A nyugtalan Kelet – Tajvani útirajz

2024. február 11.

12.35-kor szállunk fel. Három-négy óra múlva elhagyjuk a Kaukázus légterét, besötétedik.

Tudom, hogy diktatúrák alszanak alattam. Akikkel szemben most itt tizenegyezer méter felett és mínusz hatvan celsius fok alatt ugyanolyan biztonságban vagyok, mintha demokráciák lennének. A sehol léghajóján utazom.

És a kérdésre, hogy hány óra van, az a válasz, hogy hol. Az ittbe és a mostba a kelet-kínai reggelben térünk vissza, itt fogunk leszállni.

február 12.

Bécsből repültem. Ahhoz hogy keletre utazzak, nyugat felé kell indulnom. Sanghaj Pudong repülőtér. Reggel hatóra. Szmog. Lassúság. Több mint negyedórán át gurul be a gép a pályáról. Hich-tech és kommunizmus egyszerre.

Egymásba torlódó korszakok. Tizenegyórányi repülés, hét órával van később, mint Közép-Európában és negyven évvel régebb. Egyszerre érzem magam 1980-ban és a jelenben.

A folyamatok nagyjából ugyanazok, mint a fejlett világ bármelyik repterén és legalább akkora az egész, mint mondjuk Londonban. Építészetileg kimondottan érdekes, impozáns csarnok. De időnként sokkal alacsonyabb szinten ugrik elém valami. Ki kell töltsek egy tranzit kártyát saját írószerszámmal, egy üvegasztalka sarkán, mint régen a kolozsvári postán. Később ugyanezt Tajvanban már minden érintettnek külön lámpafényben és nem saját tollal kellett megtennie. A kínai kartonon minden rányomtatott rovat rövidebb, mint amennyit rá kellene írni.

Kifutok a sorból, rövidítek és elrontom. Ez is ismerős. Persze észreveszik, de nincs gond, kijavítják. A kínai őrség segítőkész, de körülményes és hivataloskodó. Amint nem szólítják meg, vigyázzba áll. Ilyet máshol nem láttam. Elmegyek egy egyenruhás nő mellett, szalutál nekem. Nem viccből. És egyáltalán senki nem mosolyog. Szabad embernek érzem magam közöttük. Forgatja az útlevelem. Újból és újból átlapozza. Most ő a szabad ember, mert akkor adja vissza, amikor akarja. Nem bánom, átmenetileg átkerült hozzá valamennyi az én szabadságomból. Megmutatja a kollégájának. Az elviszi, majd visszahozza. Szorongok. Mintha visszavittek volna időgéppel a nyolcvanas évekbe még egy pecsétet elintézni. Megint átlapozzák. Mint régen az amerikai útleveleket a román-magyar határon. Neki addig van szabadsága, ameddig tovább várakoztat, mint ameddig muszáj. A tajvani útlevél ellenőr csak addig várakoztatott, ameddig kellett.

Mint a kelet-nyugatnémet különbség: egy nép két rendszerben. Ugyanaz a nyelv. És itt a Pudongon mintha mindenki ugyanazt az olajos szagú pacsuli kölnit használná.

Papíron van hat órám Kína területén. Kilépek a repülőtér kapuján. Rövid sétát teszek, látom, a repülőtérre igyekvők sorát. Félek, hogy elmulasztom a visszautat. Itt kell hagynom Sanghajt. Pedig vonz, ami kivet.

