A kalligráfia olyan, mint a jóga, csak nem a lélegzésedre figyelsz, hanem a kezedre

Mi az első élménye a kalligráfiával kapcsolatban? Milyen érzést idéz?

Az első élményem nagyon régi, még a gyerekkoromból származik. Most nagyon jó érzéssel gondolok vissza rá, de akkor inkább idegesített. Anyukám magyartanárként néha mutatott nyelvemlékekről szóló könyveket, és azokban figyeltem a kézzel írott sorokat. A latin szövegből kiemelték ugyan a magyarul írt részeket, de én nem értettem semmit belőlük. Kérdeztem anyámat, de ő sem tudott segíteni, mert – mint mondta – nem paleográfus. Tehát az első élményen nem volt örömteli.

Sokkal később, a ‘90-es évek elején megnéztem az Országos Széchényi Könyvtár Corvina kiállítását. A világon megtalálható néhány tucatnyi kötetet gyűjtötték ott össze és mutatták be. Az teljesen levett a lábamról. A sötét hűvös teremben csak ezeket a ragyogó, arannyal díszített, gyönyörűen kifestett oldalakat világították meg. Fantasztikus volt. Akkor gondolni sem mertem arra, hogy én akár csak megközelítőt is tudnék festeni. Az szemlélődés volt a részemről, a múzeumba járó ember rácsodálkozása a tárgyakra.

Sokat lehet szidni a Facebookot, de engem az indított el a kalligráfia útján, ott léptem be egy kalligráfusokat tömörítő csoportba. A nagyon bénától a nagyon profiig mindenféle kalligráfussal lehet benne találkozni. Az elején csak nézegettem a megosztott munkáikat. Előfordult, hogy a kezdők épp húztak három vonalat vagy leírtak egy szót, és máris megosztották. Néha fel is háborodtam, hogy lehetett azt a munkát a nyilvánosság elé tárni, de végülis ezek adtak nekem bátorságot. Azt éreztem, ha ők megmutatták, akkor én is belevághatok, hátha valami szebbet tudok készíteni. Akkor még nem gondoltam arra, hogy én is megosszam a munkáimat a Facebookon.

Nem tudom, hogy sikerül, de én ismeretlenül gyakran választom a legnehezebbet. Az írással is így volt. Elsőnek a zsinórírást próbáltam ki, ami nekem nagyon tetszett, de sehogy sem ment. Mindenféle Youtube-videót megnéztem, próbálkoztam, de nem sikerült szépen kivitelezni. Az ízületeim is begyulladtak addig erőltettem az írást, szünetet is kellett tartanom miatta, de nem adtam fel. Közben az ismerőseim Facebook oldalán találkoztam Ogasawara Ildikó munkáival, aki egy kolozsvári származású Japánban élő kalligráfus. Megkerestem, ő pedig kedvesen válaszolt. Ő kérdezte meg, hogy miért a legnehezebb írással kezdtem? Én meg csak néztem, hogy ezt nem is tudtam. Azóta is tanulok. A kalligráfus is olyan, mint a jó pap, holtig tanul.

Ahogy megnéztem az életrajzát, foglalkozott teatrológiával, pályázati ügyintézéssel és műfordítással is. Kifejezetten kreatív tevékenységek is vannak köztük. Mi volt az a plusz, amit a kalligráfia ezekhez képest adott?

Gyerekkoromban biológus akartam lenni, és az egész családom támogatott ebben, de én egy humán beállítottságú ember vagyok, sok nyelvet beszélek, hallás után tanulom őket, nagyon élvezem, nem lett belőlem biológus. Viszont sok más helyen megfordultam.

A kalligráfia számomra egy szabadidős foglalkozás. Arra elég gyorsan rájöttem, ha az ember nem talál magának egy hobbit, amivel levezetheti a mindennapi feszültséget és stresszt, akkor hosszú távon csak árt magának. Van, aki biciklizik, más kertészkedik vagy süteményt süt. Én próbálkoztam kötéssel, szépen is ment, de nem érdekelt igazán. Az említett Facebook-csoport hatására végül kézbe mertem venni a tollat, és akkor éreztem, hogy na, ez az. Ez lesz az, amit kerestem.

Most, hogy jól megy, már nagyszerű érzés is valamit szépet kiadni a kezemből. Persze kínlódom velük, ha elrontom, akkor újra kell kezdeni, de amikor befejezem, olyan jó érzés fog el, hogy azt el sem tudom mondani. Ahhoz hasonló, mint amikor az ember elveti magokat a kertben, majd izgul, hogy kikel vagy nem kel ki, kell öntözni vagy nem kell öntözni, és végül lesz belőle egy paradicsom, ami ha beérik, akkor érzi, hogy igen, megcsinálta.

