A kamaszkori lázadás végtelenül bosszantó, de akkor van baj, ha nem történik meg

Ebben az írásban azt szeretném megmutatni, miben más a kamaszokkal folytatott terápiás munka a kisgyerekekkel való pszichológiai munkához képest, és miért fordulhat elő az, hogy a szülő alig tud valamit arról, mi történik a pszichológusnál. Mindennek ugyanis elsősorban az életkori sajátosságok állnak a hátterében, amit a korosztállyal dolgozó szakembereknek éppúgy figyelembe kell venniük, mint azoknak a serdülőt nevelő szülőknek, akik sok küzdelem árán ugyan, de képesek kibírni az együttlétet saját kamasz gyerekeikkel.

Azért tartom fontosnak, hogy egy kicsit a kamaszkori életkori sajátosságokról írjak, mert mindez segít majd megérteni a velük való munka sajátosságait, és talán a szülőknek is ad némi kapaszkodót ahhoz, hogy könnyebb legyen kibírni ezt a serdülőkorral együtt járó, mindenki számára érzelmileg megterhelő időszakot.

Milyenek a kamaszok?

A kamaszkor két legfontosabb feladata az identitás megtalálása – ki vagyok, mi vagyok, merre tartok, mit szeretnék az élettől – és a szülőkről történő leválás.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy serdülő folyamatosan keresi önmagát, azt, hogy kicsoda ő valójában, hogy merre tart, mit akar kezdeni az életével. Mondhatnánk azt is, hogy még rengeteg ideje van egy tizenévesnek ezt kitalálni, de közben mégsem. Ugyanis a szerepek próbálgatása éppen annak lesz az előszobája, hogy aztán a valódi érdeklődése szerint tudja meghatározni önmagát, és menjen abba az irányba, amerre valóban szeretne. Ez azonban időigényes. Ha ebben nem kap kellő támogatást, akkor előfordul, hogy túl korán zárul ez a korszak, anélkül hogy a konfliktusokon átverekedte volna magát, vagy éppen az ellenkezője történik, nagyon elhúzódik a kamaszkori lázadás, és még felnőtt fejjel is azzal küzd, amivel kamaszkorában kellett volna.

Az identitás megtalálása és a leválás ugyanakkor szükségképpen együtt jár egyfajta konfrontációval, ami a leggyakrabban a szülőkkel szemben jelenik meg. A család ugyanis az a védett közeg, ahol biztonsággal lehet ütközni és ellenállni mindennek, még annak is, ami a javát szolgálja. Ez szülői szemszögből végtelenül bosszantó és érthetetlen, de fejlődéslélektani szempontból sokkal inkább megnyugtató. Hiszen még mindig jobb, ha otthon lázad és feszegeti a határokat, mintsem amikor kifelé, a társadalomban teszi mindezt.

Ha túl nagy a szigor otthon, akkor a kamasznak nemigen van lehetősége lázadni, mert tart a szüleitől, ezért a lázadás kifelé tör utat magának. De akkor is ugyanez történik, ha egyáltalán nincsenek határok, azaz nincs mit feszegetni.

Természetesen az extrém öltözködés, hajviselet, hangos szó, vagy éppen a hátizsákban üvöltő hangszóró mind a határok feszegetése, ami az identitáskeresés része. Egyszer ilyen vagyok, másszor olyan, és a barátaim is pont úgy változnak, ahogyan én. Ennek egy sokkal szélsőségesebb formája a devianciák megjelenése, úgymint a szerhasználat, a lopás, a rongálás.

Amikor a problémák legfőképp otthon jelentkeznek, az éppen azt jelzi, hogy vannak keretek, vannak határok, és van minek nekimenni.

Mindezek nélkül nemigen van kamaszkor. Ha pszichológusként azt látjuk, hogy nagyon gördülékeny a kamaszkor, semmi ajtócsapkodás, semmi káromkodás, az inkább jelez számunkra valamiféle elakadást.

Sokkal megnyugtatóbb, ha a szülő arról számol be, hogy a gyereke milyen látványosan lázad.

Most persze szándékosan eltúloztam a példámat – hiszen a határfeszegetésnek sokféle formája van és ezeknek a viselkedéses megnyilvánulásoknak az amplitúdója is nagyon eltérő lehet –, de az érthetőség kedvéért szerettem volna azt szemléltetni, hogy szülőként ne aggódjanak, ha a kamaszt nehéz elviselni és időnként extrém viselkedést tapasztalnak nála.

Az a szülő tehát, akinek serdülő gyereke szitkozódik és ajtót csapkod, esetleg lehúzott redőny mögött a sötétben kuksol, az lényegében megnyugodhat, hogy a fejlődése megfelelő ütemben zajlik.

Mire van szükségük?

Sokszor érezheti úgy a szülő, hogy nehéz eldöntenie, mikor van valóban szüksége a kamasz gyerekének segítségre, és mikor hagyja békén őt, mert az, ahogyan viselkedik, természetes ebben az életkorban.