Rám tör az időeltolódás. Az agyam még a nyugati földrészen. Alig bírok ébren maradni. Várjuk a China Air járatát, hogy másfél óra alatt átrepüljünk Tajpejre. A tajvani szoros felett. Egyre szorosabb ez a víz. Kína Tajvan légterének megsértései miatt, az engedély nélkül határátlépő kínai halászhajók miatt, a kínai internetes adatlopások miatt, a fogyatkozó jó viszony miatt a Góliát Kína és a Dávid Tajvan között. Az utastér is szoros, sokan vagyunk, már a repülőtéren sorba állítanak, nem tudjuk miért. Hirtelen fontos ember érkezik, idős, mosolyog, mindenki tisztelettel egyengeti útját, kísérete van, ő száll fel elsőnek. Majd fontos ember elvegyül az utasok között, európai szememnek ugyanolyan, mint bármelyik nem fontos ember, amilyen én is vagyok. Engem persze mindenki lát, mert idegen vagyok. Úgy tűnik a gépen rajtam kívül csak kínaiak és tajvaniak vannak. Egy globális konfliktus lokális járatán utazom. Ősnapkelet, nem ilyennek álmodtam.

február 13.

Utoljára a New York-i China Townban éltem át 1997-ben, hogy nem tudom, eszik-e vagy isszák, amit a boltban a polcokon látok.

A kulturális különbség egyik legmélyebb szintje az, amikor nem érted, mit eszik a másik ember. Én itt gyerek vagyok és járni tanulok. Analfabéta.

Nem úgy mint Görögországban, vagy Izraelben, hanem sokkal inkább. Ott valamelyest ismerem a jeleket és egy-egy szót is. Itt teljes az idegenség. Az utolsó haza számomra, amit két birodalom rám hagyott: az angol nyelv és a latin ábécé. Pedig egyik sem igazán az enyém. Beléjük kapaszkodom mindenhol. Ahol eltűnnek, én is el vagyok veszve. Nincs kérdés, nincs válasz.

Ilyenkor a legelementárisabb szintre nyúl vissza az ember, a testi megértéshez. Ösztönlény lesz. Ez a legeredetibb identitásom. Hova ne lépj, hogyan mutogass, mi legyen a lépéseid sorrendje. Felesleges mozdulatokat csak az tehet, aki meg tudja magát értetni. Ha nem tudod magad megértetni, egyfajta harctérre kerülsz – egyből a túlélésed forog kockán. Kapkodok a konvenciók után, amíg még látok belőlük. Az angolul ki nem írt helységnevet puszta képi összehasonlítással keresem ki a térképen. Megvan.

Egyébként Tajvanon szinte minden fontos információ ki van írva angolul is. A többi mind a többség titkosírása, az ide látogató kisebbség ki van zárva a helyi írásbeliség nagy összeesküvéséből.

Először járok olyan országban, ahol egyből látszik, hogy nem vagyok ottani. Nincs esély az elvegyülésre. Ez a kérlelhetetlen fajiság kiszolgáltatottá tesz. Ugyanakkor egyfajta védelem is, mert fogyatékosságom nem szorul magyarázatra, rászorult vagyok, és ezt mindenki látja.

február 15.

A tajvani antikommunista diktatúra ugyanolyan házakat épített az ötvenes-hatvanas években, mint ebben az időben a kommunista diktatúrák. Tézis – antitézis. Ráadásul a pártszervezés, a demokratikusnak nevezett centralizmus, amelyből a kínai-tajvani nacionalista kuomintangban és a kommunizmusban is csak a centralizmus volt igaz, a lakosság egymás elleni megfigyelői beszervezésének hasonló gyakorlatai, ma már inkább egy korszak, mint csak egyik vagy másik politikai rendszer módszertanának tűnnek.

Ennek a nagy közös korszaknak az egyik megbízható tárgyi lenyomata a panelrengeteg. A polgári építkezés vége (vagy szünete), a beton internacionáléja. Racionalista csúnyaság. Állítólag Dél-Amerikában is jelen van ez a látkép. Helyenként ez itt olyan, mint Bukarest.

Ebből emelkednek ki a nyolcvanas-kilencvenes évek neoliberális grandomániájának épületei. Ezekben a sok emeletre törekvés megmaradt, de már nem a szürke proletár aszkétizmus, hanem a drága anyagfelhasználás optimizmusa, márvány és csillár mindenfelé. Louis Vuitton. Ez volna a szintézis?

