Szilágyi Áron a Transtelexnek: „Én leginkább az emberek miatt járok Erdélybe”

Néhány rajongó szállingózik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári, Tordai úti épülete felé, iskoláskorú gyerekek érkeznek csoportosan, de az igazi nagy tömeg elmarad. Néhány egykori kolozsvári vívó foglalja el az első sort a díszteremben, Urák Zoltán, Guráth Béla és Habala Péter Pál meghatódottan ülnek, a meghívott világraszóló eredményeiről beszélnek, a 200 éves kolozsvári vívásról szóló ajándékkönyvek átadását tervezik, és azon bosszankodnak, hogy nem nagyon hirdette senki az eseményt.

Kétségtelenül igazuk van. Hétfőn, amikor az egyik újságíró kolléga átküldte a közönségtalálkozó hírét, megpróbáltam hivatalos forrásból is ellenőrizni, de sem az esemény szervezőinek az oldalain, sem a sajtóban nem találtam egy sort sem róla. Végül megjelent néhány cikk, miután megírtuk, itt lesz Szilágyi Áron. Szóval csak az igazán elhivatott rajongók érkeztek. Pedig az egyik legsikeresebb magyar sportoló jött el Kolozsvárra.

Szilágyi Áron nemcsak azért a legjobb, mert három egymást követő olimpián nyert bajnoki címet egy olyan sportágban, amelyben sokszor kijutni is kihívás, hanem sportolói tudatossága is példaértékű azok számára, akik komolyan gondolják a versenysportot. A kardvívást 9 éves kora óta űző Szilágyi saját bevallása szerint már kamaszként is mindig azt kereste, hogy miként lehet jobb, a Vasas vívótermében az akkori nagyoktól, Nemcsik Zsolttól és Ferjancsik Domonkostól leste a mozdulatokat.

Már az első olimpiai bajnoki címe után beszélt arról, hogy sportpszichológus segítségét is kéri, pedig akkor még egyáltalán nem volt jellemző, hogy valaki ilyen téren szakemberhez fordul. Legutóbbi bajnoki címe után pedig arról cikkezett a sajtó, hogy dobolni kezdett tanulni, hogy a kéz- és lábkoordinációját tovább fejlessze. Szóval egy igazi példakép jött el Kolozsvárra, hogy a Nemzeti Tehetség Program nagyköveteként a tehetséggondozást népszerűsítse, illetve a róla szóló, tavaly bemutatott Egy mindenkiért című film vetítése után a rajongókkal találkozzon. A vetítés utáni rövid beszélgetés, illetve a Transtelexnek adott rövid interjúja alapján idézzük őt.

„Leginkább azok mellé az ügyek mellé szeretek állni, amit a magaménak érzek, fontos társadalmi ügynek tartok, és úgy érzem, hogy hitelesen tudom képviselni.

A tehetségek támogatása egyértelműen egy ilyen témakör. Azért is, mert amikor 16-17 éves voltam, engem is kellett támogatni, hogy juniorból a felnőtt élmezőnybe be tudjak törni. A támogatások nélkül sokkal hosszabb ideig tartott volna, vagy az is lehet, hogy soha nem jött volna el az áttörés. Örülök annak, hogy vannak Magyarországon ilyen projektek, vannak kifejezetten olyanok is, amik a határon túlra is nyúlnak, és megszólítanak fiatal magyar tehetségeket. Nagy örömmel mondtam igent a Nemzeti Tehetség Központnak erre a kampányszerű programjára, hogy vigyük el a filmet különböző helyekre, és közben népszerűsítsük a tehetségtámogató programokat” – magyarázta a Transtelexnek, amikor arról kérdeztük, hogy milyen szempontok szerint válassza ki, hogy milyen projektekhez adja a nevét.

Szilágyi egy halk szavú, nyugodt ember. A páston is mindig higgadt marad, nem veszti el a fejét, és akkor sem esik túlzásokba, ha nyilatkozik: szerényen fogalmaz. Korán kitűnt a tehetsége, már 17 évesen a világbajnoki címet nyerő magyar kardcsapat tagjává vált. És nem csak asszisztálni és tapasztalatot szerezni ment 2007-ben Szentpétervárra, sokak véleménye szerint az ő teljesítménye nélkül nem tudták volna az elődöntőbe megállítani a magyarok a sportági legendának számító Sztanyiszlav Pozdnyakovval felálló oroszokat. Mindössze 22 évesen lett először olimpiai bajnok, ahogyan Horváth Mariann legendás kommentálásában fogalmazott, „egy gyerek” volt az akkori vívómezőnyben. Ha azt nézzük, hogy Aldo Montano, az egyetlen külföldi vívó, aki megszólalt a Szilágyiról szóló filmben, tavaly 42 évesen még olimpiai döntőt vívott az olasz csapattal, akkor a magyar sportoló még most, 32 évesen sem számít nagyon idősnek a sportágában.

„Úgy tudott közösséget építeni a gyerekekből, úgy tudott maga köré tehetségeket gyűjteni, és gondozni őket, mint kevesen tudtak. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy hozzá kerültem 9 évesen, és ő tanított meg a kardvívás alapjaira” – meséli Gerevich Györgyről, nevelőedzőjéről és mesteréről, majd arról beszél, hogy neki is vannak hiányosságai a vívásban, és nem tartja nagyon egészségesnek azt, ha a magyar vívókban van egy felsőbbrendűségi érzés a technikai tudásuk miatt.