Ebben az életszakaszban olyan intenzív testi, érzelmi és kognitív változások zajlanak, hogy időnként úgy érezhetik magukat, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülnének. Ezt pedig nemcsak szülőként, de serdülőként is nagyon nehéz elviselni. Tehát önmagukkal együtt élni is lehet nagyon megterhelő, szorongató, kétségbeejtő.

Ahhoz, hogy ezt biztonsággal vészeljék át,

szükségük van a szülő támogatására, akit eltaszítanak ugyan maguktól, mégis rettentően vágynak arra az intimitásra, amit a szülő nyújtani tud számukra. Persze kizárólag akkor, amikor ezt ők kérik.

Talán furcsa hallani, de legalább annyira érzékeny időszak ez, mint a dackorszak, és legalább annyira kell a szülő a gyerekének, mint egy dackorszakos óvodásnak, aki a szoba közepén megnyugtathatatlanul zokog, mert nem tudta a tornyot elég magasra építeni, és a szülő minden igyekezete ellenére sem tud kibillenni ebből az érzelmi állapotból.

Hogy történik a bejelentkezés?

A tapasztalatom az, hogy legtöbbször vagy a szülő jelentkezik, hogy a gyereke nagyon lehangolt, nem beszél a problémáiról, bezárkózik és aggódnak miatta, vagy az iskola küldi őket valamilyen viselkedési, érzelmi probléma miatt. Bármelyikről legyen is szó, nagyon fontos, hogy a serdülő legyen motivált, azaz ő is akarjon pszichológushoz menni. Azt szoktam javasolni a szülőknek, hogy érdemes őszintén beszélni a kamasszal arról, miért szeretnék, ha segítséget kapna, illetve megmutathatják neki előre, kihez fog menni (ha van információ a szakemberről az interneten), illetve első körben érdemes egyetlen beszélgetéshez kérni az együttműködését, és majd később eldöntik közösen, hogyan tovább. Így nem annyira ijesztő a kamasznak sem a folyamat, sem az első alkalom.

Amikor egy kamasz maga jelentkezik – ez ritkábban ugyan, de előfordul –, az kifejezetten érett viselkedésről tanúskodik. Iskolapszichológusoknál sokkal gyakoribb, hogy bekopogtat hozzájuk egy diák, és segítséget kér. Más intézmények esetében vagy a magánellátásban ez kevésbé fordul elő, utóbbiban leginkább a térítési díj miatt (kell a szülő pénze a jelentkezéshez).

Pedig ideális az lenne, ha a kamasz maga jelentkezne, akár teljesen anonim módon, így nincs kiszolgáltatva sem a szüleinek, sem a rendszernek. És ha ez ebben a formában nem is megvalósítható, arra törekszünk a terápiás munka során is, hogy a kamasz érezze, hogy ő dönt, ő vállal felelősséget, ő a kompetens a saját életében. A titoktartás pedig mindvégig védi őt.

Meddig tart a terápia?

Egészséges fejlődésű kamaszokkal legtöbbször rövid fókusszal dolgozunk. Ez annyit jelent, hogy ha komolyabb problémát (szorongásos zavar, depresszió stb.) nem látunk, akkor néhány alkalommal találkozunk csak. Van egy úgynevezett négyüléses serdülőkonzultációs módszer, amelyet éppen ezeket a sajátosságokat figyelembe véve dolgoztak ki szakemberek.

Egészséges fejlődésen pedig azt értem, hogy mindaz a tünet, amit a szülő, pedagógus, pszichológus tapasztal, belefér az életkori sajátosságokba. Ezt néha nehéz eldönteni, de egy pszichológus ebben is segíthet. Ilyen tipikusan az a kérdés, hogy a bezárkózás, a levertség, a motiválatlanság vajon kamaszkori viselkedési mintázat, vagy egy kialakulóban lévő depresszió első tünetei.

Amennyiben pszichológusként azt tapasztaljuk, hogy hosszabb ellátásra, esetleg más szakember (pszichiáter, gyógypedagógus) bevonására lenne szükség, azt természetesen jelezzük mind a serdülőnek, mind a szülőnek. Ennek eldöntése mindig a pszichológus kompetenciája.

A rövid fókusznak a hátterében az a szakmai megfontolás áll, hogy – az életkori sajátosságokhoz illeszkedve – nem az a cél, hogy az éppen leválásban lévő kamaszt magunkhoz kössük, és a szülő helyett a pszichológushoz kezdjen el kötődni, hanem hogy a leválását segítve a terápiás kapcsolatban is ugyanazt a mintát nyújtsuk. Legyen bizalom, kapcsolódásra lehetőség, problémafeltárás és megoldás felé vezető út, és legyen leválás, lezárás is.

A szülőkonzultáció szerepe a serdülők terápiájában

Serdülők esetében általában van egy első beszélgetés a szülőkkel, illetve ezt egy anamnézisfelvétel is követheti, de 15-16 éves kortól ez általában a kamasszal közösen zajlik (hacsak ő maga nem kéri, hogy nem szeretne a szüleivel közösen beszélgetni). Fontos, hogy minden az ő tudtával, és ne a háta mögött történjen.

