Andrew Tate és a fiúk – a nőgyűlölet elkövetői és követői neten innen és túl

Pár napig alámerültem Andrew Tate való világába. Pár napig hallgattam amint enerváltan, önbizalomtól duzzadó karokkal és nyelvvel, napszemüvegben szövegel Mátrixról, gondoskodásról, edzőteremről (The Gym), a nőkről, a pénzről, autókról, privát repülőkről, harcról és a gazdagságot hozó online vállalkozásokról, mint egyedül üdvözítő jövőképről.

Közben percenként estem egyik ámulatból a másikba: hogyan lehetséges, hogy fiatalok millióit ejti rabul az egyébként kifejezetten buta retorika? És miközben fejben bőszen soroltam Tate dumájára az ellenérveket, háborodtam fel szexista kijelentésein, hallgattam meredten, hogy vallását gyakorló muszlim létére (khm… azaz annak ellenére) fröcsögve trágárkodik, egyre inkább azon csodálkoztam, hogy vajon melyik kő alatt bujkáltam évekig, hogy a magát TopGKobraKingnek és ki bírná felsorolni még milyen szuperlatívusznak hívó, immár jelenséggé dagadt Andrew Tate személyét szóra nem igazán érdemes bulvár celebnek gondoltam.

Micsoda tévedés!

Az ember nagy dilemmája ilyenkor, hogy kell-e egyáltalán írni vagy sem az olyan jelenségekről, amelyeknek már csak a szimpla emlegetése is a jogos problémafelvetés mellett károkat okoz, hiszen minden ezáltal generált nézettség az egyébként nyomasztóan primitív szektaszerűségnek újabb potenciális rajongókat toborozhat.

Mégis érdemes néhány szót ejteni a Nagy Kígyóról, már csak azért is, mert akármekkora szégyen, e sorok írója most döbbent rá tulajdon generációjának balekságára: szem elől tévesztette, hogy Tate többmilliárdos kattintást elért tartalmai MLM rendszerben sorakozó epigonjainak hála, szerte a világon népszerűek.

Amivel kevésbé számolunk, az az, hogy ebben benne van kis országunk, a mi kis városunk, falunk is – s akár hiszik, akár nem, minden bizonnyal valamennyiünk családjában, baráti körében, iskolájában, egyetemén rontja a levegőt.

Lapunk többször írt a Tate testvérek (Andrew és Tristan) kalandjairól: az évekkel ezelőtt Romániában letelepedett keményfiúk 2022-es letartoztatásáról, néhány hónap múlva a házi őrizetbe való helyezésükről, illetve részleteket is közölt a vádiratról, amely szerint a két amerikai-angol állampolgár és hazai segítőik minden jel szerint loverboy módszerrel hálóztak be fiatal nőket, majd kényszerítették őket leginkább online prostitúciónak nevezhető tevékenységre, Only Fans oldalakon terjesztett pornográf tartalom gyártására.

Ha Ön hozzám hasonlóan balek, és nincs tisztában Tate munkásságával, akkor hadd mondjam el gyorsan, hogy a román ügyészség által emelt vádak csak a jéghegy csúcsát jelentik. Amiért soha nem fogják vád alá helyezni, de annál veszélyesebb, azok a fiatal fiúk ezreit lázba hozó online tanfolyamok – a Hustlers University, a The Real World és a War Room, amelyek cirka 50 dolláros beugróval kezdenek és valahol 7-8 ezer dollárnál tetőznek, bár megfigyelők szerint igazából ennek sokszorosát is elköltheti valaki, ha igazán jól ki akarja képezni magát tateizmusból.

Ötven dollárja mindenkinek van még Kolozsváron is, így elég ha az ember nem költi hülyeségre a nagyitól kapott angyalpénzt, máris belép a huszonegyedik századi férfi kompetenciáit tutira megtanító közösségbe, ahol önjelölt „professzorok” és szakértők ordítják bele a kis tini képébe, hogy egy nagy lúzer, ha egész nap telefonozik, a bulikon leissza magát, hülyeségekről csetel a barátaival naphosszat és úgy általában fogalma sincs, hogy miről szól a Zélet.

Hm. Kérdezhetné valaki, ugyan miért baj, ha kerül valaki az online térben, akit hitelesnek fogadnak ezek a „mai fiatalok” és végre szót ért velük. (Isten tudja, nekünk szülőknek már évek óta nem sikerül!)

A kérdésre a válasz szerteágazó.

Elsősorban a tartalom miatt problematikus.

