Móricz is megirigyelhette volna: virradatig tartott idén is a farsangi vigalom Sztánán

„Nagy kacagások vannak. Akkorákat kacagnak, hogy a vén falak szinte megreszketnek bele. Balázs elnyűhetetlen, fáradatlan, egyre dirigálja a cigányt: – Mircse, a nótára! És ezredszer fújja el a nótáját: Az életem gyászban, Dobra vetik házam…

Olyan furcsa, olyan keserves, olyan tragikus itt az egész hangulat. Úgy érzik az emberek a nagy fölfordulást. A levegő tele van, a váltók úgy úsznak a levegőben, mint ősszel az ökörnyál. Az egész magyar élet egy olyan sírva vigadós lett még egyszer! Mintha az urak a megrokkant élet elől akarnának menekülni a muzsikaszóba. A nyolcvanas évek földindulásos levegője. – Húzzad, Mircse, húzzad, szakadjon meg benned a gyanta!”

Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című kisregényéből van az idézet. Az író a nagy magyar sírva vigadásnak helyzetrajzát egy kalotaszegi mulatságon leltározta el magában. 1914-ben, amikor az első világháború szele már közeledett, az ünnepelt budapesti prózaíró Erdélybe látogatott, Kós Károly meghívásának eleget téve. Az akkor megrendezett sztánai bált aztán addig nem is felejtette el, amíg ki nem írta magából. Az akkori úri murinak már 110 éve, a sztánaiak így is számolják a farsangi éveket: vagyis nem számít, hogy hányat tartottak meg valójában a faluban, az idei a 110-iknek számít.

A kalotaszegi Sztánát elsősorban a Kós Károly építette Varjúvár tette híressé, mai napig azért látogatják turisták százai a települést, hogy a több mint száz éves Kós-épületet körbejárják és megnézzék a mellette álló, szintén általa tervezett Szentimrei-villát is. Próbáltak ugyan más turistacsalogató módszereket is bevetni a helyiek, különböző rendezvényeket szerveztek, több-kevesebb sikerrel. A sztánai farsangi bál újraélesztésének azonban sikere lett, fontos közösségi eseménnyé vált, nemcsak a helyiek számára, hanem egyre többen vannak Kolozsvárról, sőt sokszor még messzibbről érkező vendégek – fővárosiak, mint Móricz volt! – akik ki akarják próbálni a sztánai farsangot, amely hagyományosan három napig tart.

A nevezetes farsangi mulatságból úgy lett hagyomány, hogy a helyi lelkész Szabó Zsolt és Fekete Albert ötlete nyomán egy csapatot toborzott, amely felelevenítette a Kós Károlyhoz kapcsolódó hagyományt. A farsangot, amely 1914-ben esett meg, maga Kós is lejegyezte a Találkozásaim Móricz Zsigával című írásában. „1914-ben nemcsak a világháború tört ki, hanem abban az esztendőben volt a sztánai református bál is. Nem kicsi dolog ez, mert háború volt még, és lesz még, de sztánai református bál soha azelőtt nem volt, és úgy látszik, hamarosan nem is lesz” – indítja Kós a beszámolóját, amelynek az a lényege, hogy a 20. századi magyar próza nagymesterének annyira bejött ez a kalotaszegi mulatság, hogy a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című kisregényének témája is ebből a buliból ihletődött.

Arról, hogy milyen jól telt Móricznak a buli, részletesen beszámolt Kós az 1939-es visszaemlékezésében, aki szerint Móricz úgy forgolódott az emberek között, mintha közülük való lett volna. Mosolygott, beszélgetett és táncolt egész éjszaka. „A bálunk kitűnően sikerült, és bizonyos, hogy sem azelőtt, sem azóta nem volt ilyen bál Kalotaszegen; még ma is emlegetik azok, akik megérték és élnek, pedig éppen huszonöt esztendő telt el azóta. Lenn a faluban az állami iskolában lámpagyújtás után nemsokára kezdődött a tánc, és reggelig tartott. Jó cigány, jó és sok étel meg bor s pezsgő is. Hiszem, nem bánta meg, hogy eljött volt, mert ebből a muzsikás, vidám, szánkózó, havas téli napból született meg talán legnapsugarasabb írása, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül.”

