Orvosból informatikus: „a környezetem eleinte értetlenkedve fogadta a döntésem”

2022. május 03. – 10:03

frissítve

Orvosból informatikus: „a környezetem eleinte értetlenkedve fogadta a döntésem”
A fotó illusztráció – Fotó: Szász Zsuzsi / U-hub Facebook-oldal

Másolás

Vágólapra másolva

Egyre gyakrabban hallani, hogy valaki a választott szakmáját elhagyva átképezi magát informatikusnak. Sokan pénzügyi megfontolásból dönthetnek így, de Koncz Tamást például nem az anyagiak csábították az új pályára.

Valószínűleg sokan elgondolkodtunk már egy fárasztó és terhes munkanap után, hogy milyen jó lenne szakmát váltani. Egy olyat választani, ahol jobban megbecsülnek, figyelnek arra, hogy jól is érezd magad a munkahelyeden. Vannak emberek, akik nem csak elgondolkodnak ezen, hanem cselekednek is, és átképezik magukat például informatikusnak. Ilyen ember Koncz Tamás is. A köztiszteletben álló orvosi szakmát hagyta el az informatikáért. Ő mesélt el, mi vezetett oda, hogy eldöntötte, felhagy a gyerekkorában választott szakmájával, de arról is beszélt, hogy szerinte mi a közös az orvoslás és az informatika között.

Korábban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végeztél. Mi motivált, amikor az orvosi szakmát választottad?

Amióta az eszemet tudom orvos szerettem volna lenni. Eleinte a legromantikusabb megközelítésben, a másokon való segítés vágya fűtött, később ehhez társult a tudományos megközelítés, az emberi szervezet mint komplex rendszer feltérképezése. Szerettem a Sir Arthur Conan Doyle-i deduktív gondolkodást – ő maga is orvos volt -, a betegségek kreálta nagy rejtélyek kibogozására készültem.

A matematikát viszont mindig jobban szerettem, mint a biológiát. Középiskolába a nálunk „legerősebbnek” számító matematika-informatika osztályba mentem, de továbbra is azzal a céllal, hogy orvos leszek. Ám ekkor egy kicsit beütött a szerelem, az informatika elvarázsolt. A matematika továbbra is nagy kedvenc volt, viszont úgy tekintettem az itt megszerzett tudásra, mint hasznos kiegészítőre, csak medikális vonalon képzeltem el a karrierem.

Az egyetemet szerettem, amellett, hogy nyilvánvalóan magánéleti szempontból is meghatározó periódus volt az életemben, magát a tanulást, a felkészülés folyamatát különösen élveztem, de már akkor érződött, hogy az elméleti tárgyak jobban lekötnek, mint a gyakorlatok. Megtanultuk a tanárainktól, hogy kínkeserves utat választottunk, ami során sok szenvedésben, lemondásban lesz részünk, de emellett alkalmanként eufórikus sikereket is elérünk. Élveztük a kiképzést és valami perverz módon a szenvedést is, mert ott lehettünk a frontvonalban, az élet és halál küzdelménél, és időnként befolyásolhattuk egy-egy csata kimenetelét.

Egyetem után a Maros Megyei Sürgősségi Kórházban is dolgoztál, amit sokan egyfajta ugródeszkának tartanak, ahonnan általában továbbmennek az orvosok. Számodra milyen volt ott dolgozni?

A rezidensi években két megyei sürgősségi kórházban is dolgoztam, a Maros megyei mellett a Csíkszeredai Sürgősségi Kórházban is. Az egyikben a képzésem zajlott, itt napközben az osztályon dolgoztunk, illetve ügyeleteztünk, míg a másikban, ahova a posztom szólt – a szakorvosi titulus elnyerése után lett volna ott a munkahelyem – az ottani kollégák tehermentesítésére ügyeleteket vállaltam. A két kórház között 150 kilométeres a távolság, így abban az időszakban sokat ingáztam.

Milyen általános tapasztalataid voltak a romániai egészségügyi rendszerrel kapcsolatban?

