Almák, izzók, üveggömbök: így díszítettünk karácsonyfát Erdélyben

„Az emberek szeretik a fákat. Erőt, reményt, életet, szépséget és titokzatosságot sugároznak” – írja Nick Page a Karácsony Tradíciók, tények és totális tévhitek című munkájában, amikor a karácsonyfa-állítás eredetét mutatja be. Ezek után az sem elvetemült gondolat, ha a tél közepén bevisznek egyet a házba, akár Erdélyben is, pedig nem itt kezdődött a történet.

A mai karácsonyfa ősét – Page szerint – nem a pogány korszakokban kell keresni, bár sokszor jelennek meg még manapság is ilyen állítások. Noha az ember mindig is szerette a fákat, de a karácsonyfa-állítás inkább a középkori keresztény Európából ered, hogy azt ne írjam, gyökerezik. A mai karácsonyfa ősének egyik első említése 1419-ből a németországi Freiburgból származik, és annyit tudunk róla, hogy almákkal, ostyával, mézeskaláccsal és valamilyen csillogó anyaggal díszített fát állítottak a helyi Szentlélek-kórházban. A kutató szerint a 16. század első felében a karácsonyfa már annyira népszerű a német területeken, hogy még kvótát is kiszabtak a favágásra. A 17. században a német polgárok otthonában is felbukkan a karácsonyfa, és a 19. században aztán egy kicsi angol közvetítéssel is gyakorlatilag az egész világon elterjed az állítása.

Nick Page említett könyve idén karácsonyra jelent meg a Koinónia kiadó gondozásában, akit egy kicsit is érdekel a karácsony eredete, és nem csak a bevásárlás vagy a kalácssütés jut eszébe róla, annak mindenképp ajánlom. Például arra is magyarázatot kaphatunk belőle, hogy egyáltalán hogyan jutott az emberek eszébe feldíszíteni a fát karácsonykor.

Az egyháztörténész szerint a december 24-i fadíszítés Ádám és Éva ünnepével lehet összefüggésben. A 14. és 15. században ugyanis népszerűek voltak a különböző bibliai történetek előadásai. A karácsonyt megelőző napon, Ádám és Éva ünnepén pedig eljátszották az első emberpár bűnbeesésének és Paradicsomból való kiűzetésének a történetét is, ahová a keresztény tanítás szerint épp a következő napon, tehát december 25-én megszülető Jézuson keresztül vezet vissza az út. Egy idő után az előadás kikopott, de az egykori paradicsomi fára emlékeztető feldíszített fa maradt. Ezzel együtt a karácsonyfa-állítás szokását a reformáció után protestáns hagyományként könyvelték el, és Luther Mártonhoz kötötték, és sokszor még manapság is ez a legenda terjed a közbeszédben.

A 19. század második felééig nagyrészt ehető dolgokat használtak a díszítésére, gyümölcsöket, pereceket, mézeskalácsot és hasonlókat, és csak később terjednek el a csillogó üvegdíszek. Azt senki sem tudja, hogy ki találta fel az üveggömböket, egyesek szerint a thüringiai erdőből származnak, mások a csehországi üvegfújóknak tulajdonítják. Van olyan történet is, amely egy lotharingiai falucskához köti, ahol eredetileg kicsi piros almával díszítették a fákat, csak egy gyengébb termést hozó év után szükség volt némi segítségre. Az minden esetre biztosra vehető, hogy a karácsonyfa-állítás szokásához hasonlóan a gömbök is Németországból terjednek el szerte a világban. A legenda szerint a gömbök amúgy is a paradicsomi fa almáit jelképezik, míg a fenyőágak köré fonódó ezüstös dísz nem más, mint a kígyó jelképe.

Magyarországra is német közvetítéssel jut el a karácsonyfa-állítása szokása – írja A hétköznapi élet története blog gazdája, Fónagy Zoltán történész. Egyesek szerint Brunszvik Teréz, az első magyarországi óvodák alapítója díszített először karácsonyfát 1824-ben Martonvásáron. Pest-Budán az 1820-as évek végén állíthatták az első fát, legalábbis Podmaniczky Frigyes báró emlékiratai szerint az ő drezdai születésű anyja hozta magával a szokást. A bécsi hátszéllel érkező karácsonyfa aztán az egész birodalomban egyre népszerűbb lett, a történész szerint főleg a németek-lakta magyarországi és erdélyi városokban találtak hamar követőkre a császárváros szokásai, és a tehetősebb polgárcsaládok elkezdtek fát díszíteni.