A látszólag egészséges életmódra vagy céltudatosságra való „nevelés” csupán álca. Ahhoz, hogy megértsük, milyen keretek közt zajlik a tulajdonképpeni „tudás átadása”, ismernünk kellene az ún. Red Pill Communityt (vörös pirula közösség) vagy a PUA-t (Pick Up Artist).

Előbbi egy tág netes csoportosulás, többnyire a mainstream média és a fennálló társadalmi rend kritikusainak gyülekezete, többnyire férfiak, a saját vezetői és a nők alárendelt szerepét tartanák üdvösnek, általában szembe mennek a női egyenjogúsággal, megkérdőjelezik a nők intelligenciáját, manipulatív ösztönlényeknek írják le őket. A Pick Up Artistok a nők felszedésének művészei, pontosan tudják, milyen manipulációk során juthat egy férfi szexhez. A nőket ők is alacsonyabbrendűeknek tekintik, tulajdonképpen azoknak, akik arra teremtek a világon, hogy kielégítsék a nagy és erős hímek szépre és puhára (esetleg nedvesre) való igényét.

Lényeg, hogy észre kell venni: a fiatal és tapasztalatlan, koruknak jellegzetes problémáival küzdő fiúk könnyen meggyőzhetők róla, hogy a lányokat igába kell hajtani, a férfiasság fokmérője az izom, a pénz, az agresszió és a tekintély. Ne feledkezzünk meg róla, hogy mindez egy olyan közegbe jön be, ahol amúgy sincsenek még az alapvető értékek a helyükön, az iskola többnyire sivárnak és unalmasnak tűnik, a pornó már 11 éves körüli kortól a hétköznapok része, a szülők elfoglaltak és amúgy se idejük, se intellektuális kapacitásuk arra, hogy megértsék, mi is történik serdülő gyermekükkel. Sok esetben ilyentájt már az alkohol- és drogfüggőség is nyújtogatja a randa fejét -szóval kiváló táptalaj arra, hogy izgága vehemenciájával Tate feje tetejére állítsa a világot, és mint igazi megmentő, kezdetnek elrángatja edzeni a gyereket. Közben egy csomó olyan világlátást, az élet kérdéseihez való viszonyulást befolyásoló gondolatot csepegtet (mit csepegtet? zúdít!) a zsenge fejekbe, hogy abból koldulnak.

És itt jutunk el a következő problémához:

Tate azt bizonygatja, hogy az iskola, az egyetem, a továbbtanulás ún. rabszolga mentalitást tanít, hogy a társadalom, mint olyan puhánynak és impotensnek akar nevelni.

Elképzelni is nehéz, milyen lehet egy tizenéves számára az az életérzés, amikor a szürke hétköznapokból hirtelen egy színes sportautós csili-vili klubba huppan, ahol azt ígérik, az anyagi jólét, ezáltal a mindentől, akár magától a társadalomtól való függetlenség garantált, az online bizniszek tárháza pedig csodálatos és csak arra vár, hogy őt gazdaggá tegye. Pár nap alatt kiderül, az egész eddigi élete zárójelbe tehető, az igazi nagybetűs és izgalmas, itt van, ebben az exkluzív klubban, a War Roomban vagy a Real Worldben, és milyen szerencsés ő, hogy tagja lehet ennek a válogatott társaságnak. Igazi megtiszteltetés!

És máris a következő bajnál tartunk:

az online bizniszek királynője Andrew Tate szerint a PHD, ami nem, nem egyetemi státusz, hanem Pimpin Hoes Degree (szajha strichelő fokozat) vagyis a lányokat futtatás tudománya.

Nem hagyományos módszerrel, hanem online. Minden lacafaca nélkül elmondja, hogyan kell szerelmet színlelni, majd befolyásolni a csajt, ígérni majd teljesen megvonni a figyelmet tőle, mígnem bármit megtenne. A bármi aztán mint kiderül, az online prostitúció, Only Fans és társai. Tate most bármennyire is tagadná a médiában: ebből gazdagodott meg, az internet bugyraiban fellelhető videó, ahol elmondja, adott pillanatban négy helyszínen 75 nő is dolgozott neki szimultán a kamerák előtt.

Nos, ha a mi kolozsvári tinink nem is jut el történesen a futtatói szintre, ha nem is kezd Isten őrizz meggazdagodni egy esetleges barátnő dolgoztatásával, akkor is felvetődik a kérdés: tudunk-e mi róla, el tudjuk-e képzelni hogyan befolyásolja mindez fiaink önbecsülését, helyük megtalálását a közösségben? Van-e fogalmunk róla, hogyan bánik egy ilyen fiatal a lányokkal, nőkkel? Mi történik egy ilyen párkapcsolatban? Mi történik, amikor előbb utóbb kiderül: bár Andrew Tate-nek sikerült meggazdagodni ebből, azért minden bizonnyal börtön vár rá, és az is teljesen egyértelmű, hogy a világ, a hétköznapok, a családi, a baráti vagy munkahelyi közösségekben való normális élet és érvényesülés sokkal bonyolultabb skill-szettet feltételez annál, amit ez a szélhámos felmutat.