Az 508 méter magas tajpeji world trade center világoskék és légiesen olvad bele az égbe. Ugyanolyan színű, mint az ég, de közben felületeinek és az égnek is állandóan változik ez a kékje a nap folyamán. A hatás egyszerre egyszínű és sokféle, ezért nem harsány, hanem ízléses, grandiózus.

Ezt gyönyörűen megcsinálták. Rozsdás erkélyű sikátorok végén elérhetetlenül magasodik az utcaképbe, mindenhonnan látszik, de mindig messze marad.

Kiszélesülő járdán járulhatsz elébe, és ha belépsz a toronyba, ott a sznobéria. De már igényes másolók kezéből. Tudták, hogy az egyszínű vagy színtelen masszív kőfelület a lenyűgözőbb.

Pedig a hagyományos tajvani építészet, pontosabban annak kínai része nagyon is színbarát, vörös, sárga, egyéb. Pagoda, lampion, sárkány. A trade center nem erről szól, hanem egyfajta kozmopolitizmusról, amelyben ha eltévednél, ott vannak a boyok minden emeleten és segítenek. A liftek gombjait már meg sem kell érinteni, az ujj melegétől indul.

február 17.

Egy nyugati ország Ázsiában. Vagy egy ázsiai ország nyugaton. Van egyfajta, szerintem tipikus ázsiai térrendezés, összevisszaság, girbe-gurba utcák, sikátorok, ordítozó árusok, érthetetlen ételek. Rengeteg motorbicikli cikázik még a legszűkebb kisutcákban is, de mintha sose lenne baleset. Árubőség, udvariasság, elég sokan beszélnek valamelyest angolul.

Sok csúnya és nem nagyon sok szép, modern ház. Titkolózó irodatorony és düledező viskó, kintfelejtett magánélettel – száradó ruhák. Ordítozó árusok, bóvli, rendetlenség. Néhol minőség, de az is rendetlenül.

Kártyás fizetés, de úgy, hogy ugyanazzal a kártyával lehet a tömegközlekedést használni, könyvtárba belépni és bármit csinálni, mert akárhány vonalkód húzható rá. Beülök egy étkezdébe. Látják ahogy ügyetlenkedem a pálcikákkal, egy férfi kihoz nekem a konyháról egy kanalat és mosolyogva a kezembe adja. Nevetgélnek. Azóta minden nap viszek magammal kanalat.

Az egyetemi kampuszban lakhelyem egy erdő szélén van. Az épületek lépcsőzetesen épültek. A térkihasználás az amerikai egytemekre emlékeztet: látványos sportpályák, tornatermek, étkezdék, elegáns, tágas belterek, mindez a vadon tövében. Más színű madártollak, más hangok és szagok, mint otthon. A nagy távolság új anyaggal szolgál az érzékszerveknek. Szálláshelyem kis garzonszerű magántér, kilencvenkilenc éjszakáért a végén kétezer eurót fizetek. Ez tartalmaz repülő csótányokat és valamennyi földrengést is. Ezekért nem kell külön fizetni, benne vannak a szolgáltatásban. Csak akkor fizetsz, ha többet kérsz belőlük.

A térkép szerint az erdőbe nyúló kampusz egyik ösvénye egy taoista templomhoz vezet. A tao utat jelent. De én nem találom a templomhoz vezető utat. Ezért elhalasztom. Útközben más ösvényeket találok, ezeken is érdemes végigmenni, akárcsak a taoista filozófiában. Az utat keresni maga a tao.

Sokat fizethetnek az egyik kuruttyoló hangú madárnak az ablakom fölötti fán, mert látástól vakulásig mondja. Én meg egy papagáj készségeivel dekódolom a mosógép tisztán kínai leírását. Nem értek semmit, de megtalálom egyes írásjelek előfordulási helyét és abból jövök rá, hogy hova kell beönteni a mosószert. Talált. Ha nem is érti az ember a szöveget, egy kicsit el lehet igazodni annak alapján, hogy egyik-másik jel hol bukkan fel újra. Nem értem, de tudom. A valódi megértés egy szélesebb skála, felesleges információt is tartalmaz. Luxus. Én spórolok, mert nincs elég jelem a valódi megértéshez.

február 22.

