A hőskorszaktól a második aranykorig: képeken a marosvásárhelyi Víkendtelep története

Ebben a cikkben a pénteken, a Víkendtelepen megnyílt kültéri fotókiállítás anyagának egy részét mutatjuk be. Ahhoz, hogy ez a tárlat létrejöhessen, több évtizednyi újságot olvastunk át az 1930-as évektől kezdve, több olyan személlyel folytattunk háttérbeszélgetést, akiknek valamilyen formában köze volt vagy van a létesítményhez, így elmondható, hogy jelenleg ez a legátfogóbb történeti áttekintés a Víkendtelepről.

Tulajdonképpen a Maros egyik nádasokkal, tavirózsákkal, vízinövényekkel benőtt holtágán jött létre a Víkend, melyet jelenleg a telep határán a Marosba terelt patak táplál friss vízzel. Négy szakaszt különíthetünk el a történetében: az 1930-as évektől az 1960-as évek közepéig tartó hőskorszakot, majd 1989-ig az első aranykorszakot, 1990 és 2001 között a hanyatlás éveit, majd a 2000-es évek közepétől a máig is tartó második aranykort.

A 20. század elején a Maros közelsége miatt több fűrésztelep és bútorgyár működött a környéken, a holtágat a folyón tutajként leúsztatott farönkök tárolására használták. Miután 1913-ban megépült az új, zsilipes betongát (a régi fagátat elmosta az árvíz) a holtágba is több víz jutott és a gát fölötti folyószakasz alkalmasabb lett a vízi sportokra. Lassanként a város lakossága felfedezte magának a helyet. A Maros és a holtág közötti terület Krenn Konrád nyugalmazott kapitány tulajdonában állt, az csak 1943-ban került a város vagyonába. 1932-ben megalakult az MSE (Maros Sportegylet) evezős szakosztálya, melynek első elnökévé Krenn Konrádot választották. Ő pedig a szakosztálynak adott egy nagyobb telekdarabot. Ez adta meg a kezdő lendületet a telep fejlődésének.

Előtérben a Csaba Királyfi Hadapródiskola, középen látszik a már kialakulóban lévő Víkendtelep néhány épülettel, távolabb pedig még jól látható a Maros régi medre, amely mára szinte teljesen eltűnt.

Ez az egyik legkorábbi kép, amelyet eddig felleltünk. A felvételen épp a régi holtág medrét tisztítják vélhetően az MSE (Maros Sportegylet) tagjai. A korabeli sajtóból tudjuk, hogy 1933 júliusában árvíz volt, ami teljesen elöntötte a környéket. Csupán spekuláció, de elképzelhető, hogy a kép ezután készült. A távolban kivehető az ortodox temető kőtemplomának, valamint a Vártemplom tornya.

Az 1930-as évek elején elkezdtek kis hétvégi házikókat építeni a holtág partjára. Korabeli újsághirdetések alapján tudjuk, hogy az MSE ingyenes területhasználatot biztosított az adományba kapott telkén azoknak, akik az ő területén építettek házikót. Kezdettől fogva Víkendtelepként hivatkoztak a helyre a sajtóban és a népnyelvben. Az első évtizedekben leginkább az evezősport körül szerveződött a tevékenység és lassanként egyre több, a kezdetieknél nagyobb hétvégi ház épült.

Mindenképp meg kell emlékezzünk id. Both Károlyról (1907-1966), akinek az MSE evező szakosztálya alapító titkáraként fontos szerepe volt az evezősport népszerűsítésében.

Emellett jól ismert sportember és túravezető volt. Télen műkorcsolyázott, sízett, nyáron evezett. Vagy amint az alábbi kép is mutatja, kombinálni próbálta az evezést a sízéssel. Szenvedélyes természetjáró volt. Már 1933-tól túravezetéssel foglalkozott az Erdélyi Kárpát Egyesület keretén belül és szükségszerű civil munka mellett a túravezetés és szervezés végigkísérte az életét. A Madarasi Hargitán hunyt el. Csupán 59 éves volt, amikor egy síelés alkalmával infarktust kapott. Azonos nevű fia örökölte a természetjárás és a sport szenvedélyét. Lili lánya, aki a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnél dolgozott Balázs Imre festőhöz ment feleségül. Ágnes lánya pedig Izraelben él családjával.

Pontos évszámot még nem sikerült találnunk, de valamikor az 1930-as évek közepén épült meg a nagy MSE csónakház is, ami a jelenlegi gyalogoshíd mellett állt 1982-es lebontásáig. Az alábbi képen a csónakház látható a fénykorában, az 1940-es években, illetve 1982 tavaszán, amikor elkezdték lebontani. Az utolsó képen Szőcs György csónakmester, valamint az akkor már nyugdíjas evezősport edző Cserháti Ferenc (Manci bácsi) látható.

A kommunista hatalomátvétel után még nagyjából másfél évtizedig a helyszín kiesett a hatóságok érdeklődési köréből. 1958-ban még a bútorgyár akkori névadójáról Simó Géza evezőtelepnek hívták, és még őrizte természetközeli jellegét a terület.

Az első nagy, államilag támogatott fejlődési szakasz 1965-1975 között zajlott le. Ekkor alakult ki a helyszín ma is ismert arculata, elrendezése és infrastruktúrája.

Az akkori időknek megfelelően a munkálatokban a városban működő gyárak munkásai és a diákok ún. hazafias munka (értsd kötelezően ajánlott ingyenmunka) keretében vettek részt. Ez az 1964/65-ös felvétel közvetlenül a nagy fejlesztési munkálatok előtt készült. Az id. Bach Lóránd által készített kép előterében felesége és a családi szkiff látható. A háttérben jól látszanak az 1962-ben átadott városi mentőállomás és az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet (az egykori katonai iskola) épületei.

