A hőskorszaktól a második aranykorig: képeken a marosvásárhelyi Víkendtelep története

2022. június 18. – 09:03

frissítve

A hőskorszaktól a második aranykorig: képeken a marosvásárhelyi Víkendtelep története
Víkendtelep, 1985 – Fotó: Constantin Mihu/Azopan Fotóarchívum

Másolás

Vágólapra másolva

A Víkendtelep évtizedek óta a marosvásárhelyiek kedvenc nyári szabadidőközpontja, de ha valaki kíváncsi a történetére, bizony alig talál valamit, ugyanis soha senki nem írta meg.

Ebben a cikkben a pénteken, a Víkendtelepen megnyílt kültéri fotókiállítás anyagának egy részét mutatjuk be. Ahhoz, hogy ez a tárlat létrejöhessen, több évtizednyi újságot olvastunk át az 1930-as évektől kezdve, több olyan személlyel folytattunk háttérbeszélgetést, akiknek valamilyen formában köze volt vagy van a létesítményhez, így elmondható, hogy jelenleg ez a legátfogóbb történeti áttekintés a Víkendtelepről.

Tulajdonképpen a Maros egyik nádasokkal, tavirózsákkal, vízinövényekkel benőtt holtágán jött létre a Víkend, melyet jelenleg a telep határán a Marosba terelt patak táplál friss vízzel. Négy szakaszt különíthetünk el a történetében: az 1930-as évektől az 1960-as évek közepéig tartó hőskorszakot, majd 1989-ig az első aranykorszakot, 1990 és 2001 között a hanyatlás éveit, majd a 2000-es évek közepétől a máig is tartó második aranykort.

Az Azopan Fotóarchívum szerkesztői a Transindex megszűnésével most a Transtelex újságíróival együttműködve mutatják be a legizgalmasabb gyűjteményeket a romániai analóg fotózás múltjából. Az azopan.ro egy folyamatosan bővülő online fotóarchívum, amelynek célja átmenteni és elérhetővé tenni a romániai analóg fotózás értékeit az utókor számára. Érdekes digitalizálandó képekről (papírkép, negatív, dia), fotóhagyaték felajánlásokról az [email protected] címen lehet értesíteni az archívum munkatársait.

A 20. század elején a Maros közelsége miatt több fűrésztelep és bútorgyár működött a környéken, a holtágat a folyón tutajként leúsztatott farönkök tárolására használták. Miután 1913-ban megépült az új, zsilipes betongát (a régi fagátat elmosta az árvíz) a holtágba is több víz jutott és a gát fölötti folyószakasz alkalmasabb lett a vízi sportokra. Lassanként a város lakossága felfedezte magának a helyet. A Maros és a holtág közötti terület Krenn Konrád nyugalmazott kapitány tulajdonában állt, az csak 1943-ban került a város vagyonába. 1932-ben megalakult az MSE (Maros Sportegylet) evezős szakosztálya, melynek első elnökévé Krenn Konrádot választották. Ő pedig a szakosztálynak adott egy nagyobb telekdarabot. Ez adta meg a kezdő lendületet a telep fejlődésének.

1941-44 között készült képeslap Hegyi Zolán gyűjteményéből távolról mutatja a Víkendtelepet – Fotó: Azopan Fotóarchívum
1941-44 között készült képeslap Hegyi Zolán gyűjteményéből távolról mutatja a Víkendtelepet – Fotó: Azopan Fotóarchívum

Előtérben a Csaba Királyfi Hadapródiskola, középen látszik a már kialakulóban lévő Víkendtelep néhány épülettel, távolabb pedig még jól látható a Maros régi medre, amely mára szinte teljesen eltűnt.