Két társadalom hullámzik itt a többkilométeres városi függőhidak és kanyarodó viaduktok között. A tehetősek és a szerényebb egzisztenciájúak nem szegregálódnak egymástól élesen, ahogyan a luxus irodaházak és a lakótelepek sem.

A szakirodalom szerint Tajvan egy tervszerűen egalitárius társadalommérnöki munka eredménye, a különbségek hagyományosan nem nagyok és nem szembeszökőek, bár az elmúlt három és fél évtizedben, ahogyan az ország egyre fontosabb helyet talált magának a világkereskedelemben, sokat nőttek ezek a különbségek.

A helyenként magasvasúttá átalakuló metró futurisztikus házsorok mellett suhan el, amelyek csak méterekre vannak a vizestartályos háztetejű, felső emeleti ruhaszárítós házaktól; a hűtött luxuskocsik és hordóik között kiabáló árusok. A metróállomások megvannak számozva és minden állomás kijáratainak is száma van. A hatos visz a könyvtár felé, a hetes a nemzeti bank felé.

Az emberek legalább fele maszkot hord a legnagyobb melegben is, pedig nem kötelező, csak javallott. Egyetlen külföldin sem láttam maszkot. Az üvegkalitkában közlekedő metróban a dupla üvegfal megnehezíti az öngyilkosok helyzetét, de valakinek egy nap mégis sikerül. Egy órát várunk a főpályaudvar metró állomásán egy új vonatra a tragikus baleset miatt. Egy metróőr odajön hozzám és szavakat keresve, de elmondja angolul, hogy mi történt. Mindenki fegyelmezetten várakozik a metrón egyébként elég gyakori nagy zsúfoltságban.

Az emberek amúgy különféle dolgokért sorban állnak: a metró előtt a beszállásra várva, a diákok az egyetemi buszjárat előtt, az ebédszünetben a villámgyorsan megtelő étkezdék körül. Maszk és sorállás.

A kényelmetlenséghez hozzáedződött lakosság láthatóan nem frusztráltan éli meg ezeket az életképeit. És az emberek kortalanok. Húsz és ötven között nem tudnám az évtizedet sem megtippelni, hogy egy férfi hány éves. A nők általában kisnövésűek és életük közepéig úgy néznek ki, mintha folyamatosan tizenévesek lennének. De mire megöregszik, mindenki látható lesz.

Az átlagos utcaképben egyfajta csúnya funkcionalizmus köszön vissza. A túlélésre törekvés. A legtöbb ház a huszadik század második felében épült, és ami régi, teljesen elkülönül, ha csak százéves akkor is.

Írják a tudós könyvek, hogy

Tajpejben eltűnt a múlt, ez a város a jelen városa, a politikáé, a hagyomány szuvenírbolt lett. Tamsuj halászfalu volt, és egyben egy folyó neve, most a metróvonal vége.

Remek halfélék olcsón, megcsap a tenger szele. A folyó és a Taivani csatorna találkozási pontja, a hányattatott sorsú dél-kínai tenger. Azt a szabadságot érzem, amit a tenger és a magashegy erős természete láttán mindig. Közben ez a csatorna egy szigetország szabadságát határolja, gyakran csak méterekre, az egyik hullám még szabad, a másik már nem. Tajvan a Kína által egyre gyakrabban megkérdőjelezett szigetvilág tutajaként lebeg itt, ahogy egy amerikai parancsnok fogalmazott még az ötvenes években: elsüllyeszthetetlen hadihajóként.

február 24.