Az 1960-as évek közepén a Mureșul Sportegyesület vette át a telep működtetését. 1965-től kezdve fokozatosan megnagyobbították a csónakázót és betonlapokkal borították az oldalfalát. Ezen az 1970 körüli képen a Kovács család épp a Víkendtelepen töltötte egyik hétvégi napját. A kép az evezőket tartó Kovács Levente fotós hagyatékából származik.

Előtérben a gyerekmedencék, háttérben pedig az úszómedencék láthatók ezen az 1980-as évek első felében készült képen. Bár épült egy víztisztító berendezés is, az a korabeli újságcikkek alapján olykor hiányosan, olykor egyáltalán nem működött. Így tulajdonképpen a medencékben a Maros vizében fürödhettek a víkendezők.

1967 körül épült a zsilip és a Sirály hajó (népnyelven Sörhajó). A Hegyi Zoltán képeslapgyűjtő archívumából származó képen fénykorában látható a legendás Sörhajó, ami tulajdonképpen cölöpökön állt. Bő két évtizeden keresztül volt a víkendtelepi társasági élet egyik fő helyszíne. Kovács András Ferenc költőt versírásra ihlette, így született a Missouri Weekend a Jack Cole daloskönyvéből.

„Elsüllyedt már a sörhajó
A jó Missouri Weekend
Fedélzetén nem lébecol
Tahó kis úri littyent
Életművész kinyalt vagány
Nem nyaggat ugyi víg kend
Ha kárhozattak lelkiért
Hastáncot huri rittyent

Muszlim menyország volt talán
A vén Missouri Weekend
Megingó tatján feszt ivott
Sok ugri-bugri littyent
Festő zenész roncs szeszkazán
Gigája meg se nyikkent
Pár nemzedék pokolra szállt -
S ez évről évre így ment.”

1970-ben adták át a kétezres évek elején lebontott ugrótornyot. Mai szemmel nézve hihetetlen, hogy engedélyezték egy ennyire veszélyes ugrótoronynak a megépítését, amelynek a felső szintje 10 méterre volt a víztől. Már a meredek lépcső önmagában veszélyes volt. Az évek során több haláleset is történt hol egy rosszul sikerült ugrás miatt, hol az alatta lévő mély víz és a nem megfelelő úszástudás miatt.

1971-ben elkészült a korábbi vashíd helyén a jelenlegi gyalogoshíd. Mindeközben egyre-másra épültek a városban működő vállalatok ma is látható üdülőházai, melyeket a munkások használhattak. A nagyarányú fejlesztés megkövetelte a teljeskörű közművesítést is. Ekkor épültek a ma is ismert sportpályák is. Ekkor lett igazán nagy tömegek kedvenc strandja és szabadidős helyszíne. Erdélyi Lajos fotója 1973-ban készült az Új Élet folyóirat részére. A képen látható épületek részben átépített formában ma is állnak. Az előtérben látható részt a kétezres években levágták a csónakázóból és jelenleg itt található a fedett úszómedence.

Bár amikor a zsilip nyitva volt, tilos volt a csónakkal vagy vízi biciklivel kimenni a Víkendtelep területéről a Marosra, azonban ezt a szabályt sokan megszegték. A kép előterében a legendás „cementlapok” látható, mely 1912/13-as építése után a Maroson való fürdés és társasági élet fontos helyszíne volt a kilencvenes évek elejéig.

Az 1990-es években folyamatosan hanyatlott a Víkendtelep. Lassanként már nem lehetett használni a fürdőmedencéket. Leginkább az itt működő bárok és diszkók jelentette éjszakai élet éltette. Az sem segítette a helyzetet, hogy bár 1995-ben megbíztak egy céget a Víkendtelep felújítási munkálataival, de vita alakult ki a cég és a helyi önkormányzat között, így a munkálatok leginkább álltak, miközben a medencék alján békák kuruttyoltak. Az ügyet csak peres úton sikerült rendezni a kétezres évek elején. Ekkoriban indult meg a telep második nagyarányú fejlesztése az önkormányzat által, amikor újragondolták és modernizálták az úszómedencéket, lebontották a biztonsági követelményeknek nem megfelelő ugrótornyot, vízi csúszdák épültek, rendezték a zöldövezetet és az infrastruktúrát. A csónakázó végének levágásával megépült a fedett olimpiai méretű úszómedence. A modernizálásnak köszönhetően elérkezett a Víkendtelep máig tartó második aranykorszaka.

A telep történetét bemutató, most megnyíló fotókiállítás nem az első ezen a helyen. 1991-ben Marx József fotóművész, a marosvásárhelyi fotóklub alapítója Első hazai szabadtéri fotókiállítás címmel szervezett önálló hétvégi kiállítást nagyjából ugyanott, ahol a jelenlegi kiállítás van, csak a szemközti kerítésre helyezte a képeket.

Marx József (1914-1992) az egyik legfontosabb romániai fotóművész. Fiatalkorától fényképezett, de csak 1958-ban lett főállású fotós, amikor Sütő András meghívta az újonnan elindított Új Élet folyóirathoz. 1953-ban Haragos Zoltánnal, Bálint Zsigmonddal és másokkal megalapította a Marosvásárhelyi Fotóklubot, mely halála után felvette a nevét. A marosvásárhelyi fotóklub az ország legrégebbi aktív fotóklubja. A fotóművész hagyatékát a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum őrzi.