„A Vasszékely mentette meg a fronttól Nagyapót” – Székelyudvarhely legendás szobrát és a tervezőjét mutatjuk be

„Három dolgot hallottam többször is Vasszékely tervezésével és kivitelezésével kapcsolatban. Azt, hogy a Vasszékely valójában fából volt, és azt értékelték benne, hogy visszaadta a pillanat dinamikáját, és ami a legfontosabb, hogy a Vasszékelynek köszönhető, hogy Nagyapó hazatért a világháborúból épen, egészségesen a családjához. A családi albumunkban a feleségét és gyermekeit ábrázoló korabeli fénykép alá ezt írta édesanyám:

»A Vasszékely mentette meg a fronttól Nagyapót és vitte haza az érte aggódókhoz. Nagyanyó, Zolti, Jolánka, Böske és Ilonka 1918-ban.«”

– meséli Palocsay Kisó Kata, amikor arra kértük, idézze fel, miként él a családja legendáriumában az, hogy dédapja, Erdélyi István – az idézett szövegekben leggyakrabban Nagyapó – tervezte a legendás eredeti Vasszékelyt.

Palocsay elmondása szerint a járvány időszakában kezdett el foglalkozni a szülei és nagyszülei hagyatékával. A dédnagyapja barna bőr levéltárcájában talált fotók digitális másolatát végül az Azopan Fotóarchívumnak adományozta. Ezek közül a fotók közül láthatsz most néhányat, az összes itt érhető el. A képek érdekessége, hogy többségük az eredeti Vasszékelyt ábrázolja.

A Székelyudvarhely központjában álló szobor első változatát még 1917-ben leplezték le, amellyel a 82. székely gyalogezred hősi halottjainak állítottak emléket. A gyalogezredet 1883-ban alapították, a katonai alakulat szorosan kötődött a városhoz: hadkiegészítő központjának és egyik zászlóaljának Székelyudvarhely volt az állandó állomáshelye.

„Az ezred végigharcolta az első világháborút, helytállva a különböző frontokon: Galíciában, Erdélyben, a kárpáti fronton, majd az alpesi olasz frontvonalon. A 82-esek részt vettek az 1916-os erdélyi román offenzíva összeomlása utáni ellentámadásban is, az Ojtozi-szoros körüli harcokban. E hadjárat során a legsúlyosabb ütközetekre 1917 augusztusában került sor, a Măgura Casinului nevű magaslaton, ahol a székely gyalogezred jelentős veszteségeket szenvedett, állásait azonban megtartotta és visszaverte az ellenséges támadást. Az ezred hősi halottjainak tiszteletére, életben maradt bajtársaik emlékművet állítottak” – írja Szász Hunor, a Haáz Rezső Múzeum összefoglalójában, ez lett a Vasszékely.

A hadiállapot okozta fémhiány miatt nem önthettek bronzszobrot. A körülményekhez igazodva a 82-esek egyik őrmestere, Erdélyi István, cserfából tervezte meg a felállítandó katonaszobrot. Alkotótársai voltak a munkában a gyalogezred katonái: Herman Ottó szakaszvezető, Sipos Jenő közkatona, valamint Rózsa Géza tizedes. A kifaragott szobrot végül fémpikkelyekkel borították, hogy fémes látványt kölcsönözzenek neki. A Vasszékely nem sokáig állhatott a Patkóban, ahogyan a helyiek nevezik a helyet, mert a várost megszálló román katonai alakulatokat sértette a szobor talapzatának keleti oldalára vésett felirat: „Ojtuznál, Volhina síkjain, s ott lenn, Doberdón, ismeri az ellenség a puskatusom”.

Mivel Paál Árpád helyettes alispán nem volt hajlandó eleget tenni a felirat eltávolítására vonatkozó felszólításnak, a román katonák 1919. február 9-én végül ledöntötték a szobrot, majd arra kényszerítették a helyieket, hogy szétfűrészeljék az emlékművet. A szobor darabjait pedig eltüzelték, megfőzték rajta a tisztek vacsoráját. Az eredeti szobor egyetlen fennmaradt darabját egy ismeretlen mentette meg. Ez később – szintén ismeretlen úton – Haáz Rezső birtokába, onnan pedig a későbbi városi múzeum alapgyűjteményébe került. Manapság is ők őrzik.

1941-ben a megmaradt talapzatra még rövid időre kopjafát állítottak, de majd az is eltűnt. A szobor helyreállítására végül a '90-es években írnak ki pályázatot, amelyet Szabó János helyi szobrászművész nyert meg. Az általa megformált új Vasszékely szobrot 2000. március 15-én avatták fel.