A külügyminiszter nagyon röviden szól az idei negyven nemzetközi ösztöndíjashoz. Minden hivataloskodó, magasrangúság nélkül. A metrón franciául beszél valaki telefonon. Hallgatózom. Itt mindenki inkognitóban van, mert nem lehet tudni, hogy ki mit ért. Egy elragadó színésznőt említ az úriember, akivel ma fog találkozni. Fogalma sincs, hogy valamelyest értem, amit mond. Egyébként a láthatóan nem ázsiai emberek gyakran összenéznek: te is itt vagy? – mondja a szemük.

Egy angolul beszélő, gyerekkocsit toló fiatal pár kisegít, mert eltévedek egy metróállomáson. Az angol persze nem más, mint az idegenek eszperantója egymással és a helyiekkel. A kínai írásjelek katonás rendben állnak, ahogy a menetoszlopban a bakák még a hatvanas években, akik az előttük masírozó hátizsákjára rajzolt írásjeleket gyakorolva tanulták az írás-olvasást saját anyanyelvükön, a hosszú menetúton.

Ezen az úton járnak most is, mára a világ második legnagyobb gazdaságaként, és az első legnagyobb diktatúrájaként.

március 05.

Szokás szerint reggel 9-kor kelek. Délután 2-ig, 3-ig nem kapok emailt sehonnan, Európa még alszik. Aki mégis ilyenkor ír, vagy le se feküdt, vagy álmatlan. Amerikai ismerősömnek írok, ő még a tegnapból válaszol. Anyámmal beszélve délután háromkor úgy érzem, mintha újból kezdődne a nap, mert nála reggel van.

Prágában doktorált Kelet-Európa kutató tajvani szociológus ismerősöm meghív egy előadásra, melyet egy japán szociológus tart hazája munka kultúrájáról. Negyed kettőkör a tanszéken vagyok, ami gyalog öt percre van szálláshelyemtől. Megejtően kisnövésű diákokkal állok libasorban a lift előtt. Ismét sor. Az előadás nagyjából ugyanúgy zajlik, mint bármely hasonló esemény Európában vagy Amerikában. Csak retorikailag más. A japán előadó nem a témájával kezdi, ahogyan azt az egész nyugati egyetemi világrend megszokta, leginkább az angolszász kanonizáció révén, hanem annak távoli előzményeiről, szélesebb hátterével. A téma kifejtésére az egyórás előadás utolsó tíz percében kerül csak sor és szinte váratlan fordulattal. A barátnőm felvilágosít, hogy ez a sorrend a rítus hagyományából jön, a témához tartozó gondolatok szertartásos felevenítése a közösséget újra egybekapcsolja. Az előadást persze a tudományos élet globális nyelvén, angolul tartják. Csak a mód nem angol.

A globális és az univerzális itt elválik egymástól. Én pedig ahol szükségét érzem, élvezettel káromkodom hangosan magyarul és románul, itt aztán tényleg nem érti senki.

március 08.

Tajpejben két nemzeti múzeum van: egy tajvani és egy kínai. A tajvaniba 1 dollár a belépő, a kínaiba 10, de annyival többet is láthatsz: itt négyezer évről van szó, amott csak négyszázról. A japánok által épített tajvani Nemzeti Múzeum klasszicista épületének utolsó emeletén nézelődöm, amikor érzem, hogy enyhén, de jól érezhetően megint reng a föld. Az emberek oda se figyelnek. Bár a kínaiak előtt már a portugálok és a hollandok is meghódították a szigetet, végül is azt, amit mi nyugati civilizációnak nevezünk, a japánok hozták ide: a fejlett technológiát, a víztisztítást, a városi kutakat, a vízfertőtlenítő gépeket és a német típusú történelmi múzeumokat is.

A tajpeji Nemzeti Palota Múzeum a sziget kínai múltját hangsúlyozza. Nekem ezen a tájon nincsenek érzelmeim, megtehetem, hogy csak a szépségért és a tudásért fürödjek benne.