A kamasszal történő beszélgetések során a pszichológust titoktartás kötelezi (a kamaszt nem, tehát ő szabadon beszélhet arról, mi volt a pszichológusnál), azaz nem beszélhet a szülővel konkrétumokról.

A segítő folyamat során fontosnak tartom, hogy a szülők ne faggassák a kamaszokat arról, hogy miről beszéltek a pszichológussal, és ha lehet, azzal kapcsolatban se instruálják őket, hogy miről beszéljenek mindenképpen, mit ne felejtsenek el megemlíteni. Érthető, hogy a szülő szeretné, ha minden fontos dolog szóba kerülne, de azt is muszáj értenie, hogy ezek az ő számára lényeges dolgok, a pszichológusok pedig azzal dolgoznak, amit a kliens – jelen esetben a serdülő – hoz témaként. Bízzanak annyira a szakemberekben, hogy értik és tudják, mik a nehézségek, és bízzanak annyira a saját gyerekükben is, hogy ők is meg tudják fogalmazni, mi bántja őket, mi az ő problémájuk. Előfordulhat, hogy ez nem az első alkalommal történik, ezért legyenek türelmesek, és adjanak időt nekik. Mindig gondoljanak arra szülőként, milyen érzés, amikor valaki kívülről megmondja, mi a mi legnagyobb problémánk. Még ha beletrafált is, nem fog segíteni, mert nekünk kell rájönnünk és kimondanunk.

Tudom, hogy a legtöbb szülőt a segítő szándék vezérli, és a türelmetlenség hátterében is az aggodalom áll, de ha már eljutott szakemberhez a kamasz, akkor azzal tud a leginkább segíteni, ha hagyja, hogy a folyamat a maga ütemében alakuljon. Ha pedig továbbra is vannak kérdései, akkor a gyereke helyett a pszichológust keresse meg, és őt kérdezze mindarról, ami foglalkoztatja.

A titoktartás olyan esetekben nem él, ahol a pszichológus veszélyeztető körülményeket észlel (például droghasználat, öngyilkossági gondolatok, bántalmazás), de ezekben az esetekben is a kamasz tudtával és vele együttműködésben vonja be első körben a szülőt a folyamatba. Később aztán más segítő szervezetet, szakembert is, de ez minden esetben az adott gyerek, család, azaz a konkrét eset mérlegelése után történik. Veszélyeztetés esetén ugyanis a pszichológusoknak is jelzési kötelezettségük van, a módjáról pedig saját kompetenciájuk körében döntenek.

A szülők érzései

Időnként tapasztalom, hogy a szülők ambivalensen éreznek a terápia, a terapeuta kapcsán. Egyszerre könnyebbülnek meg és éreznek hálát, hogy valaki foglalkozik a gyerekükkel, akivel már nem tudtak mit kezdeni, másrészről gyötri őket a bűntudat, hogy egy idegen segít helyettük, pedig valójában nekik kellene. Az is előfordul, hogy emiatt – ha nem is tudatosan, de – haragszanak a terapeutára, féltékenyek rá, esetleg rivalizálni kezdenek vele. Úgy érzik, őrájuk nincs is szüksége se a kamasznak, se a terapeutának, mellőzik őket a segítő folyamatból.

Ezek az érzések mind természetesek, nem kell őket szégyellni. Azért is írok róluk, hogy ha valaki ezeket tapasztalja, akkor ne érezze tőlük rosszul magát, inkább próbálja megérteni, mi miatt érez így. Az érzéseket pedig bátran ossza meg a terapeutával is, ha úgy érzi, az segítene neki.

Még nem múltak el a problémák

A kamaszokkal történő konzultációk során nem feltétlenül az a cél, hogy minden probléma megoldódjon és eltűnjön – talán nincs is ilyen állapot. A cél sokkal inkább az, hogy a serdülő maga képes legyen megküzdeni azokkal a nehézségekkel, amelyekkel szembe találja magát. Legyenek ehhez eszközei, megoldási stratégiái, és ha bármikor a jövőben úgy érzi, tudjon segítséget kérni.

Hogyan tovább?

Egy kamasz, akinek alkalma volt megtapasztalni a segítségnyújtásnak ezt a formáját, felnőttként is tudja majd használni ezt a tudását, és képes lesz akkor is segítséget kérni – akár újra egy szakembertől.

A serdülők két világ között egyensúlyoznak. Egyszerre vannak gyerekként kiszolgáltatva a felnőttek – elsősorban szüleik – világának, és egyszerre felnőttek, akik önálló döntéseket hoznak, felelősséget vállalnak, legalábbis ezt várjuk el tőlük. Ebben a kettős tudatban lenni, a két világ között kiigazodni nagy kihívás mind a kamasznak, mind az őt nevelő szülőnek. Ugyanis éppen most vezetjük át őket azon a hídon, amely ha meginog is néha, elég stabil ahhoz, hogy átkeljenek rajta. Szülőként a mi dolgunk az, hogy ne tegyük még nehezebbé az átkelést.