A régi holtág medrét tisztítják, 1933 – Fotó: Both Károly gyűjteménye / Azopan Fotóarchívum
A régi holtág medrét tisztítják, 1933 – Fotó: Both Károly gyűjteménye / Azopan Fotóarchívum

Ez az egyik legkorábbi kép, amelyet eddig felleltünk. A felvételen épp a régi holtág medrét tisztítják vélhetően az MSE (Maros Sportegylet) tagjai. A korabeli sajtóból tudjuk, hogy 1933 júliusában árvíz volt, ami teljesen elöntötte a környéket. Csupán spekuláció, de elképzelhető, hogy a kép ezután készült. A távolban kivehető az ortodox temető kőtemplomának, valamint a Vártemplom tornya.

1934. augusztus 12-i sportnapon készült – Fotó: Both Károly gyűjteménye / Azopan Fotóarchívum
1934. augusztus 12-i sportnapon készült – Fotó: Both Károly gyűjteménye / Azopan Fotóarchívum

Az 1930-as évek elején elkezdtek kis hétvégi házikókat építeni a holtág partjára. Korabeli újsághirdetések alapján tudjuk, hogy az MSE ingyenes területhasználatot biztosított az adományba kapott telkén azoknak, akik az ő területén építettek házikót. Kezdettől fogva Víkendtelepként hivatkoztak a helyre a sajtóban és a népnyelvben. Az első évtizedekben leginkább az evezősport körül szerveződött a tevékenység és lassanként egyre több, a kezdetieknél nagyobb hétvégi ház épült.

Mindenképp meg kell emlékezzünk id. Both Károlyról (1907-1966), akinek az MSE evező szakosztálya alapító titkáraként fontos szerepe volt az evezősport népszerűsítésében.

id. Both Károly – Fotó: Azopán Fotóarchívum
id. Both Károly – Fotó: Azopán Fotóarchívum

Emellett jól ismert sportember és túravezető volt. Télen műkorcsolyázott, sízett, nyáron evezett. Vagy amint az alábbi kép is mutatja, kombinálni próbálta az evezést a sízéssel. Szenvedélyes természetjáró volt. Már 1933-tól túravezetéssel foglalkozott az Erdélyi Kárpát Egyesület keretén belül és szükségszerű civil munka mellett a túravezetés és szervezés végigkísérte az életét. A Madarasi Hargitán hunyt el. Csupán 59 éves volt, amikor egy síelés alkalmával infarktust kapott. Azonos nevű fia örökölte a természetjárás és a sport szenvedélyét. Lili lánya, aki a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnél dolgozott Balázs Imre festőhöz ment feleségül. Ágnes lánya pedig Izraelben él családjával.

Pontos évszámot még nem sikerült találnunk, de valamikor az 1930-as évek közepén épült meg a nagy MSE csónakház is, ami a jelenlegi gyalogoshíd mellett állt 1982-es lebontásáig. Az alábbi képen a csónakház látható a fénykorában, az 1940-es években, illetve 1982 tavaszán, amikor elkezdték lebontani. Az utolsó képen Szőcs György csónakmester, valamint az akkor már nyugdíjas evezősport edző Cserháti Ferenc (Manci bácsi) látható.

Az egykori csónakház – Fotó: Szakáts István / Azopan Fotóarchívum
Az egykori csónakház – Fotó: Szakáts István / Azopan Fotóarchívum
A csónakház bontás közben 1982 tavaszán – Fotó: Szőcs György adománya / Azopán Fotóarchívum
A csónakház bontás közben 1982 tavaszán – Fotó: Szőcs György adománya / Azopán Fotóarchívum

A kommunista hatalomátvétel után még nagyjából másfél évtizedig a helyszín kiesett a hatóságok érdeklődési köréből. 1958-ban még a bútorgyár akkori névadójáról Simó Géza evezőtelepnek hívták, és még őrizte természetközeli jellegét a terület.

