„Erdélyben mondhatom, hogy karióka, ami nagyon jól esik, sokkal viccesebb, mint a filctoll”

Márciusban és áprilisban folytatódik a Szomszédnéni Produkciós Iroda Erdély-körútja, amelyen a Kettő az egyben! című önálló estjüket mutatják be az érdeklődőknek. Tóth Szabolcs Boldogság – Akarok róla beszélni című előadásával fog fellépni, míg társa a Bálint Ferenc feleséget keres estjét fogja bemutatni. A Dumaszínház által „az év önálló estjének” választott produkcióról, a boldogságról, a nevetésről és az alkotásról kérdeztük a párost.

Jöjjön akkor kezdésként egy egyszerű kérdés. Mi tesz titeket boldoggá?

Béfé: – Az ilyen egyszerű kérdések, mint ez.

TSz: – Ez az amit kutatok az új önálló estemben, szakirodalmat is olvastam, például ha Müller Péterre hagyatkozom, akkor az lenne a válasz, hogy ne tudjak írni, olvasni de még beszélni sem. Viszont akkor nem tarthatnám meg az előadást, tehát úgy érzem, hogy ez zsákutca nálam. Szóval inkább az, ha beszélhetek és van aki ezt meghallgassa.

TSz: – Volt időszak még Kolozsváron, amikor a boldogság receptjének a három sör és egy unicumot tartottam, de aztán rájöttem, hogy ez tévedés. Pont fordítva. Három unikum és egy sör.

Béfé: – Szóval TSz-t ugyanaz teszi boldoggá, mint anyámat. És itt a valaki által meghallgatásra gondolok, nem a három unikum és sörre. Engem a feleségem tesz boldoggá. Azért keresek az estemben még egyet. Ártani nem árthat.

TSz: – Lehet engem is boldoggá tenne Béfé felesége, nem tudom, még nem kérdeztem meg tőle, hogy áll ehhez a dologhoz.

Béfé: – Nem vállal outsourcingot.

És mikor éreztétek legutóbb boldognak magatokat?

TSz: – A turné első három állomásán, a színpadon kétségkívül jól éreztem magam. Lehet azt már be lehet húzni a boldogságstrigulák közé.

Béfé: – Én a tegnap este, amikor láttam az erkélyemről egy rókát. Ilyenkor nem csak boldog vagyok, hanem hálás is, hogy nincsenek tyúkjaim.

A mostani turnétok témaválasztásában szerepet játszott az is, hogy a boldogság(keresés) egy általános, mindenkit érdeklő téma? Országhatártól függetlenül mindenki vevő lehet rá? Egyáltalán, hogyan készül egy ilyen előadás?

TSz: – Én nem gondoltam erre, hogy mennyire független az országhatároktól. Úgy alakult, hogy így negyven fölött általában az emberek számba veszik az eddigi életüket, és megpróbáltam felidézni a jó pillanatokat az életemből, amikor talán boldog voltam, vagy utólag úgy látom, hogy annak kellett volna lennem, de mégsem voltam, vagy azt hittem, hogy az vagyok, aztán kiderült, hogy fölöslegesen, és igyekeztem megjegyezni ezeket a történeteket. Aztán amikor felmerült a Dumaszínháznál, hogy írjunk önálló esteket is, akkor gondoltam, hogy ez jó ürügy arra, hogy leírjam és megjegyezzem ezeket a mozzanatokat az életem első feléből.

Béfé: – A Dumaszínház felkérésére elkészült az ősszel két önálló előadás, Szabolcsnak a Boldogság – akarok róla beszélni, nekem meg a Bálint Ferenc feleséget keres. Megnéztük egymás előadását, tetszett, és arra jutottunk, hogy mi lenne, ha ezt a két előadást mutatnánk be tavasszal az erdélyi közönségnek – egy Kettő az egyben! konstrukcióban. Mindenki jól jár.

TSz: – És valóban, ez egy olyan téma, amely mindenkit foglalkoztat, és úgy ahogy én is kíváncsi vagyok, hogy mások mitől boldogok, remélem a közönség is az lesz, hogy én mitől vagyok vagy voltam az.

Egyébként van olyan, hogy az országhatár szerint változtatjátok / alakítjátok a műsorotok? Finomhangoltok?

TSz: – Igen, előfordul, amikor valami nagyon helyi dolog van a műsorban. De ebben az előadásban minimális az eltérés. Például beszélek Techirghiolról, amit Magyarországon egy kicsit be kell mutatnom, hogy az milyen város, de Romániában erre már nincs szükség. Meg Erdélyben mondhatom hogy karióka, ami nagyon jól esik, sokkal viccesebb, mint a filctoll.

Béfé: – Egy jó poénnak földrajzi helyzettől függetlenül működnie kell. Mindegy, hogy Londonban vagy Kézdivásárhelyen mondjuk, ami vicces, az vicces. Persze apróbb változtatások vannak. Londonban nem mondjuk, hogy borkán. Amúgy annyit ingáztunk Kolozsvár és Budapest között, hogy a határon innen és túl is otthonosan mozgunk. Sőt azt kell mondjam, hogy még a határon is.

