Mi húz haza?

Fiatalon az ember folyton elvágyódik, azt érezzük, mindegy hová, csak el innen. El a családi házból, a városból, el az idétlen iskolás évekből, az országból, olvadjanak le a kötődések, messze el innen, hogy ne tudjanak elkapni és visszahúzni az ősök kinyúló karjai. Aztán felnövünk, világot látunk, tapasztalunk, és egyszer csak családot akarunk alapítani, gyereket, kutyát, macskát, lakást, házat, biztos megélhetést és szerető környezetet akarunk. Hol találhatjuk meg ezt? Hol a hazánk? Helyhez vagy emberekhez kötött inkább?

Dalma, Levente, Lóránt és Zsófi élettörténete mintha azt súgná nekünk, hogy az otthont azok a fontos emberek jelentik, akik körbevesznek minket. Ők négyen, a szülőföldjükön találták meg azt a biztonságérzetet és erőt, amire szükségük van a sikeres élethez, de lehet, hogy vannak más történetek is, más életutak, és talán ők sem mentek volna haza, ha nem várta volna őket odahaza senki. Azon sem csodálkoznék, ha lenne valamilyen családlélek, ami nem engedi elkóborolni a család tagjait, legalábbis addig, amíg a kötelességüket le nem rótták, mint Dalma, aki az édesapját jött haza ápolni, vagy Zsófi, akinek ugyan sok rokona kivándorolt Magyarországra, akik azóta is ott élnek, mégis folyton az volt az élménye, hogy az otthoniak segítik, ez szintén visszahúzó erő lehet. Vagy Levente, akinek a szoros baráti kapcsolatok hiányoztak az életéből, Lórántnak pedig mindig olyanok lettek szimpatikusak, akik Budapestről nézve, határon túliaknak számítanak.

Hazajöttek, mert haza lehetett jönni, mert itthon vannak otthon, mert itt vannak azok, akik az otthont jelentik számukra. Viszont ha kicsit kikacsintunk ebből, további kérdések merülhetnek fel, például, hogy valóban ott van-e dolgunk, ahova születtünk? Mi húz, mi hajt minket? Miért megyünk el és miért jövünk vissza, vagy miért nem? Ezeket a kérdéseket őröljük, forgatjuk magunkban sokszor. A következő négy történet sem válasz ezekre a kérdésekre, viszont mélyen elgondolkodtat saját motivációinkról és hozzáállásunkról, főleg, ha ezt Magyarország és Románia viszonylatában vizsgáljuk.

Dalma, aki megjárta magát

1987-ben született Marosvásárhelyen, az egyetemi éveit is itt töltötte, de mivel a mesterképzés nem vonzotta, úgy döntött, Londonban tölt pár hónapot, amiből aztán egy év lett. Egy étteremben dolgozott vendégmunkásként, de átmenetinek érezte az ottani életet és egy év után hazafújta a szél. Székelyudvarhelyen folytatta a mesterképzést marketing szakon a Modern Üzleti Tudományok főiskoláján. Mivel nem látta esélyét itthon munkát találni, Budapestre költözött, hogy ott fejezze be a mesterszak utolsó félévét. „Ha nullába jövök ki, már az is megéri!” mottóval küldte el a jelentkezését három helyre is Budapesten, mint marketing asszisztens. Budapest nem volt ismeretlen számára, tizennégy éves korától járt látogatóba rokonokhoz, de soha nem akart kiköltözni.

Az első pofoncsapást egy honfitársától kapta, aki egy hét együttlakás után közölte vele, hogy el kell költöznie, mert miatta nem tudja kipihenni magát, ugyanis éjjel dolgozott és nappal szeretett volna aludni. Viszont felvették egy épületautomatizálási rendszereket forgalmazó céghez, büszke volt, hogy végre beállt a sorba, hogy nyolc órás munkája van egy szép irodában, kedves kollégákkal, jó fej főnökkel. Azt gondolta, akkor ez pipa. Talált egy lakást is az V. kerületben, bár egy plafonig zsúfolt, mániákusan gyűjtögető néni lakását kapta meg, amit úgy tudott elviselni, ha csak néha aludt ott.

Ekkor csöppent bele egy székelyekből álló intellektuális baráti körbe, akikkel estétől reggelig lehetett kocsmázni, házibulizni. Több hónap tivornyázás következett az életében. Még mindig ugyanabban a sötét, poros, zsúfolt lakásban lakott, ahol eddig, de amikor kikanyarodott a kisutcából, a Parlament látványa tárult elé minden reggel munkába menet. Felvette a „turista szemüveget”, amit a mai napig használ, ha Budapesten jár. Végül a lakásügy megoldódott, de a magánélete kusza maradt, egyáltalán nem jöttek be neki a magyarországi pasik, felszínesnek és gyökértelennek érezte őket. Őt viszont erősen húzták vissza a gyökerei, és minden alkalmat megragadott, hogy hazajöhessen, a szabadnapjait otthon töltötte, de hazajött esküvőkre, családi születésnapokra, Húsvétra, Karácsonyra, Tusványosra.