Ez az ország saját maga bevándorlója. Van kínaisága, de idegen tőle, a tajvani népi kultúrák nagyrészt csak emlékek, a japán civilizációs hatás sok tekintetben pozitív, de mégis hozott anyag és szellem volt, uralma csak ötven évig tartott és az idegen elnyomás emlékét is maga után hagyta. A félbemaradt gyarmati múltak törmelékein Tajvannak nem maradt más hátra, mint saját magát megteremtenie. Ez az amit a Kínai Népköztársaság nem akar.

A tizennegyedik és a tizennyolcadik századi kínai kéziratok ránézésre legalábbis semmilyen feltűnő technológiai vagy írástechnikai különbséget nem mutatnak. Eszembe jut gyerekkorom Polar Bear nevű kínai illó olaja, amit mindig megfázáskor használtunk. Amikor negyven évvel később ismét a kezembe került, kiderült, hogy ez mostani gyártmány, csak a csomagolás nem változott semmit, ugyanaz a világoszöld címke, ugyanazzal az üvegformával és mérettel. A francia forradalom talán kétszázhuszonötödik évfordulóján valaki megkérdezett egy kínai politika történészt, mi a véleménye erről a világtörténelmi eseményről. Ő így válaszolt: olyan friss eseményről beszélünk, hogy a jelentőségét még nem lehet megítélni. Kína tudja, hogy lényegében mindegy mikor foglalja el Tajvant. Itt az idő a lassúság biztonságával halad. Ami egyszer elkészül, az sokáig változatlan, ezért lehet várni vele.

március 19.

Esős reggel, 18 fok. Tegnapelőtt 28 volt. Február 12-i érkezésem óta hol 20 fok van, hol 30. A ház körül ismeretlen madárhangok és érthetetlen emberi szavak. Öt hét után az idegenség már otthonos. Tegnap rájöttem, hogy visszautazásomkor nem ugyanarról a sanghaji repülőtérről indul a gépem Frankfurtba, ahova Tajpejből megérkezem majd. A két repülőtér között 60 km a távolság. Vagyis nem tudom elkerülni, hogy belépjek Kína területére és ott másfél órát utazzak. Ez nyugtalanít. Kiutazom a tengerre, nincs senki, szeles az idő.

Olvasom a Taipei Times-ban, hogy Tuvalu szigetország kiáll Tajvan függetlensége mellett. Egy tizenegyezerkétszáz lelket számláló nemzetről van szó, amely elutasítja a kínai politikai rendszert. Ez a kicsiség nagysága.

Közben egy diktátor valahol fenyegető ballisztikus rakétákat lő most ki nem is olyan messze, csak ezer mérföldnyire. Nem megyek be a vízbe, nagyok a hullámok. Pedig ezen a tájon csak az óceán csendes.

március 31.

Tajvanban nincs nyári óra átállítás. Vagyis mától egy órával közelebb kerültem a világ többi részéhez. Európa is közelebb jött hozzám egy órával. Ma van itt tartózkodásom félideje és most kezdem érezni, hogy ha más időzónákban élőkkel levelezek, megosztom velük a sajátomat. Önkéntelenül szolidarizálok az ő idejükkel, visszafele kezdem megélni a napot és ez fáraszt. Úgy érzem öt-hat-hét órával frissebb kellene lennem. Két levelezőtársam hasonló érzésekről panaszkodik. A román – magyar – brit egy plusz egy órás különbség nem elég ennek a megéléséhez. De a fél nappalnyi időeltolódás felszámol valamit a kortárs létből: nem ugyanakkor vagyunk.

A közvetlen környezetemmel egyidejűségben élek, velük viszont nincs kapcsolatom, csak interakcióm. Köszönök nekik kínaiul. Ők üdvözölnek angolul. Én nem vagyok kínai, ők nem angolok. Én nem tudok kínaiul, ők alig tudnak angolul. Egyszerre élünk, de nem együtt.

A kortárslét itt a napisajtóban van. Népek vezetői ígérnek szolidaritást egymásnak más népek vezetőitől félve. Az újságban egyszerre van jelen az összes időzóna.