Mikor nevettetek legutóbb egyet úgy istenigazából?

TSz: – Megnéztem a múlt héten a Düne második részét. Én azon nagyon sokat nevettem, szerintem nagyon vicces film. Már csak az, hogy a legfejlettebb technológiájuk van, aztán a harc mégis kardokkal dől el. Meg a legrettegettebb lény a sivatagi féreg, mindenki fél tőle, aztán be lehet csapni egy annyival, hogy ütögeted a földet.

Béfé: – Nemrég vettem egy csákányt, amiről kiderült, hogy nem lesz rá szükség, úgyhogy visszavittem a boltba. TSz mondta, hogy csak annyit kellett volna mondjak az indoklásnál, hogy miért hozom vissza, hogy: „Kibékültünk.”

Amikor a fellépéseteket írjátok szoktatok a saját poénjaitokon nevetni?

Béfé: – A humor egyik alapképlete: tragédia meg idő. Szóval inkább meghagyjuk a közönségnek, hogy nevessen a szerencsétlenségünkön.

TSz: – Erre az estre például több gyerekkori emlékemről is írtam, és volt, hogy írás közben beugrottak apró részletek, amin hát, nem mondom, hogy felhahotáztam, de kuncogtam magamban. Sokszor azon, hogy milyen kis hülye is voltam. Úgyhogy igen, előfordul, hogy kuncogok a laptop előtt, a feleségem kérdi, hogy mit nézek, és mondom, hogy semmit, írok. De a képlet itt is működött, mert ha elég régi az az emlék, akkor már tudok rajta nevetni.

És tesztelitek a poénokat? Családon? Egymás közt?

TSz: – Csakis a közönségen. Persze, van, hogy elmondok néhány ötletet itthon, de csak miután előadtam a közönségnek tudom igazán, hogy az tényleg poén, vagy csak annak tűnt.

Béfé: – Én úgy teszteltem az estem, hogy felfedeztem egy Vault 51 nevű pincehelységet Budapesten, ahol szó szerint és képletesen is egy underground Comedy Club működik. Az volt a munkamódszerem, hogy írtam egy hétig, aztán hétfőnként leteszteltem az anyagot az ottani közönség előtt, és amin nevettek, azt megtartottam, amin nem, azt kihúztam vagy átírtam. Szóval egész nyár végén és ősszel oda járogattam open mike-okra, és nagyon jó élmény volt.

Meg aztán a feleségemnek csak nem mondhattam, mert róla szól. Mondhatni eljártam titokban poénkodni. Állítólag piával is lehet ugyanezt.

Mindjárt 25 évesek lesztek. Hogyan tudjátok frissen tartani magatokat?

Béfé: – Én mindig arról írok, ami engem érdekel. És ha érdekel, akkor elkerülhetetlen, hogy friss vagy aktuális legyen.

TSz: – Például így, hogy kipróbálunk új formátumokat, mint most az önálló estet, ami csak stand up. A kollágák persze jó részt stand upot adnak elő, nekik az lenne az újítás, ha elkezdenének jeleneteket előadni, ahogyan mi tettük az elmúlt 23 évben.

Ez egy új és frissítő élmény, és szerencsére eddig az a tapasztalatunk, hogy a közönség is szerette ahol már előadtuk.

Nem hiányzik a másik fellépés közben?

TSz: – Nem, mert párhuzamosan játsszuk a Hatalmi Arcok estünket, amellyel tavaly turnéztunk Erdélyben, csak most Magyarországi településekre visszük. Ezen a héten is előadjuk két helyen is. Szóval gyakorlatilag három műsor is van most a tarsolyunkban.

Béfé: – 45 percet azért nagy nehezen ki lehet bírni egymás nélkül. Meg aztán én tudom, hogy közben TSz az öltözőben IQ-oszt szív. Teszem hozzá, teljesen törvényellenesen.

TSz: – Eddig még nem kaptak el.

Béfé: – Az öltözőbeli magatartásunkból is látszik, hogy mennyire kispályások vagyunk mondjuk a Rolling Stones vagy Snoop Doggy Doghoz képest.

A szülők még megkérdezik, hogy meddig akarjátok ezt csinálni?

TSz: – Nagytatám kérdezgette mindig, hogy ennek a cirkuszéletnek mikor lesz vége. Sajnos nem élte meg, hogy vége legyen. Anyum már beletörődött, sőt ha jól veszem ki a hangjából, inkább aggódva kérdi, hogy vannak-e fellépéseink. Szerencsére megnyugtathatom mindig, hogy vannak még bőven.

Béfé: – Az enyém már vagy 10 éve belenyugodott, hogy ez van, ezt kell szeretni.

Amikor Erdélyben turnéztok ők megszoktak nézni?

Béfé: – Kétszer is. Mondjuk úgy könnyű, hogy ők ingyen jönnek be.

Tsz: – Természetesen, ki nem hagynák. Most különösen izgalmas lesz, mert ők is szerepelnek egyik másik történetben. De ezt még nem tudják.