Amikor egyszer hazalátogatott, találkozott egy gyerekkori ismerősével, akivel pár hónap múlva már keresték is a közös albérletet Budapesten. Keveset jártak haza Erdélybe, kialakították a közös életüket, amibe már nem fért bele a spontán kocsmázás, inkább egy megfontolt, felnőtt élethez hasonlítottak a mindennapjaik, de a kapcsolatuk mégsem volt harmonikus. Idővel rájött, hogy a párjának esze ágában sincs hazaköltözni, inkább tovább menne Németország felé, számára viszont elképzelhetetlen volt, hogy a gyerekei ne Erdélyben nőjenek föl. Nem akarta, hogy abban a rosszindulatú, gyűlölködő légkörben cseperedjenek fel, és ráadásként a politikai légkör sem olyan volt, mint amit édesapjától hallott otthon.

Aztán mégis belement, hogy Budapestről Heidelbergbe költözzenek, de mire minden szálat elvarrtak és kész voltak a költözésre, édesapjának agyérgörcse lett és lebénult. Dalma két hónapra hazaköltözött, a párja pedig előre ment Heidelbergbe, hogy munkát és lakást találjon. Édesapja ápolása megviselte, mégis jó volt itthon lenni, újra érezte, hogy kinyílik és tartozik valahová. Ezzel az érzéssel ment vissza a párjához Németországba, aki közben teljesen elidegenedett tőle, de valahol legbelül már akkor is tudta, hogy minden csak átmeneti, Budapest is, Heidelberg is. Tudta, hogy nem ez az útja, és nem azt csinálja, amit szeret.

Az ottani ismerősei elsápadva hallgatták a tervét, hogy nem is Budapestre, hanem Marosvásárhelyre fog visszaköltözni. „Tényleg haza akarsz menni? Mit fogsz csinálni? Mindenki elköltözik onnan!” – mondogatták. Erre felháborodott, hogy Erdély nem háborús övezet, élnek otthon emberek és aki sokat és jól dolgozik, jól is él. Ez lett a cél: itthon, jól élni!

Dalma végül megtalálta a biztonságot, és azt csinálja, amit szeret. Már hét éve itthon él, gyógymasszőr lett és közben kulturális szervezéssel is foglalkozik. Itthon egy napba beleférhet egy találkozás a szülőkkel, egy spontán kávézás a barátokkal, este egy előadás vagy egy táncház, utána pedig pohár bor.

Meggyőződése, hogy nem véletlenül születünk oda, ahova, valószínűleg ott van dolgunk. „Ha csak minden második értelmiségi hazaköltözne, csak úgy virágozna Románia!” – mondja.

Dalma a mai napig is kétszer egy évben pár napot Budapesten tölt, és mint turista, imádja!

Levente legjobb, és második legjobb döntése

2001-ben költözött Budapestre, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait. Levente szerint akkoriban Románia egy végletekig elmaradott, reménytelen hely volt, munkanélküliséggel, inflációval, korrupcióval, teljes kilátástalansággal. Ehhez képest Magyarország volt a fejlett, gazdag, jól működő nyugat, a fényes jövő országa. Budapesten hét évig lakott, de sohasem tudott igazán beilleszkedni.

Úgy érzi, valahogy mindig érzékeltette vele a város, hogy nem odavalósi, sőt, még csak nem is magyar igazán. Olyan kérdéseket és megjegyzéseket hallott, hogy „Milyen nyelven gondolkodsz?”, „Hogy tanultál meg ilyen jól magyarul?”, „Milyen furcsa neved van!”. Először csak frusztráló, de később már dühítő is volt számára, hogy a családnevét – ami egy Erdélyben meglehetősen elterjedt családnév –, a hét év alatt soha egyetlen egyszer sem tudták helyesen kiejteni.

Apró, vicces kellemetlenségnek tűnhet, de számára minden egyes alkalommal visszaigazolása és megerősítése volt annak a sejtelemnek, hogy Budapesten és úgy általában Magyarországon, mindig is idegen marad. A pestiek egyébként is picit megjátszottnak, modorosnak, hűvösnek és cinikusnak tűntek, nem tudott kapcsolódni hozzájuk, sem bensőséges barátságokat kialakítani. Egyetemi tanulmányai után még egy évet Budapesten töltött, aztán 2007-ben hazaköltözött.