Az 1950-es években még őrizte a természetközeli jellegét a telep – Fotó: Nagy István gyűjteményéből / Azopan Fotóarchívum
Az 1950-es években még őrizte a természetközeli jellegét a telep – Fotó: Nagy István gyűjteményéből / Azopan Fotóarchívum

Az első nagy, államilag támogatott fejlődési szakasz 1965-1975 között zajlott le. Ekkor alakult ki a helyszín ma is ismert arculata, elrendezése és infrastruktúrája.

1964/65-ös kép a fejlesztések előtt álló telepről – Fotó: id. Bach Lóránd / Azopan Fotóarchívum
1964/65-ös kép a fejlesztések előtt álló telepről – Fotó: id. Bach Lóránd / Azopan Fotóarchívum

Az akkori időknek megfelelően a munkálatokban a városban működő gyárak munkásai és a diákok ún. hazafias munka (értsd kötelezően ajánlott ingyenmunka) keretében vettek részt. Ez az 1964/65-ös felvétel közvetlenül a nagy fejlesztési munkálatok előtt készült. Az id. Bach Lóránd által készített kép előterében felesége és a családi szkiff látható. A háttérben jól látszanak az 1962-ben átadott városi mentőállomás és az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet (az egykori katonai iskola) épületei.

Fotó: Kovács Levente hagyatéka / Azopan Fotóarchívum
Fotó: Kovács Levente hagyatéka / Azopan Fotóarchívum

Az 1960-as évek közepén a Mureșul Sportegyesület vette át a telep működtetését. 1965-től kezdve fokozatosan megnagyobbították a csónakázót és betonlapokkal borították az oldalfalát. Ezen az 1970 körüli képen a Kovács család épp a Víkendtelepen töltötte egyik hétvégi napját. A kép az evezőket tartó Kovács Levente fotós hagyatékából származik.

Fotó: Constantin Mihu / Azopan Fotóarchívum
Fotó: Constantin Mihu / Azopan Fotóarchívum

Előtérben a gyerekmedencék, háttérben pedig az úszómedencék láthatók ezen az 1980-as évek első felében készült képen. Bár épült egy víztisztító berendezés is, az a korabeli újságcikkek alapján olykor hiányosan, olykor egyáltalán nem működött. Így tulajdonképpen a medencékben a Maros vizében fürödhettek a víkendezők.

Fotó: Hegyi Zoltán gyűjteménye / Azopan Fotóarchívum
Fotó: Hegyi Zoltán gyűjteménye / Azopan Fotóarchívum

1967 körül épült a zsilip és a Sirály hajó (népnyelven Sörhajó). A Hegyi Zoltán képeslapgyűjtő archívumából származó képen fénykorában látható a legendás Sörhajó, ami tulajdonképpen cölöpökön állt. Bő két évtizeden keresztül volt a víkendtelepi társasági élet egyik fő helyszíne. Kovács András Ferenc költőt versírásra ihlette, így született a Missouri Weekend a Jack Cole daloskönyvéből.

„Elsüllyedt már a sörhajó
A jó Missouri Weekend
Fedélzetén nem lébecol
Tahó kis úri littyent
Életművész kinyalt vagány
Nem nyaggat ugyi víg kend
Ha kárhozattak lelkiért
Hastáncot huri rittyent

Muszlim menyország volt talán
A vén Missouri Weekend
Megingó tatján feszt ivott
Sok ugri-bugri littyent
Festő zenész roncs szeszkazán
Gigája meg se nyikkent
Pár nemzedék pokolra szállt -
S ez évről évre így ment.”

A műugrótorony 1976-ban – Fotó: Bálint Zsigmond / Azopan Fotóarchívum
A műugrótorony 1976-ban – Fotó: Bálint Zsigmond / Azopan Fotóarchívum

1970-ben adták át a kétezres évek elején lebontott ugrótornyot. Mai szemmel nézve hihetetlen, hogy engedélyezték egy ennyire veszélyes ugrótoronynak a megépítését, amelynek a felső szintje 10 méterre volt a víztől. Már a meredek lépcső önmagában veszélyes volt. Az évek során több haláleset is történt hol egy rosszul sikerült ugrás miatt, hol az alatta lévő mély víz és a nem megfelelő úszástudás miatt.