Egy dologban igaza van Tate-nek: a fiatal fiúkkal (mint ahogy a lányokkal is!) törődni kellene. De nem neki!

Számos olyan társadalmi és egyéb változás figyelhető meg akár csak az elmúlt években, amelyek miatt valóban egyre bonyolultabb használható és kivitelezhető modelleket mutatni a felnövekvő generációknak. Nincsenek biztos receptek, nincs belátható karrierív, és az állandó rugalmasságot és rezilienciát sem lehet a végtelenségig sulykolni anélkül, hogy valódi eszközöket is kínálnánk, hogy valódi forgatókönyveket is vázolnánk azoknak, akik most állnak a felnőttség kapujában.

A napokban mondta valaki, hogy a gyereknevelés nem a születéskor, hanem a fogantatás előtt húsz évvel kezdődik. Mi akkor elég nagy kontratimpben vagyunk, mert totál lemaradtunk arról, hogy a kamaszainkat is neveljük. Pedig kellene.

Meglehetősen nevetséges, hogy a magyar közbeszéd alig néhány éve kapta fel Dr. Máté Gábor és dr. Gordon Neufeld közös könyvét, A család erejét. A szerzőpáros felveti, hogy mi történik akkor, amikor a szülők helyett a kortársak kezdik el felnevelni a gyerekeket. Amikor nem a szülőt, hanem a kortársakat utánozzák, az ő elvárásaiknak akarnak megfelelni. Van egy pont, amikor innen már nagyon nehéz visszajönni, és ami a legszomorúbb: elsősorban a gyerek sérül, a gyerek marad egy életre egy olyan hiánnyal, amelyet nem igazán lehet majd kompenzálni. Mondom, nevetséges…mert már rég nem itt tartunk.

A kortársak helyett Andrew Tate és társai nevelik, beköltöztek a tiniszobákba, tinitelefonokba. Megmagyarázzák a világot, rámutatnak a hibásokra, akik miatt meg nem értettnek, kiközösítettnek, magányosnak érzik magukat: Íme a lányok!

A manipulatív ösztönlények, akik túl sok befolyáshoz jutottak a feminizmus rákfenéje miatt, de alapvetően arra van szükségük, hogy utat mutassanak nekik erős, okos gazdag férfiak – mondja Andrew a napszemüvege mögül kacsintva. Egy pici adag igazság mellé, (amely a nyilvánvaló meg nem értettség érzése annyi fiatalban) sok-sok kanál hülyeséget mér, és kajálják, mert nincs honnan tudniuk, hogy mindez sehova, sőt még annál is rosszabb irányba vezet.

Most következne az, hogy leírjuk, mit kell tenni, mi menthető, hogyan.

De igazából nincs recept.

Azt mégis sejthetjük, hogy a legrosszabb, amit tehetünk, hogy autoriter módon próbálunk utat vágni saját gyerekünkhöz a mindenféle kütyük sűrűjében. Elkobzással, tiltással, ellenőrzéssel.

Valahogy másképp kellene. Ahogy egy kisgyerekkel tennénk. Empátiával, türelemmel, szeretettel. Tudjuk, lelkünk mélyén mindannyiunkban ott vannak az ölelésre, melegségre, elfogadásra vágyó kis emberkezdemények. Hozzájuk kellene eljutni. Le kellene lassítani, észrevenni a tekinteteket, az arcrándulásokat, amikor pontosan az a pillanat van, amikor közel kerülhetünk egy kamaszhoz. És beszélni kellene, emlékezni, saját tizenéves gyarlóságainkra, saját nagy felismeréseinkre. Meg kellene mutatni saját sebezhetőségeinket. És együtt kellene tervezni, együtt építeni bennük a felnőttet. Aki ebben a nagyon megváltozott és sokszor magunk számára is ijesztő forgatagban meg fogja találni a helyét, és valaki majd mellé áll és megfogja a kezét.

És akkor majd kiderül, hogy a fiúk és a lányok nem egymás ellen és nem egymás alatt, meg fölött vannak.

És akkor majd nyugodtan ülhetnek a fiúk ölébe a lányok…