Szakágnak a neurológiát választottam, egyrészről az álláslehetőség miatt, másrészről, mert ahogy említettem, mindig is a komplex rendszerek érdekeltek, amiben az idegrendszer az élen jár. Közben családot alapítottunk a feleségemmel, a rezidens időszakom harmadik évében jártam, amikor a második fiunk született, és lassan más nézőpontból kezdtük szemlélni az életet, más igények fogalmazódtak meg bennünk. Már egyre terhesebbnek számítottak az ügyeletek, amiből hétvégére vagy ünnepnapokra is estek bőven, illetve egyre megterhelőbb volt az egészségügyi rendszer merevsége, ami költözésre készteti a családokat abba a városba, ahol éppen szabad munkahely adódik egy kórházi osztályon. A romániai pályakezdő orvos, ugye, nem ott talál munkát, ahol élni szeretne, hanem ott él, ahol kap munkát.

A kórházi hétköznapok sem hozták a nagy rejtélyek tömkelegét, inkább a tetemes bürokráciát, az emberi sokszínűségnek a sötétebb árnyalatait, árnyoldalait jelentették. Az izgalmas esetek jó részének a hátterében sokszor egy tragédia húzódott, aminek a lefolyásában csak szemlélődők tudtunk lenni.

Felmerült benned, hogy inkább Nyugat-Európába kellene menned dolgozni egy minőségibb ellátórendszerben, jobb fizetéséért?

A külföldre vándorlás gondolata bennünk is megfogalmazódott, de eldöntöttük, hogy azt szeretnénk, ha a gyerekeink itthon nőnének fel, ismerve a rokonságot és a gyökereiket. Szóval egy rendkívül leterhelő időszakban döntöttem úgy, hogy egy kis pihenésre, eltávolodásra van szükségem ettől a rendszertől, megfogalmazódott a szakmaváltás gondolata is, emiatt a második fiam gyereknevelési időszakának a második évét már én vettem ki, hogy egy kicsit átgondoljam a dolgainkat.

Lehet, hogy sok ember fejében megfordul, hogy jó lenne egy jobban fizető informatikai állást vállalni, mégsem vágnak bele. Hogyan merült fel benned az átképzés?

Ebben az egyéves periódusban a „mi lett volna ha az informatika vonalán indulok el” kérdésre kerestem a választ. Isteni csodaként tekintek vissza arra, hogy a Babeș-Bolyai Tudományegyetem informatika kara által meghirdetett átképzésre a jelentkezési határidő lejárta előtti nap bukkantam rá. Bele is vágtam rögtön.

Ha nem találkozol vele, akkor lehet, hogy még mindig orvos lennél?

A váltás gondolata már ott érett bennem, elég motivált voltam az útkeresésben, de nem tudtam, hogy van-e igazi alternatíva számomra. Az átképzés erre a kérdésre adott egy erős választ. Nem tudom, más helyről kaptam volna-e ilyen tiszta útbaigazítást ehhez az új ösvényhez.

Milyen volt belevágni a képzésbe?

Az oktatók hozzáállása rendkívüli volt, rengeteg energiát beletettek a képzésünkbe, nyitottak voltak a párbeszédre, bármikor bombáztuk őket kérdésekkel, a segítségünkre voltak. Számomra felüdítő volt ez a jellegű tanári attitűd az addig általam ismert merev rendszerhez képest. Simon Károlyt és Kolumbán Sándort emelném ki, akik emberfeletti idő és energia befektetéssel dolgoztak a program sikeréért.

A felnőttképzés maga is másként hatott, nagyszerű évfolyam gyűlt össze, ahol mindenki érdeklődő volt. Emiatt az oktatás is inkább párbeszédben zajlott, mintsem egyoldalú monológként. Az órák után sokszor a tábla köré gyűlve kerestük a választ közösen egy adott kérdésre, ahol a tanáraink partnerként álltak mellettünk, és nem a parkolóból integettek hazafelé menet. Az adminisztratív kérdések is gördülékenyen mentek, a program szervezőjének minden tagját elismerés illeti.

Én ebben a folyamatban egy teljesen új szakmát ismertem meg. Már említettem, hogy az informatikát eddig is szerettem, de magáról a szakmáról hamis kép élt a fejembe. Kiderült számomra, hogy ez nem egy solo játék, nagyon erős csapatmunkát igényel jól működő kommunikációval, izgalmas kihívásokra keresi a választ, és nagy hangsúlyt fektet a munkahelyi jólétre is. Itt is megjelennek az általam szeretett komplex rendszerek, amiknek már nemcsak szemlélője lehetek, hanem felépítője is.