„Mindent elsöprő, ha aranyérmet nyer az ember, de be kell vallani, hogy rajtunk kívül is sokan nyernek aranyérmet. Ha megnézzük az elmúlt időszakot, akkor ott van például a dél-koreai válogatott (amely a legutóbbi két olimpiát nyerte csapatban – szerk.).”

– mondta a közönségtalálkozó résztvevőinek.

Az Egy mindenkiért lehetett volna egy dicshimnusz is, de helyette korábban nem tapasztalt őszinteséggel mutatja meg Szilágyi emberi oldalát, amiben azért az átlagember is láthatja, nem olyan természetes, hogy mindig nyer. Egy, akkor már kétszeres olimpiai bajnok olimpiai felkészülését követi végig bő három éven keresztül. A film a 2016-os olimpia képeivel kezdődik, és a 2019-es budapesti világbajnokság az utolsó világesemény, amit még láthatunk.

„Muhi Andris rendezővel nem tudtuk, hogy minek szánjuk ezt a filmet. A forgatókönyvet az élet írta. Mindenki elhiheti nekem, nem úgy számoltam, hogy a budapesti világbajnokságon egy tussal esek ki az egyéniben, és a csapatban is ennyivel kapunk ki a döntőben.

Jobb szerettem volna, hogyha egy dicsfényes diadalmenetet tudunk bemutatni, de az élet nem így hozta. Úgy gondoltuk, az a legőszintébb, hogyha megmutatjuk azt, ami volt, azokkal az érzelmekkel, amiket a kudarcok után átéltem. Később tapasztaltam meg, hogy ennek legalább olyan nagy értéke van, mintha egy imázsfilmet csináltunk volna, ami persze soha nem volt szándékunk, mintha csak nagy sikerek jöttek volna, mert így talán a tanulság egy picit többrétűbb” – meséli. Vonzó volt számára a projektben, hogy a vívást népszerűsíthette, a sokszor csak nagyon nehezen érthető és követhető sportot közelebb vihette az azt szerető közönséghez. Elmondása szerint a rendező csak annyit kért, hogy jelen lehessen, és mivel amúgy is megszokták a versenyeken a kamerák jelenlétét, nem tűnt ez teljesíthetetlen kérésnek. És valóban igaz, hogy szinte egyáltalán nincsenek benne beszélő fejes jelentek.

Elmondása szerint számára nem teher megfelelni annak, hogy példaképnek tekintik, esetleg közös fotót kérnek tőle a rajongók, bár a filmből is egyértelműen kiderül, nem egy nyitott ember.

„Most Kolozsváron is volt egy nagyon aranyos szituáció. A Farkas utcai református templomot mutatták meg, és pont ott volt Budapestről, Óbudáról egy iskolás csoport is. Felismertek. A tanárnő nagyon óvatosan odajött, és megkérdezte, hogy készíthetünk egy közös fotót? Megcsináltuk. Abszolút nem volt terhes. Ilyenek előfordulnak, persze nem vagyok én hollywoodi sztár, tehát nem az van, hogy elkezdenek sikítozni, hogyha meglátnak, vagy nem tudok az utcán végig menni a tömegtől. Alkalomadtán megismernek. Van, hogy csak odaszólnak, és gratulálnak, máskor csak annyit mondanak, hogy olyan ismerős vagy, hol láthattalak? És akkor elmondom, hogy valószínűleg egy vívóversenyen vagy a tévében. Ezek mindig jólesnek, és nagyon örülök, hogy ennyire közel tudok lenni a szurkolókhoz” – mondta a Transtelexnek.

Bár Kolozsváron most járt először, ismert, hogy több szállal is kötődik Erdélyhez. Nagymamája Sepsiszentgyörgyön született, és idős kora ellenére is rendszeresen visszajár szülővárosába. Felesége, Szántó Beáta pedig Marosvásárhelyről települt ki Magyarországra.

„Gyerekkoromban néhányszor voltan Szentgyörgyön a nagymamámmal, aki minden évben visszajár. Az elmúlt időszakban inkább Marosvásárhelyen jártam, a feleségemnek van ott közelebbi rokonsága, például idén a magyar húsvétkor is ott voltunk.

Számomra nagyon vicces, hogy általában külön egymásutáni hétvégén van a magyar és a román húsvét. Láttam néhány látványosságot, mint a Medve-tót, de én leginkább az emberek miatt járok Erdélybe”

– válaszolta arra a kérdésünkre, hogy milyen élmények kötik Erdélyhez.

A sportban egyelőre Párizsig tekint előre, a következő olimpiáig érzi magában az erőt és az energiát, hogy teljes erőbedobással csinálja. A 2024-es olimpia után időszakra egyelőre sem a sportpályafutása, sem a civil élete szempontjából nem tervez.

„Nehezem nyilatkozom a párizsi olimpiát követő időszakról. Először ki kell jutni arra az olimpiára, ott valahogy szerepelni kell, és utána dől el, hogy folytatom-e az aktív pályafutásom. Most annyit tudok mondani, hogy nagyon élvezem, amit csinálok, és van is erőm hozzá, tehát nem látok okot arra, hogy szögre akasszam a kardot” – jegyezte meg a közönség pályafutását firtató kérdésére. Megjegyezte később azt is, ugyan nyilvánvalóan szeretne négyszeres olimpiai bajnok lenni, de az már nem motiválja annyira és úgy, mint amikor azt tűzte ki célul, hogy háromszoros bajnok, a férfi vívás történetének első háromszoros egyéni bajnoka legyen.