Kolozsváron 1845. december 24-én állítottak először karácsonyfát – a Korzo összefoglalója szerint. „A Belső Magyar (21. decembrie 1989) utcai (akkor 43, ma 46 számú) Szász-házban lakó nyelvtanárok, Schuster Károly és Miksa, akik magán német nyelviskolák is működtettek, tanítványaik számára kedveskedtek a karácsonyfával” – írták bejegyzésükben. A német „őshazával” mindig szoros kapcsolatot fenntartani igyekvő erdélyi szászok már hamarabb is díszítettek fát, Pozsony Ferenc Az erdélyi szászok jeles napi szokásai c. könyvére hivatkozva itt azt írják, Nagyszebenben 1827-ben állították az első fát. A 19. század végére aztán már mindenki karácsonyfadíszítő-lázban ég.

Az Ellenzék 1887. karácsonyi számában már arról számol be, hogy az „általános óhajnak eleget téve” játssza az Uránia színház a gyerekelőadásait. „Miután az angyal ez időtájban látogatásait meg szokta tenni minden háznál, pompás alkalom nyílik a szülőknek gyermekeit szórakoztatván egy órára a háztól eltávolítani, anélkül hogy azoknak jólétéért félni kellene” – indokolják a döntést. Az 1907-es “ismeretterjesztő” cikkében az Ellenzék már azt írja, “országszerte el van terjedve", majd megjegyzi, hogy a magyar vidékeken almát és diót szokás aggatni rá. És most idézzük fel a nagy háború előtti kolozsvári karácsonyok talán kicsit idealizált világát.

„Illatos halmokban tengernyi karácsonyfa hevert a Főtéren, éppen szemben a megboldogult Püspöky Miklós pompás üzletével. Végig, a járdasor mentén a kolozsvári mézeskalácsos dinasztiák sátrai sorakoztak, meg néhány belopakodott vidéki vásárosé, ahol a karácsonyfára színes papírszalagot, a gyermekeknek fütyülő ónkakast, puskát, máramarosi gyémánttal kicifrázott díszfésűt és egyéb tarka holmit lehetett vásárolni. A nagy Főteret ilyenkor a külváros foglalta le magának. A monostori, »hóstáti«, kakasvárosi és tisztviselőtelepi részeken lakó gyermekek számára itt kapkodta össze szegényes ajándékát a kültelki Jézuska.

A Belváros előkelő népe már befejezte a vásárlásokat. Hja, a kolozsvári lakosság szigorúan tagozódott. A Petőfi-utca, Trencsin-tér, Széchenyi-tér, Bartha Miklós és Vár utcák négyszögében élt a »high life«, a ferencjóskás szalonkabátos tanári és tisztviselői világ. Ami ezen kívül esett, azt a földész-lakosság, a napszámosok, iparossegédek és mesteremberek lakták. A rég eltűnt kolozsvári bástyafalak társadalmi értelemben keményebben állottak a vasbetonnál. A Belvárost a holtbiztos fix jövedelem jellemezte, valami – szavakkal körül nem irható – kiegyensúlyozottság, széles, nyugodt taglejtés, beamteri nagyképűség. Fixfizetés, biztos megélhetés, ugyan minek sietni a dolgokkal, ha karácsony van is? Csak mi, gyermekek égtünk lázban. Esténként, ha a ház elnyugodott, nagy, gömbölyű betűkkel levelet írtunk az Angyalhoz. Megkértük, hozzon nekünk: egy kötet Verne Gyulát, a »Két évi vakáció«-t, egy fűthető vasutat és egy Richter-féle kőépítő szekrényt.

Az Angyal pedig, aki munkanapon délelőtt a városi jövedéki hivatalnál, az egyetemi klinikák gazdasági osztályán, vagy az erdőmérnöksége dolgozott s mindenhez fekete ruhát viselt, magas, szimpla, kemény gallérral, valamint vakító fehérségű kemény kézelővel, az Angyal, aki »Szervusz, kérlek alázattal« köszönt el délen a hivatalfőnökétől, az Angyal pontosan összevásárolt minden a maga idejében” – írja az I. világháború előtti kolozsvári karácsonyok talán nem is annyira idilli világáról a Brassói Lapok 1937-ben. A múltidézője végén csak annyit jegyez meg a szerző, „akkor még majdnem mindenkinek volt karácsonyfája”.