Ekkorra Románia már jelentős fejlődésnek indult, az EU tagja lett, és úgy tűnt, egyre élhetőbb hellyé válik. Fontos szempont volt számára az is, hogy a barátai nagy része Erdélyben élt, és olyan szociális háló vette körül, amit Budapesten nem tudott kialakítani.

Szerinte jó ideje már anyagi szempontból sem éri meg Magyarországon élni, hisz a román fizetések utolérték, sőt, egyes szektorokban el is hagyták a magyar fizetéseket. Nem beszélve a teljesen mérgezett politikai légkörről, ami Magyarországon családokat oszt meg, míg Erdélyben jóformán azt se lehet tudni, és nem is érdekes, hogy ki épp a miniszterelnök. Bár szerinte a magyar politika igen sajátos módon, erősen beszivárgott az erdélyi magyarság életébe, korrozív hatást fejtve ki itt is. Levente azóta is mondogatja, hogy élete legjobb döntése az volt, hogy Budapestre ment egyetemre, a második meg az, hogy hazaköltözött.

Lóránt nem olvadna bele az ottani életbe

Budapestre költözése tudatos és előre megtervezett volt. Szakmai szempontból gondolta úgy, hogy ez lenne a legmegfelelőbb lépés. Tájépítészetet végzett 2017-ben, és az ebben való elmélyülés lehetőségét inkább Magyarországon látta. Szakmailag jó színvonalúnak tartotta a budapesti irodákat, és úgy gondolta, talán ott kisebb a gazdasági és kulturális szakadék is, mint egy fejlettebb nyugati ország esetében lenne. Az volt a terv, hogy négy-hat évet él Budapesten, aztán Marosvásárhelyen kamatoztatja a tudását. Ennek ellenére két év után haza költözött.

Szeretett Budapesten élni, jó helyen, jó áron talált lakást. A tájépítészeti iroda is az egyike volt azoknak, ahová menni akart, a kollégái és a főnöke is jó fejek voltak. Szakmailag rengeteget fejlődött és a várost is nagyon szerette, hangulatos volt azokon az utcákon sétálni és villamosozni. Az ottlét olyan volt számára, mint kintlakásos diáknak lenni, vagy mintha egy hosszú szakmai kiránduláson lenne. Habár szerette a munkáját, nagyon kicsi fizetést kapott és ehhez képest elég nagy felelősséggel járt. A fele fizetése elment lakbérre, a másik fele pedig már a következő fizetés előtt elfogyott, annak ellenére, hogy egyáltalán nem élt fényűző életet.

Az emberekkel is gondja volt: „Ennyi szomorú, ideges és buta embert nem láttam még életemben egy helyen” – mondja. Ez számára nagyon lehangoló volt, a jó fej emberekről pedig mindig kiderült, hogy vagy erdélyiek vagy vajdaságiak. Végül rájött, hogy neki nem jön be a nagyvárosi élet, mert mindig azt érezte, hogy lemarad valamiről, vagy pont nem ott kellene lennie, ahol éppen van. Két év után úgy tűnt, van lehetősége itthon szóló karrierbe kezdeni, amit azonnal meg is ragadott.

Nem bánja az ott töltött időt, de azt sem, hogy hazajött. Nem tudja elképzelni, hogy Magyarországon nevelkedjen a gyereke, mert szerinte egy idegbajos, nárcisztikus, alaptalanul beképzelt ember válna belőle. Érdemesnek találja megtapasztalni az ottani életet, de beleolvadni szerinte nem kell.

Zsófi, akit egy rejtett erő vezérel

100 százalékig erdélyi gyökerekkel rendelkező, magyar családból származik, és egy kétnyelvű kisvárosban, Marosvásárhelyen nőtt fel. A szűkebb és tágabb családja is erőteljes magyar identitással rendelkezik, jellemző, hogy a más nemzetiségű házastársakat (román, francia), beolvasztják a családba, mindenki magyarul beszél, a gyerekek is egynyelvű környezetben nevelkednek. Ez az erős erdélyi magyar identitás taszította el, és később ugyanez vonzotta vissza Erdélybe. Számára mindig is Budapest volt a főváros, mintha a régi, Trianon előtti határok lennének érvényben a családja lelkében még ma is. Mivel a rendszerváltás előtti és utáni években több családtagjuk is kivándorolt Budapestre és Magyarországra, ezért a már ott élő rokonok erős hátországot jelentettek.