Voltak már helyzetek az életemben, amikor a kalligráfiának köszönhetően tudtam normális maradni, tudtam megfelelően reagálni helyzetekre. Hazajöttem, bezártam az ajtót, kikapcsoltam a telefonom, és nekiálltam írni. Kiírtam magamból a feszültséget. A betűkön látszik, ha az ember rossz passzban ül le a papírhoz, mert akkor az első betűk nagyon rondák lesznek. Az izmok ilyenkor még merevek, az ember nem fogja jól tollat, nem lesz olyan egyenletes.

Sokat gondolkodtam azon, hogy pénzért is dolgozzak. Nálunk nem lehet megélni belőle, de valamennyit kereshettem volna vele. Végül arra jutottam, hogy csak akkor kalligrafálnék pénzért, ha azt csinálhatom, amit én szeretnék, és úgy, ahogy én szeretném. Ezért megmaradt hobbinak.

Az írás kutatói szerint az életforma változása összefüggésben van az írás művelésével. Az ön esetében mi volt az, ami ezt elhozta?

Engem az írás – nemcsak a kalligráfia, hanem a naplóírás is – lelassít. Nem lehet úgy írni, hogy közben szárnyalnak a gondolatok. Ez egy pozitív értelemben vett lassúság, ami miatt sok mindenről vagyok hajlandó lemondani. A vonatot is inkább lekésem, de nem sietek utána. Már nem tudok rohanni, nem is vagyok hajlandó együtt futni a világgal. Az mehet nyugodtan, én integetek neki barátságosan.

Az írás hozzásegített engem a lassúsághoz, az adta meg az utolsó pöccintést, hogy nem jó ez a nagy rohanás, legalábbis hosszú távon biztosan nem, és vegyek vissza a tempóból.

A kalligráfia olyan, mint a jóga. Mindig a feladatra kell koncentrálni. Csak a kalligráfia esetében nem a lélegzésedre figyelsz, hanem a kezedre: hogy húzod a vonalat, miként kanyarodsz, milyen szögben tartod közben az írószert. Nekem ez úgy lefoglalja a gondolataim, hogy nem tudok másra figyelni, csak épp arra, amivel dolgozom. Zenét sem tudok közben hallgatni. Persze így is előfordul, hogy hibázok. Szerintem az a kalligráfus, aki azt mondja, hogy ő nem hibázik, egyszerűen nem mond igazat. Én nem tudom elképzelni, hogy valaki nem hibázik.

Készülve az interjúra olvastam egy cikket a kalligráfiáról, és annak az volt a felvetése, hogy egyre népszerűbb a kalligráfia. Ön is így látja? Mi lehet ennek a magyarázata?

Szerencsére egyre népszerűbb. Úgy látom, hozzám hasonlóan mások is rájöttek arra, hogy ez egy nagyon jó lassító hobbi, ami kiemel a hétköznapok dinamikus mozgásából. Másrészt a tömeggyártással szemben reneszánsza van a kézműves termékeknek. A kalligráfia is kézművesség szerintem. Én is annak tartom magam, még ha sokan azt is mondják nekem, hogy művész vagy. Én nagyon magasra célzok, ha írok, legalább olyat akarok mint egy Corvina. Nem fog összejönni, de legalább megpróbálom.

Nálunk talán még nem annyira jellemző, hogy érdeklődnek iránta, de már engem is kerestek meg azzal, hogy lesz egy kézműves tábor a nyáron, és nem tartok-e egy három napos kurzust. Mondtam örömmel, hátha más is megszereti, hiszen már a kézzel írás sem divat, nemhogy a kézzel írás lassúbb változata.

Mennyire hozzáférhető hobbi ez? Nálunk mennyire nehéz/könnyű beszerezni az alapanyagokat? Egykor nagyon drágák voltak, most mennyibe kerülnek?

Most is drága, csak talán nem épp annyira, mint régen. Most attól is függ, hogy mit szeretne az ember, aki belevág. Ha csak írni szeretne, akkor csak jó papírra van szüksége meg írószerre és tintára. Igaz, papírt sem mindig könnyű beszerezni nálunk, de azért már vannak. Tollhegyet most már Romániában is sokfélét lehet kapni, de csak online, mert egy üzletben nem tudnak annyit eladni belőle, hogy megérje nekik foglalni vele a polcon a helyet. Online amúgy is könnyebb vásárolni, mint helyben Kolozsváron, mert a boltokban állandó jelleggel nem tartanak kalligráfiai felszerelést, hiszen nemigen vásárolják.