április 04.

Daan nevű város negyed. Félek az új ízektől, az ismeretlen ételek és italok hatásától, rajta kapom magam, hogy a gasztronómiában is a biztonságot keresem. Otthonom az egész világ ahogy eddig megismertem, beleértve az ízeket, a szagokat, a recepteket. Most pedig idegen terepen járok, bevetésen vagyok a dzsungelben. Dán, lengyel, nigériai, indonéz, indiai és török kollégáimmal hamar szót értünk, persze angolul. Különböző világokból jövünk, de most ugyanazon a hajón utazunk mindannyiunk számára idegen vizeken, ez összehoz.

április 14.

Közép-Európa-kompatibilis lakás, sok könyv, modern festők, igényesen érthetetlen dísztárgyak, halk klasszikus zene. Ez egy kínai disszidens tajvani lakása. Van még neki egy Malaíziában és egy Bostonban. Letartóztatták, megverték, bezárták, deportálták, kiutasították a hazájából, Kínából, ahova talán soha nem térhet vissza, még tranzitban sem egy kínai repülőtéren. A hetvenes-nyolcvanas évek ellenzéki csoportosulásainak egyik máig aktív figurája, lapalpító, a közép-európai rendszerváltások kortársa, így kortalanul is, ahogy kinéz, ötven és hatvanöt között – valójában utóbbi. Ázsiai konyhával vár engem és meghívómat, egy lengyel újságírónőt. Körteraszon tálal, amely körbeöleli a lakást, egy csodálatos völgyben vagyunk, patak és termál vízforrás között, szorosan a hegyek lábánál.

A hegyvidék hallatán az európai utasnak valami hidegebb, zordabb kép ugrik be, de ez itt más. A hegyoldal itt szubtrópusi dzsungel, Tajpejtól negyven kilométerre.

Amilyen mértékben Kína nem mozdul semmi felé, amit nyolcvankilenc Európa keleti részében jelentett, olyan mértékben konzerválódik ez a művészember valakivé az 1968-tól 1990-ig terjedő időskálán: egyéniség, szabad élet, stílus, némi bohémság. Könyvespolcán ott van Sonntag mellett Milos, Kundera, Havel és mások. Ez az ember egy évitzed amerikai élet után Tajvant választotta, a világát viszi magával, egy kozmopolita ellenzéki értelmiségi. Magyarázza nekünk, hogy szomszédai nem szeretik, mert más az életformája, mint az itteni embereké. A tajvaniak nem szeretik a politikai üldözötteket, mondja, külön akarnak élni, miután voltak már portugálok, hollandok, kínaiak és japánok gyarmatlakói, ők maguk is üldöztöttek voltak és maradtak, elég az nekik, nem kell ide más is.

A zsúfolt buszt elkerülendő taxival mentünk ki házigazdánkhoz falura, ötfelé osztva a gázsit egy népköztársaságbeli kínai illegális fuvarosnak, aki papucsban volt és gondozatlan, autója egy halottaskocsi. Korábban halottakat taxiztatott, most élőket. Biztosan a szerint, hogy ki fizet jobban…

május 07.

Amióta napi szinten van szó az országos sajtóban Kína fenyegető mozdulatairól Tajvan és az egész dél-kelet-csendes-óceáni térség irányába, azóta heti rendszerességgel írnak az orosz-ukrán háborúról, egyértelműen az ukrán fél iránti támogatással. Egy lengyel sajtókutató magyarázza, hogy e két konfliktuszóna jelenléte a sajtóban csak az idei év eleji tajvani elnökválasztás óta van így, amióta a szigetország Kína fokozódó fenyegetésének árnyékában ismét hitet tett a nyugat-orientált kormányzat mellett. Most világosabban kirajzolódik a Kína – Észak-Korea – Oroszország tengely egyfelől, és az angolszász – európai – ukrán – tajvani tengely másfelől.