A történeti kitérő után térjünk vissza a szobor eredeti tervezőjére, Erdélyi Istvánra, aki a képeket is örökül hagyta. 1879-ben született a Brassó megyei Csernátfaluban, ami manapság már Négyfalu része. Se képzőművészeti, se technikai tanulmányokat nem végzett, a családja úgy döntött, hogy inkább a testvérét, Erdélyi Mártont szánja művészi pályára, ő el is végezte az Iparművészeti Főiskolát. Erdélyi István ennek ellenére soha nem távolodott el a művészetektől. Ahogyan dédunokája fogalmaz,

„noha alapfoglalkozása soha nem volt művészi munka, viszont bármivel is is foglalkozott, minden esetben a kézügyesség, az ezermester tehetség, a kreativitás és a kísérletezés jellemezte a munkáját.

Volt saját tervezésű és építésű rönkfűrésze, amivel gabonát is lehetett őrölni Tatrangon, volt vegyesboltja, talán kocsmája is Csernátfaluban, tejkereskedéssel is próbálkozott nagyban, úgy, hogy vasúton szállíttatta a tejet (csődbe is ment, mert az egyik szállítmányát sokáig tologatták és mind megsavanyodott a tej), Bukarestbe költözött a családjával 1927-ben, autót vásárolt és buszjáratot indított. Rendkívül különlegesnek, merésznek, tevékeny és kreatív embernek képzelem el őt.”

Ugyanakkor egész életében rajzolt, szobrokat mintázott, és autodidakta módon zenélni is megtanult. A Vasszékelyen kívül például készített szobrot – a fotók alapján – Ferencz Józsefről, illetve számos más családtagról is.

„Egy szobrunk maradt meg, az, amit édesanyámról készített kislány korában. Azt hiszem, hogy apaként és Nagyapóként kamatoztatta a művészi tehetségét a legmaradandóbban. Szerintem én is kaptam ebből, meg továbbadok ezekből a saját gyerekeimnek többé-kevésbé tudatosan. Mindenik gyereke vagy rajzolt, vagy zenélt, vagy jó technikai érzékkel rendelkezett. Legendásak a családban nagymamám anatómiai rajzai, melyeket a bukaresti orvosi egyetemen készített, ahonnan át akarták csalni ének szakra a zeneakadémiára, mert különlegesen tehetségesen énekelt” – mesélte Palocsay Kisó Kata. Felidézte azt is, ahogyan nagymamája, Erdélyi István Böske nevű lánya képregényeket rajzolt neki miközben mesét mondott, és azt is, hogy nem volt olyan nyersanyag, amiből ne gyúrtak volna szobrokat, „akár a konyhában főzés közben, akár kint a Botanikus kertben”.

Erdélyi István ugyanakkor tehetséges autodidakta muzsikus is volt, remekül cimbalmozott. Ezt a tehetségét Zoltán fia örökölte, majd szintén Zoltán nevű unokája. Még egy történet is fennmaradt a családban a cimbalomról.

„Kedvencem az a történet, amikor Tatrangon jött az árvíz. 1915 táján lehetett. Nagyapóék a patak mellett laktak, hiszen a gyapjúfésülőjük, meg a rönkfűrészük meghajtására vízre volt szükség. Nagy volt az ijedtség, de Nagyapó felültette a rémült gyerekeket és a feleségét a rézágyra, majd mesélni kezdett, hogy ne féljenek. Mondta, nézzenek csak ki, mennyi fa van az udvaron, ha jön a víz, felszereli azokat a rézágyra, tutajt készít belőle, és minden jó lesz! Felrakják a cimbalmot is a tutajra, és ő majd muzsikál, a gyerekek meg eveznek, énekelnek és így utaznak el Mantováig. Mire vége lett a mesének, az árvíz is megállt, nem öntötte el a házukat. Kis időre rá, talán 1916-ban, amikor menekülnie kellett a családnak, szerzett Nagyapó egy ökrös szekeret. Néhány csomagon kívül a cimbalom volt a szekéren, az idős nagymama és a legkisebb gyerek, Ilonka, aki még csak kétéves volt. A többiek gyalog mentek több, mint 300 km-t, Bánffyhunyadig, nem Mantovába.”

A családban mindig büszkeséggel és szeretettel beszéltek a Vasszékelyről is, Palocsay szerint ő is igyekszik hasonló szellemben továbbadni a gyerekeinek.

„Ha lehetőségünk van rá, akkor elmondjuk ismerőseinknek is, hogy az eredetit a dédapám készítette. Ez mindig jó érzés. Ha Udvarhelyen járunk, mindig készítünk egy aktuális szelfit a mostani szobor előtt és elküldjük a rokonainknak. Persze ennek a szobornak semmi köze nincs Nagyapóhoz, mert ez a szobor, már ugye, nem az a szobor. De az a fontos ilyenkor, hogy a hely és az emlék jó érzéssel tölt el mindannyiunkat” – mondta.