Amúgy Móricz nemcsak áttételesen, a regényben írta meg a sztánai mulatságot. a konkrét élményeiről is maradt fent beszámoló, ami összecseng a Kós Károlyéval: „Sztánán, lent a faluban nagy bál volt. Nagy környék minden urasága be volt invitálva. (…) Aztán egy remek éjszaka. Vidéki alakok, vidám és groteszk figurák, cigány és úr, úr és cigány, bor és nóta és sok beszéd. Egyéni fejek, személyes haj és szakáll viseletek és oly páratlan magyar dialektus, mintha az erdélyi fejedelmek korában volnánk. Sírvavigadás, politika, adoma, politika, gazdasági hevületek és politika, és duhajság és politika, és bor és bor és politika és politika… (...) Soha ilyen pezsgő kedvet s mikor pezsgőt kaptak, soha ilyen gyermeki örömet. Ezt megírom…” Meg is írta, 1916-ban jelent meg a Nem élhetek muzsikaszó nélkül.

Papp Hunor református lelkésznek köszönhető, hogy a Kós Károly – Móricz Zsigmond találkozónak lett egy másfajta folytatása a 21. században. A helybéli pap maga köré gyűjtött pár lelkes embert, és ez a szervezőcsapat megszervezte az első bált Sztánán, hisz a Móricz által látott fergeteges mulatságot nem igazán követték újabbak. És bár szeretik úgy emlegetni a sztánai farsangot, mint a móriczi murinak a folytatását, ez mégiscsak egy vadonatúj kezdeményezés volt, aminek a sikere a szervezők kitartásán múlott.

Papp Hunor lelkesedése sem kopott meg, most is ugyanolyan fontosnak érzi ezt a rendezvényt, mint a legelején, és elmondta „a sztánaiak szívüket-lelküket hozzáteszik, és mi ezért tudunk ilyenek lenni, mert tudunk együtt dolgozni, meg tudjuk mutatni, fel tudunk állni, és örömmé tudjuk tenni a munkát.” Nagy szükség van minden közösségben pozitív, örömteljes dolgokra – emelte ki mondanivalójában a református lelkész.

Pénteken este volt a farsang megnyitója, a sztánai fiatalok egy rövid színdarabot is előadtak, amelynek próbáiról Papp Hunortól megtudtam, hogy egy régebben betanult, és az alaklomra felújított darabról van szó. De meghívták a zsoboki iskolásokat egy fellépésre, hogy vonják be a környéket is a rendezvénybe.

A farsangi mulatság az, amit leginkább várnak a vendégek, ezúttal a Tokos zenekar a Debrecen Népi Táncegyüttessel lépett fel. Papp Hunor elmondta, hogy idén évfordulósnak is lehetne nevezni a rendezvényt, mert az 1914-es momentumtól kereken 110 év telt el, forráshiány miatt nem lett akkora rendezvény belőle, mint 10 évvel ezelőtt a századik évfordulós volt, amikor a budapesti vonat is megállt Sztánán, hogy a több száz vendég leszálljon a kis szilágysági vonatállomáson. Most szerényebbek voltak a külsőségek is, meg vendég sem érkezett annyi és olyan sok helyről, de Papp szerint a hagyományos mulatságnak az értékét éppen az adta, hogy kevesebb emberrel is éppúgy megadták mindennek a módját, mintha tízszer annyian lettek volna.

A szombat délelőttöt a hagyományos túrával indították, ahol a távolabbról érkezők a Varjúvárhoz és a Szentimrei-villához kirándultak, és Szabó Zsolt irodalomtörténésztől tudhattak meg többet az épületről és a Kós családról. Délután tánctanítás volt a Debreceni Népi Táncegyüttes oktatóival, és elkészítették a Farsang Józsi bábot is. A szalmával jól kitömött figurát kivitték aztán a falu központjába, és a szombat esti bál kezdete előtt elégették.

Szombat este két helyszínre volt betervezve mulatság: a kultúrházban és a Somvirág Közösségi Házban. Végül a vasárnapi istentisztelettel zárult a háromnapos farsangtemető mulatság.

Papp Hunor kiemelte, most is, mint minden évben, van egy célja a farsangnak: az összegyűlt végső adományokat mindenképpen a helyi közösség fejlesztésére költik majd el. „A közösségünk számára a farsangi mulatság az évnek egyik legfontosabb pillanata, egy olyan esemény, amely megmozgatja a falu lakóit, az itt élőket és a hazalátogatókat is. Sztánának az apraja-nagyja heteken keresztül készül az eseményre. Egy olyan hagyományról van szó, aminek mi vagyunk az őrzői, és évről évre meg kell mutatnunk, hogy törődünk vele, felélesztjük, továbbvisszük”.