Ha jobb minőségű festékre meg aranyfüstre is szükség lenne, akkor rögtön felugranak az árak, mert a fedőfesték és a roppant vékonyra dolgozott aranylapocska nagyon drága. Ha az ember igazi ultramarinnal akar dolgozni, ami egy féldrágakőből készülő festék, akkor azt meg kell fizetni. Azt nem is lehet nálunk kapni, külföldről kell rendelni. Én elég gyakran használok ultramarint.

A régiek sokáig csak a Madonna köpönyegét festették ultramarinra. Jó ideig a képnek az árát is az határozta meg, hogy mennyi ultramarin festéket használtak fel hozzá. Voltak olyan megrendelők, akik odaadták az ultramarint, hogy akkor ezt most mind tessék felfesteni. Szegény festő meg boldoguljon, ahogy akar. Tényleg aranyárban volt. Most már nincs aranyárban, de még mindig Afganisztánban bányásszák a lapis lazulit, amiből készül, és nagyon sok munka van egy tégelynyi festék elkészítésével. Nem az ultramarin az egyetlen festék, ami kézzel készül.

Aranyfüstöt is rendszeresen használok, amiből egy 25 lapkát tartalmazó csomag 70 euró. Persze vannak az aranyfüstöt helyettesítő festékek, de azok egy idő után megfakulnak. Az arany 100 év múlva csillogni fog. Az a baj, ha nem jó minőségű anyagokat használunk, akkor nem olyan szép a munka. Nekem pedig inkább legyen szép, nem nagy baj, ha drága.

Az aranyfüst felragasztása utáni maradékot pedig összegyűjtöm egy kis üvegcsébe, és majd festéket készítek belőle. Gumiarábikummal ragasztom össze az aranyport. Nagyjából kétévente gyűl össze annyi, hogy lesz belőle egy kagylónyi festék. Azt úgy is hívják, hogy kagylóarany. Arról nehéz megmondani, hogy aranyból készült. Felvíve a papírra is matt felület lesz az eredménye, amit egy opáldarabbal addig kell dörzsölni, amíg felragyog. Gyönyörű. Nekem az a kedvenc munkafolyamatom a kalligráfiában, amikor fényezzem az aranyat.

Én sok mindent rendelek külföldi szaküzletekből, ahonnan egy szállítási díjjal majdnem mindent meg lehet vásárolni. A külföldi rendeléseim miatt nekem a Brexit nagyon kellemetlen volt, mert a kedvenc boltom Angliában működött. Most van egy német és egy francia online üzlet is, ahonnan rendelni szoktam, de azok együttvéve sem olyan jók, mint amilyen az angolt volt.

És tanulás szempontjából mennyire hozzáférhető?

Tanulás szempontjából is nehézkes, mert nemigen vannak kalligráfusok. Aki gyakorolja, az sem feltétlenül tanítja. Én nagyon sok mindent a Youtube-ról tanultam. Azzal viszont az a gond, hogy hiába teszik fel a videókat a nagy kalligráfusok, amiben láthatod, hogy szépen és gyorsan írnak, mert utána kiderül, csak felgyorsítottak egy sokkal lassúbb folyamatot. Az apró trükköket pedig soha nem mondják el. Én is Ildikótól tanultam meg, hogyan lesz egy kalligráfia tiszta: szép fehér papíron szép fekete betűk. Először a szöveget kell megírni, utána kirajzolni az iniciálét, majd aranyozni. Ezek után következik a festés, végül pedig a radírozás. Ha nem ebben a sorrendben csinálod, akkor nem lesz szép, mert elkenődik. Ha előbb festesz, mint aranyozol, akkor akármennyire is leragasztod, el fog kenődni a festék. Megvannak a pontos lépések, amik már középkorban is így következtek egymás után, és azokat be kell tartani.

Azóta tényleg nem változott a folyamat? A szerzetesek is így vonalazták még a lapot?

A kódexeket nem egy szerzetes kalligrafálta. A kolostorokban régen csapatok dolgoztak, és mindenki azzal foglalkozott, amit szépen értett. Aki ügyesen írt, az nem vonalazott, festett vagy aranyozott. Ha megnézed a 14. és 15. századi könyveket, azok megvannak vonalazva, de nem azért maradtak úgy, mert nem volt radír és nem tudták kitörölni, hanem azért, mert a szép vonalak is része volt a kalligráfiának.