Romániában 1866 volt egy új korszak kezdete. Nemcsak azért, mert ekkor díszítették az első karácsonyfát az országban, hanem mert a román kormány felkérésére ekkor választották fejedelemnek Hohenzollern-Sigmaringen Károlyt, a későbbi I. Károly királyt. A kettő nyilván összefügg. A frissen megválasztott uralkodó hozta magával német földről a karácsonyfa-állítás szokását a frissen alakult, és még elég elmaradott, Romániába, jegyzi meg a Hotnews az első romániai karácsonyfa történetét felidéző összeállításában.

Románia egykori királyi családja ugyan a helyi hagyományok szerint ünnepelte a karácsonyt, még az ortodox vallásra is áttértek, de legalább egy újat is meghonosított: papírvirágokkal és gyümölcsökkel díszített karácsonyfát állított a királyi palotában. A 20. század fordulójára aztán a királyi család is Németországból hozat pompás díszeket, és a fára ekkor már nem gyertyát tettek, mint régen, hanem a 19. század végén megjelenő kis elektromos lámpákat. A bukaresti királyi palota a felújítása után, 1882-ben kapott elektromos világítást.

A királyi kezdeményezés aztán elterjedt szélesebb körben is, bár nem biztos, hogy mindenki a szívébe zárta. A Brassói Lapok 1938-ban egy olyan társadalmi mozgalomról közölt cikket, amely a karácsonyfa ellen indult meg Bukarestben.

A cikk szerint mozgalom kezdeményezői arra törekedtek, hogy teljesen tiltsák be a karácsonyfa vágását az országban, mert a faállítás katolikus szokás, amit az ortodox egyház nem ismer és “nem is volt otthonos Romániában a háború előtt”.

“A háború óta azonban a karácsonyfaállítás nagyon elterjedt a román lakosság körében, sőt az iskolájában és egyéb állami intézményeknél is minden évben vannak nyilvános karácsonyfa-ünnepségek” – írták, majd később azt is megjegyzik, hogy a mozgalom miatt olyan magánházban sem állítanak karácsonyfát, ahol korábban szokásban volt.

“Ezt meg lehetett látni a karácsonyfapiacon is, ahol más években ilyenkor hatalmas fenyőhegyek tornyosultak a város különböző részein és alig győzték a vevőket kiszolgálni. Most alig látni karácsonyfának való fenyőt Bucureștiben” – írja a lap. A mozgalom minden esetre nem volt túl sikeres, mert a fadíszítés szokását legfeljebb megingatni tudta, de megdönteni nem. Manapság már az ortodox templomokban is díszítenek fát. A karácsonyfák 1938-as eltűnésére egy másik lehetőség is felsejlik a korabeli sajtóból.

Történt ugyanis, hogy a román kormány ebben az évben betiltotta az erdélyi karácsonyfa kivitelét. A lap szerint Budapest karácsonyfa szükségletének jelentős részét, a 100-ból mintegy 60-70 vagonnyit Erdélyből fedezték, ezen belül is Csíkból / más források szerint a Mócvidékről szállították Magyarországra. Egy évvel korábban például még 58 vagon fenyőfát szállítottak Erdélyből Magyarországra, hogy pótolják a fenyvesek nélkül maradt ország igényeit. A tiltás – ahogy az lenni szokott – elég nagy galibát okozott belföldön is, senki sem tudta pontosan, mit lehet, és mit nem lehet.

“A megye ebben az évben is nagy előkészületeket és beruházásokat tett a karácsonyfa termelésével és szállításával kapcsolatban. Köztudomású, hogy karácsonyfát csak legelő és kaszáló területekről szabad kitermelni. Olyan növendék fák jöhetnek ezen a téren számításba, melyek a kaszálón és legelőkön akadályt és így kárt jelentenek. A termelők nem minden esetben tartották be a törvény előírását és így az erdészeti közegek újabb szigorú intézkedések megtételét javasolták a kormánynak” – írta a szabályozás hátteréről a Brassói Lapok. A félreértések miatt két nappal későbbi újságban külön cikket szánnak arra, hogy elmagyarázzák: belföldön szigorú feltételek mellett ki lehet termelni a fenyőt.