Kína pont azt éri el, amivel szemben áll: mások szolidaritását vele szemben. Ezen a földrengésektől fenyegetett szigeten összeérnek a földrészek.

május 19.

Az egyetem rektorhelyettese kér, hogy inkább németül beszéljünk, mert Bonnban doktorált, ezt a nyelvet jobban ismeri, mint az angolt. Ő hív meg Tajnanba, a fővárostól déli irányban mintegy háromszáz kilométerre fekvő városba, az egyetem véndiák klubjának találkozójára. A jogászprofesszor felesége és lánya is velünk tart a 300 km/órával suhanó vonaton. Tajnanban, ahol valahogy stabilabb a meleg, mint Tajpejben. Érzem, hogy sehonnan sem frissül. Viszont itt száraz, sosem esik az eső, míg Tajpejben épp fordítva: meleg, eső és magas páratartalom.

A véndiák klub negyven tagjával díszebédben részesülünk, majd múzeum látogatásban. Engem külön bemutatnak, udvariaskodás, barátságos kinevetés, amikor eszem. Egyik professzorral nagyon megtaláljuk a hangot, magyarázza nekem, hogy sokat tanult a halálbüntetés elleni érvelés magyar szakirodalmából.

Elmagyarázza, hogy

Tajvan, más néven a Kínai Köztársaság létének tétje a szabad kínaiság alternatívájának megvédése; annak bebizonyítása, hogy lehetséges egy alkotmányos demokrácia, amelynek gyökerei ugyancsak kínaiak.

Ezt az alternatív kínaiságot akarja a Kínai Népköztársaság egypártrendszere megcáfolni. Ezért fenyeget. De a kolléga szerint Kína ereje ki is merül ebben a fenyegetésben, mert ha meg is támadja, nem tudja megnyerni magának Tajvan népét. A pompás épület, ahova az egyetem által erre az alkalomra bérelt buszokkal érkezünk magán múzeum. Tulajdonosa nagyon gazdag vegyipari vállalkozó, most épp kölcsönkérte a londoni National Gallery reneszánsz és modern tárlatának nagy részét, azt fogjuk megnézni. Találgattuk páran, mennyibe kerülhetett ez az akció. Kérdeztem, meg lehet-e itt mást is nézni, mert én ezeket a festményeket már többször láttam. De a jelenlévők csak habzsolták az európai képzőművészet remekeit. Megértettem, hogy valahogy ugyanazért vagyok itt, amiért Caravaggio és Matisse: ez az ország tartozni akar valahova, kapaszkodik a világba, amely geopolitikailag nem ismeri el őt teljesen; barátokat, kollégákat, tanulókat keres és talál, csak biztonságot nem.

május 21.

Hazautazásom első állomása Sanghaj, ide repülünk Tajpejból, majd hétórás tranzit után tovább Frankfurtba. Némi odafigyeléssel és szervezéssel sikeresen átjutok a másik repülőtérre.

Nem bánom, hogy nem kerültem el a Kínával való találkozást, ha felületes is volt: dokumentumfilmszerű élmény egy buszablakból, másfélórán keresztül. Rendőrnő ordít rám, mert rossz folyosón indulok el, ez meghitt érzés, újabb búcsú a nyolcvanas évektől, és innen gyorsan vissza egy másik jelenbe.

Sanghaj huszonhatmillió-háromszázhúszezres lakosú város, majdnem olyan népes, mint két hazám egyszerre. Kelet Londona. Nekem és a többi nyugatinak átszállás, az ott élőknek végállomás.

Tizenhárom órás repülés után Frankfurt, ami még nem haza, de már otthon: az étel és a betű. Még egy átszállás és repülés Bécsbe. Ezen az útszakaszon már úgy érzem, mintha Frankfurt után egyhelyben maradtam volna. Távol-Keleten a szomszéd ország azt jelenti, hogy csak kétezer kilométerre van. Európában iszonyúan sűrű a tér. Egyet lépsz, és már egy másik országon taposol.