Keleti Újság részletes beszámolója szerint az Angliában oly népszerű garden-partyk mintájára szerveztek fogadást 1930 őszén a múzeumépület előtti téren. A beszámolók alapján könnyen elképzelhetjük az eseményt.

„A rendezőség legnagyobb sikerének könyvelheti el, hogy igazán nagyszerű időt tudott kifogni a garden-partykhoz. A fák koronái sárga ruhába öltöztek, de az erősen tűző nap feledteti, hogy jól benne járunk már az őszben. A legtipikusabb »vénasszonyok nyara«. Az újonnan épült egyemeletes múzeumépület előtti térségen folynak még az ebéd előkészületei. A térség legbelső részén három oldalt nyitott ponyvasátor alatt terítik a királyi asztalt. Kihangsúlyozott egyszerűség a jelszó. Nincsenek ezüst készletek és meisseni porcelánok, kristályvázák és damaszttérítők, a legdemokratikusabb módon, mintegy hotel vendéglő – nem is a legelőkelőbb – asztala van elkészítve minden. Közel van már az egy óra s a rendezők még most helyezik el a tányérokat s a közönséget elosztó cédulácskákat. A két végén bekanyarodó, nem túlságosan hosszú asztalnak a szabad térségre néző részén ül a király, mellette jobbról Mironescu miniszterelnök, másik oldalán pedig dr. Haţieganu Gyula, az egyetem rektora, aki délelőtt lépett magas tisztségébe. Szemben Mária királyné, jobboldalán Miklós herceggel, balján Miron Christea patriarchával. Miklós herceg mellett ül a joviális arcú Sărăţeanu, a volt régens” – olvasható a korabeli beszámolóban.

Noha a második bécsi döntés után a korábban már idézett Soó Rezső azt nyilatkozta, hogy „a botanikus kert fenntartása és továbbfejlesztése nemzeti érdek”, a háborús körülmények között ez nehezen volt tartható, inkább arról szólnak a hírek, hogy nehézségekkel küzdenek. „Bár jelenleg is vagy 35 ember dolgozik az utak karbantartásán és az egyéb kertészeti munkákon, nagyon nehezen megy a munka, ugyanis valamennyi szakkertészünk katonai szolgálatot teljesít, amit, reméljük, a közönség is méltányol. A kert nagy része már rendben van” – idézi az egyik munkatársat a kolozsvári Esti Lap 1943 tavaszán. Ekkor ugyanis télen még nem tartott nyitva minden nap az intézmény a közönség számára, az időjárás függvényében tavasztól őszig látogathatta a közönség.

A második világháború után már kevesebb történet szól a kertről, a termelési riportok mellett a mindennapi élet dolgaira kevesebb figyelem jut, de a nagy üvegházkomplexum megépítéséről az 1950-es években még beszámolnak. Közben nyilvánvalóan folyamatosan nő a látogatói száma, 1934-ben még 40 ezer ember látogatta meg a városnak ezt a festői pontját, a város lakossága ekkor 100 ezer körül volt, 1941-ben 75 ezer ember gyönyörködött a botanikus kert szépségeiben, Kolozsvár lakossága akkor nagyjából 110 ezer fő lehetett. Az átadás 40 éves évfordulóján, 1965-ben több mint 300 ezer látogató előtt tárta fel szépségét a kert, Kolozsváron akkor nagyjából 185 ezer ember élt.

A tavaly is a botanikus kert volt Kolozsvár egyik legnépszerűbb látványossága, közel 250 ezer látogatója volt a világ minden tájáról.