Kis kacsa fürdik fekete tóban, vásárba készül Negrényországba

A népszámlálási adatok szerint több mint harminc éve volt Feketetónak, azaz románul Negreninek, egyetlen magyar lakosa. Az országos vására révén a közel kétezres lélekszámú, hivatalosan Körösfeketetóként is ismert falu egészen különleges színfoltot jelent Románia térképén.

Persze, ha ott RMDSZ polgármester lenne, már rég átkeresztelték volna a vásárt fesztiválra. Mert ma felénk az a divat: zakuszkafesztivál, virágfesztivál, könyvfesztivál, Oltfesztivál, protézisragasztófesztivál, lábgombafesztivál, faiskolafesztivál, gasztrofesztivál, bajuszpedrőfesztivál, fesztiválfesztivál…

Szóval lenne Feketetófesztivál. A Feketetófesztiválon ingyenes koncerten énekelne duettet Korda György Tamás Gáborral, Mága Zoltán Giccskirály virtuóz playbackjeire. A fesztivál megnyitását jelző piros-fehér-zöld pántlikát a magyarországi helytartók és az egyház vezetői, valamint a hazai politikusok szűk, 32 tagú csapata vágná át nemzetiszínű ollóval.

A huszonkilenc órán át tartó beszédekben elhangzana a konok kitartás, a megmaradás, a hagyományőrzés, a békére sarkaló harc minden formája. A vezetők kifejtenék, hogy minden, de minden magyarra számítanak, kivéve azokat, akik nem a politikai pártok által pénzelt médiumokból tájékozódnak. Díjaznák a legjobb árusokat az Aranyáruló, illetve Ezüstáruló díjjal.

Persze, az is elképzelhető, hogy a fesztivál területét megvette volna az Iskola Alapítvány a magyar kormány kiemelt támogatásával, és bezárták volna pár évtizedre, felújítás végett. Megtörténhetett volna az is, hogy az MCC vásárolta volna meg, és elindítja az első Hivatalos Janicsárképző Szaknépfőiskolát.

Félre a vicceket. A feketetói vásárt nem védi az UNESCO, nincs vásárügyi állambiztosa, egy alapítvány sem tulajdonolja, sem állami támogatása, de még marketingje sincs. Mégis, október 7-én, ahogy az elmúlt több mint kétszáz évben szinte minden ősszel, megnyílt ismét a vásár, és jönnek a vásárlók: ott lesz a budapesti és a bukaresti, de a nagyváradi és a kolozsvári, az idős, a fiatal, a magányos és a bandázó, az egyetemista és a lúzer, a bámészkodó és a kincsvadász is.

Békésen hömpölyög majd a tömeg, alapjáraton zúg a bábeli nyelvzavar. Kalotaszegi alkuszik a móccal, sül a miccs, a flekken, és fő a gulyás. Trombitáshegedűn sír a hegyi román zene, úgy, ahogy Bartók is hallhatta, és valahol dübörög a manele, máshol a dzsessz, de a széki lassúnak is lesz hallgatója. Végeérhetetlen sorokon át nyúlnak használtruha-hegyek, cipők, bútor, könyv és új török teflonedények, régi vonatokból kilopott feliratok, kézzel faragott használati tárgyak, használhatatlan telefonok, minden nyavalyát gyógyító kínai balzsam és egyéb felsorolhatatlan, elképzelhetetlen és felhasználhatatlan tárgy.

Hogy mikor kezdődött, pontosan nem lehet tudni. Tény, hogy 1557-ben Erdély és Magyarország között fekvő Feketetó mezővárost nevezték ki határvárosnak. Vannak feljegyzések, hogy az 1700-as években időnként adnak-vesznek itt mézet, túrót, sajtot, fából készült használati tárgyakat.

Tény, hogy a település 1815-ben engedélyt kapott országos szintű vásár szervezésére, és az első dátum október 27-e volt. Vannak feltevések, hogy a Barabás Miklós festette „Vásárba induló oláh család” festményét is a feketetói vásár ihlette. Rövid idő alatt nagy fontosságú lett az itt megrendezett több kisebb és az októberi nagyvásár.

Egészen a századfordulóig kizárólagosan román vásárnak számított, 1900 után megjelennek a kalotaszegi, a szilágysági és a bihari magyar kereskedők is. Nagyanyám, aki 1907-ben született, mesélte, hogy a húszas évek elején ők Krasznáról mentek a vásárba, és lacikonyhát állítottak fel, egész nap sütötték a húst, árulták a pálinkát és a bort. Az évben ez az alkalom volt az, mikor nem cseréltek valamilyen terményt valami másra, hanem pénzt kaptak.

Az impériumváltás és a háború is nyomot hagyott a vásáron, de minden évben megtartották. A szocialista rendszer nem nagyon szerette az ilyen össznépi találkozókat, de mivel nem lehetett mindenhol szövetkezetesíteni, a kézműveseknek is kellett valami értékesítési forma. Így élte túl a vásár a sztálini időket.

Az ötvenes években jelent meg a használtcikk-árusítás, kezdetben főleg a népművészeti tárgyak cseréltek gazdát. A jelenség olyan nagy volt, hogy a lapok is írtak róla. Éveken keresztül színvonalas, érdekes cikkeket írt a vásárról a mára kissé elfeledett, kiváló szatíraíró, Zágoni Attila, a Falvak Dolgozó Népe című lapban: „Bevallom, örültem, hogy legalább a feketetói vásáron olyan nép verődött össze (ne feledjük, ott volt a kolozsvári értelmiség egy része, és elég sok külföldi, néprajzi érdeklődésű ember), amelyik az ősit, az ízlésest részesítette előnyben.”

Hát igen, ahogy merevedett a romániai diktatúra, úgy érezték meg sokan, hogy a feketetói vásáron való részvétel egyfajta csendes lázadás. Akkoriban, a nyolcvanas években, az erdélyi magyar értelmiség nagy része csergével és más népi tárgyakkal díszítette lakását. A legjobb forrás ezeket beszerezni, Feketetó volt.

Az 1990-es változás sem ingatta meg a vásáros kedvet a Királyhágó lábánál, sőt, még több magyar árus érkezett, de megjelentek a szlovák, cseh és osztrák régiségesek is. Éljen, virágozzon az árusok és a vevők által fenntartott buli! Reméljük, a politika nem fedezi fel, és békésen zsibonghatunk a késő őszi napsütésben, és ázhatunk a sűrű esőben, kürtőskalácsot majszolva. Induljon a 209 éves vásár!