“Éppen kellő időben jelentek meg ezek a cáfolatok, mert az elterjedt hírek hatása alatt a karácsonyfa piacon olyan áremelkedés következett be, amelyre eddig nem volt példa. E hét elején nagyobb fenyőfa szállítmány érkezett Kolozsvárra. Az elterjedt hírek hatására, uzsoraáron hozták forgalomba a karácsonyfákat. Egy alig egyméteres magas fenyőfáért 40–50 lejt is elkértek. Ennek az uzsoráskodásnak most Kolozsvárt vége szakad, mert a gyalui havasokból megérkeznek a rendes szállítmányok” – teszi hozzá az újság.

A Realitatea Ilustrată 1948-ben ugyan még azt ünnepli, hogy a végre a karácsonyfa mindenkié, de az ünnep vallási jellegének a háttérbe szorításával a fát is világiasítják. Ahogy a Mikulást Télapónak keresztelték, úgy a karácsonyfát is megpróbálták hivatalosan átkeresztelni télifára, és rendszeresen télifa ünnepségeket szerveztek. A sajtóban a karácsonyfa kifejezés említése visszaesik, és szinte pejoratív értelemben jelenik meg, mint amit teleaggattak dolgokkal. Igaz, a télifát sem említik túl gyakran, elvégre szabadnap sem jár az ünnepre, karácsonykor is dolgozni kell a gyárakban. Ez az Angyaljárást is befolyásolja, elvégre csak olyankor érkezhet meg, amikor a szülők nem dolgoznak, tehát sok esetben december 25-re virradó éjszaka.

A karácsonyfát a hiány sem tudta eltüntetni, amikor már szinte lehetetlen volt új díszeket vásárolni. Kis túlzással csak generációról generációra örökölve lehetett üveggömbökhöz jutni, amiket évközben vatta között őrizgettek, nehogy összetörjenek. Szaloncukorhoz jutni pedig legalább ugyanilyen nehéz volt, sokszor maguk készítették az emberek, nemhogy zselésről és marcipánosról álmodozni. A fotográfia egyre szélesebb körben való elterjedésével, egyre többen örökítik meg a fájukat is, szinte minden családi fotóalbumban őriznek olyan képet, amikor a karácsonyfa előtt összegyűlt család pózol. Ebbe a cikkbe is főleg a második világháború után készült – hol jobban, hol kevésbé jobban sikerült – fényképeket válogattunk.

Szabó T. Anna évekkel ezelőtt a idézte fel, hogy milyen volt akkor rendületlen várni az Angyalt. Ebből idézek, mert egy kicsit karácsonyfa-történet is, és az akkori hiányt is megérezhetjük általa.

"Én nem is mertem tőle többet kérni, mint ami szükséges volt: síkesztyűt, könyvet, legfeljebb babát. A nyugati játékokat elképzelni sem tudtuk – hiába lapoztam végig egy vendégségben a ki tudja honnan szerzett, régi és vaskos Otto-katalógust, azt egészen biztosan tudtam, hogy az ott látott játékokat még az Angyal se tudja megszerezni. El se tudtam képzelni, hogy valaki ezeket tényleg csak úgy megkaphatja, úgyhogy nem is igazán vágytam rájuk – egyszerűen csak jó volt nézni őket, és kész.

Egyetlenegyszer kísértettem meg a lehetetlent. Igaz, nem katalógusban láttam meg, amire vágytam, hanem a barátnőmnél: kaptak ugyanis egy úgy húsz centis, cserépbe való mű-karácsonyfát, tele ragyogó és egészen aprócska üvegdíszekkel. Ezt iszonyatosan megkívántam, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ez bizony létező, megfogható, elérhető tárgy, úgyhogy hamar írtam is ez ügyben az Angyalnak. Nem is tudtam másra gondolni, csakis erre. És eljött a Szenteste – és persze nem kaptam meg a minikarácsonyfát. Ma már tudom, hogy mennyire lehetetlen volt ez a kérésem is, de akkor rettenetesen megviselt ez az árulás. Akkorát csalódtam, hogy már semmit sem segített, hogy a következő évben kaptam egy – bizonyára iszonyú nehézségek árán beszerzett – műfenyőt. Nem is az, hogy méternyi magas volt, ronda poliészter és darabokból kellett összetákolni – nem. Akkorra már elmúlt belőlem a vágy, és nem hittem már a csodában."