Az érzelmi és emberi szálakon kívül a város kulturális kínálata is vonzotta. Egy nyári diákmunka után döntött úgy, hogy Budapestre megy szerencsét próbálni. Az egyetem második évében adódott erre lehetősége, így fél évet Erasmussal a Károli Gáspár Református Egyetemen töltött. Ekkor érkezett meg úgy igazán Budapestre, a nagyvárosi pezsgésbe, egyedül, tizenkilenc évesen. Az Erasmus lejártával vissza kellett költözzön Erdélybe, de alig várta, hogy újra Budapestre kerüljön. Végül Veszprém lett belőle egy álláslehetőség miatt. Három évet töltött Veszprémben, aztán egy Pestre vándorolt erdélyi barátnője segítségével talált egy alkalmi munkát Budapesten – a karácsonyi vásárban árult –, és egy hostelben lakott, ahol takarított is. Akkor érkezett meg másodszor Pestre, csak teljesen másképp, mint anno.

Aztán vett egy nagy levegőt és saját ambícióból, ismerősök és barátok segítsége nélkül kiharcolt magának egy jó munkahelyet a szakmájában, egy országos színházi fesztivál irodavezetőjeként. Ez egy évig tartott, utána újból a megélhetési munkák következtek, volt barista, tourist-guide és büfés is. A szakmáját részmunkaidős színházi kritikusként gyakorolta, kizárólag cikkíróként nem tudta volna fenntartani magát a fővárosban. A megélhetési munkák kudarc-sorozata vezetett oda, hogy haza kellett mennie. Egy barátja gyerekszobájában feküdt az ágyon – ahol ideiglenesen lakott, mert az utolsó hónapokban már nem volt pénze lakbéreket fizetni –, éppen kirúgták egy barista munkahelyről, és olyan szorongás uralkodott el rajta, hogy azt érezte, ha ezt tovább folytatja, az életével játszik. Úgy döntött, az utolsó fizetését arra költi, hogy hazamegy Erdélybe pihenni egy-két hetet.

2019 nyár vége volt, amikor Zsófi újból, hosszabb időre Marosvásárhelyre érkezett. Drámaírást és dramaturgiát tanult, a szakmájában akart dolgozni, és azon gondolkodott milyen rezidencia-programokra jelentkezhetne. Minden nap bement az egyik kedvenc kávézójába gondolkodni, összeszedni a régi írásait, közben Budapestet próbálta elfelejteni. Egy hét alatt régi és új ismerősökkel, szakmai cimborákkal csevegett, és kapott egy munkaajánlatot egy itthoni táncszínházban, ahol éppen PR-ost kerestek. Zsófi számára itt kezdődött egy hosszabb, 4-5 éves időszak, amelyben több, az eredeti szakmájába illő munkalehetőség adódott: megismert egy rendezőt, aki elhívta dramaturgnak egy éppen készülő előadásba, a pandémia alatt elkezdett írni egy saját drámaszöveget és megpályázott egy rezidencia-programot, ahol külföldi alkotókkal dolgozhatott, társszerzőként vett részt egy szintén helyi, román-magyar független színházi előadásban, és kulturális pályázatokat írt egy helyi kortárs galériának. Szintén az otthon tölött időszakban találta meg Zsófit egy régi néptáncos kollégája is, hogy újból együtt tanítsanak.

Ennek az 1.5 éves néptánctanári munkának köszönhetően került ki ösztöndíjjal a diaszpórában élő magyarokhoz, Németországba kilenc hónapra, ahol megismerte a jelenelegi német párját.

A sok viszontagság után Zsófi éppen újból Erdélyben van, egy független színházi projekt létrehozásában vett részt a nyár végén, aztán a németországi ösztöndíjhoz hasonlóan most Nagyenyedre és Magyarlapádra megy gyerekeknek néptáncot tanítani. A tervek szerint az ösztöndíj lejártával Németországba vezet az útja. bár mindig van egy belső hang, amely szerint rá tudná venni a párját, hogy hosszútávon mégse ott éljenek. Mindezek után egyértelművé vált számára, hogy sokkal jobban tud itthon működni a szakmában, mint Budapesten.

Mégis azt gondolja, hogy elsősorban egy olyan erő húzza vissza, amit a családja kontójára ír. A szülei és a nagyszülei is visszatértek ide. Zsófi szerint a felszínen úgy tűnhet, hogy a sors kegyesebb volt vele itthon, legalábbis szakmai szempontból, mégis úgy érzi, a visszaköltözése, a végleges elvándorlásra való képtelenség, legyen az Budapest vagy Németország, sokkal mélyebb erőtől vezérelt. „Nem tudatos döntések működtették ezeket a sorsfordulataimat, hanem mindig az érzelmek, az intuíció és ez a rejtett erő, amit most is érzek” – mondja.