Fotó: Erdélyi Lajos / Azopan Fotóarchívum
Fotó: Erdélyi Lajos / Azopan Fotóarchívum

1971-ben elkészült a korábbi vashíd helyén a jelenlegi gyalogoshíd. Mindeközben egyre-másra épültek a városban működő vállalatok ma is látható üdülőházai, melyeket a munkások használhattak. A nagyarányú fejlesztés megkövetelte a teljeskörű közművesítést is. Ekkor épültek a ma is ismert sportpályák is. Ekkor lett igazán nagy tömegek kedvenc strandja és szabadidős helyszíne. Erdélyi Lajos fotója 1973-ban készült az Új Élet folyóirat részére. A képen látható épületek részben átépített formában ma is állnak. Az előtérben látható részt a kétezres években levágták a csónakázóból és jelenleg itt található a fedett úszómedence.

A legendás "cementlapok" az 1980-as években – Fotó: Constantin Mihu / Azopan Fotóarchívum
A legendás "cementlapok" az 1980-as években – Fotó: Constantin Mihu / Azopan Fotóarchívum

Bár amikor a zsilip nyitva volt, tilos volt a csónakkal vagy vízi biciklivel kimenni a Víkendtelep területéről a Marosra, azonban ezt a szabályt sokan megszegték. A kép előterében a legendás „cementlapok” látható, mely 1912/13-as építése után a Maroson való fürdés és társasági élet fontos helyszíne volt a kilencvenes évek elejéig.

Az 1990-es években folyamatosan hanyatlott a Víkendtelep. Lassanként már nem lehetett használni a fürdőmedencéket. Leginkább az itt működő bárok és diszkók jelentette éjszakai élet éltette. Az sem segítette a helyzetet, hogy bár 1995-ben megbíztak egy céget a Víkendtelep felújítási munkálataival, de vita alakult ki a cég és a helyi önkormányzat között, így a munkálatok leginkább álltak, miközben a medencék alján békák kuruttyoltak. Az ügyet csak peres úton sikerült rendezni a kétezres évek elején. Ekkoriban indult meg a telep második nagyarányú fejlesztése az önkormányzat által, amikor újragondolták és modernizálták az úszómedencéket, lebontották a biztonsági követelményeknek nem megfelelő ugrótornyot, vízi csúszdák épültek, rendezték a zöldövezetet és az infrastruktúrát. A csónakázó végének levágásával megépült a fedett olimpiai méretű úszómedence. A modernizálásnak köszönhetően elérkezett a Víkendtelep máig tartó második aranykorszaka.

Fotó: Bálint Zsigmond / Azopan Fotóarchívum
Fotó: Bálint Zsigmond / Azopan Fotóarchívum

A telep történetét bemutató, most megnyíló fotókiállítás nem az első ezen a helyen. 1991-ben Marx József fotóművész, a marosvásárhelyi fotóklub alapítója Első hazai szabadtéri fotókiállítás címmel szervezett önálló hétvégi kiállítást nagyjából ugyanott, ahol a jelenlegi kiállítás van, csak a szemközti kerítésre helyezte a képeket.

Marx József (1914-1992) az egyik legfontosabb romániai fotóművész. Fiatalkorától fényképezett, de csak 1958-ban lett főállású fotós, amikor Sütő András meghívta az újonnan elindított Új Élet folyóirathoz. 1953-ban Haragos Zoltánnal, Bálint Zsigmonddal és másokkal megalapította a Marosvásárhelyi Fotóklubot, mely halála után felvette a nevét. A marosvásárhelyi fotóklub az ország legrégebbi aktív fotóklubja. A fotóművész hagyatékát a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum őrzi.