Olyan mesterek voltak mint a kalligráfus, aki csak írt, a rubrikátor, aki csak a piros betűket festette meg a fekete betűs szövegben. Ebből származik a magyarban a rubrika szó, ami már teljesen mást jelent. A miniátor a kis festményeket készítette. A korrektor felügyelte az egész folyamatot. Megnézte a szöveget, és ha hibát talált benne, akkor jelezte a kalligráfusnak. Ekkor vagy kikaparták a hibát, mert a pergament ki lehet kaparni, hiszen bőrből készül, és átírták a betűt, vagy ha nem sikerült kikaparni, akkor mindenféle kreatív megoldásokhoz folyamodtak. Például láttam olyat, hogy oda rajzoltak egy gyíkot, és annak a farka végéhez odaírták a hiányzó szót, hogy úgy kapcsolják a megfelelő helyre.

Ahogy a miniátorok között is voltak tehetségesek és kevésbé tehetségesek, a kalligráfusok között is voltak, akik slendriánul írtak. Az Ómagyar Mária-siralom kalligráfiai szempontból például slendrián munka. Valaki lejegyezte, de nem szépen akarta leírni, csak épp meg akarta őrizni. Sietett vele, leírta egy papírra, és így fennmaradt. Ha azt szépen leírja, akkor nem így kellene kinézzen. Szerintem valamin dolgozhatott épp, amikor vagy elmondta neki valaki, vagy valahol olvasta, és csak úgy lejegyezte magának, mert érdekesnek és szépnek találta. Az teljesen biztos, azzal a kézírással nem egy könyvnek volt a része, de jó, hogy így is fennmaradt.

Ott van Ráskay Lea, aki nagyon olvashatóan írt, de nem ragaszkodott a szabályokhoz. Neki nem az volt a lényeg, hogy szép legyen a szöveg, hanem az, hogy érthető. Ha egy szó nem ott ért véget, ahol az írástükör jelezte, tovább ment rajta, ami megkönnyíti az olvasást. Más kéziratok nagyon szépek, de amíg elolvasod megbolondulsz, mert még csak nem is a szótagnál ér véget egy szó, hanem akkor, amikor elfogyott a hely. Ezekkel szemben Ráskayt olyan könnyű olvasni, hogy az nem igaz.

A lapok elkészülte után jött a könyvkötő, aki összefűzte a lapokat, ami szintén hatalmas munka volt, mert a bőrkötésbe mintákat nyomtak, drágakővel ékesítették azokat és még aranycsatot is tettek rá. Egy mestermunka volt.

A magyaroknál szép hagyománya van a kalligráfiának. Mátyás könyvtára sem csak vásárolt könyvekből állt, Budán is volt egy képíró műhely. Néhány éve az Országos Széchényi Könyvtárban be is mutatták egy kiállításon. Nemcsak Corvinákat lehetett megnézni, hanem más, abban a műhelyben készült munkákat is. Álomszépek voltak. Addig néztem, hogy szegény múzeumőr ott hagyott, és elment enni. Amikor visszajött még mindig azokat nézegettem. A románoknál viszont nem igazán volt kalligráfia. Nincsenek ilyen pompázatos könyveik, még cirillbetűsek sem, épp ezért nem is nagyon értik, hogy mi az a kalligráfia. Csak a nagyon képzettek, akik jártak Nyugat-Európában, és már láttak ilyen díszes könyveket. Amikor románokkal beszélek, mindig nulláról kell kezdjem a magyarázkodást.

Mennyi időt fordít az írásra?

Naponta kell gyakorolni. A kalligráfia olyan, mint a hangszer. Ha nem gyakorolsz, akkor nem leszel ügyes. A profik persze reggeltől estig gyakorolnak, mert ebből élnek. Én próbálok minden nap legalább egy fél órát, de ha lehet, akkor inkább egy órát írni a füzetbe. A gyakorlófüzetem mindig velem van, olyan nekem, mint a személyi. Most is megyek El Caminó zarándoklatra, és viszek pár lapot magammal, amire gyakorolhatok. Olyan is előfordult már velem, hogy túrázás közben találtam egy szép kávézót valahol a világ végén, és ott írtam a gyakorlófüzetembe.

Amióta az életem része a kalligráfia, nem nézek televíziót, kimaradtak a talk showk és hasonlók. A híreket olvasom csak, az pont elég.