Annál, amikor egy program nem megy és keresni kell az okát, már csak az nagyobb rejtély amikor megy, és ugyanúgy nem értjük, hogy miért.

Egy olyan világgal találkoztam, amiben nagy szerepe van a kreativitásnak, illetve talán úgy is mondható, hogy csak ez szabhat határt neki. Rengeteg ötlet jutott eszembe, hogy medikális vonalon milyen téren lehetne hasznosítani ezeket a digitális ismereteket.

A képzés alatt ezenkívül betekintést nyertem a programozó élet hétköznapjaiba is, és rengeteg flexibilitással találkoztam a munkaidőre és helyszínre vonatkozóan. Mondanom sem kell, hogy hétvégén és ünnepnapokon nem dolgozunk.

Végül mikor döntötted el, hogy az informatikát fogod választani?

Az átképzés közepénél tartottunk, amikor döntés elé kerültem. Vissza kellett volna menni a rezidensképzésbe, de még itt is javában folyt az oktatás. Akkor hoztam meg a végleges döntést, hogy váltani fogok.

Mit szólt a környezeted ahhoz, hogy a váltás mellett döntöttél?

A környezetem eleinte értetlenkedve fogadta a döntésem. A közvetlen környezetem mára már érti az okát és látja a gyümölcsét, a távolabbiak még most sem értik a választásom.

Számodra mennyire volt nehéz az átképzés?

Senkit nem akarok ámítani, a képzés embert és családot próbáló feladat volt. Másfél évig tartott. Minden egyes hónap egy tantárgyat fedett le, hétvégén voltak az órák reggel kilenctől este hatig, de volt, hogy csütörtökön és pénteken is ott töltöttünk néhány órát. Egyik újdonság jött a másik után, rengeteg tananyag, a vizsgák sorra követték egymást, adott ponton olyanná vált az év mint egy nagy szesszió.

Milyen előzetes informatikai tudásra volt szükség?

Sikeres felvételivel lehetett bekerülni a programba, de a felvételi inkább a logikus és algoritmikus gondolkodást mérte fel, nem igényelt szakmai előismereteket. A túljelentkezés miatt az elért pontszámok alapján kialakult egy sorrend, egy lista, ahonnan az első 25 embert vették fel.

Koncz Tamás – Fotó: Ilyés Zalán / UH.ro
Koncz Tamás – Fotó: Ilyés Zalán / UH.ro

Másoknak is ajánlanád az átképzést?

Széles körnek tudnám ajánlani ezt a képzés, ahol nem feltétlenül alapszükség a matematikai vagy informatikai előélet. Nyilván nagyban segít, de nem kizáró jellegű. A mi évfolyamunkon például – a teljesség igénye nélkül – filozófus, zenetanár, közgazdász, matektanár és ugye orvos is volt az átképzést sikeresen elvégzők között.

Hátrányban érzed magad azokkal szemben, akik eleve hároméves képzésben vettek részt, és egyetemi diplomát szereztek informatikából?

Egyáltalán. Az átképzés nagy százalékban lefedte az alapképzés tananyagát, mi is államvizsgáztunk, és hasonló diplomát kaptunk azokhoz, akik az alapképzésen végzettek.

Felnőttként tudatosabban vettem részt a folyamatban, másként tanultam, de ami a legfontosabb, hogy a szakma nem érezteti a különbséget. A kollégák soha nem azt kérdezték, hogy ennyi évesen ezt és ezt miért nem tudod, nem a koromat nézték, hanem mindig felmérték az aktuális tudásomat, szakmai érettségemet és aszerint osztottak be a különböző feladatokra. Azt érzem ebben a szakmában, hogy itt tényleg magamhoz képest mérik mások is, és én is a fejlődésemet. Ez felüdítő jelenség.

Hogyan érzed most magad informatikusként?

Én úgy érzem, megtaláltam a helyem. Nagyon szeretem ezt csinálni, viszont emellett még bónuszban megkaptam egy rugalmas élet lehetőségét is. A mostani munkahelyemen remote szerződéssel dolgozom, ami azt jelenti, hogy az ország bármely pontjáról dolgozhatok, illetve külföldről is egy rövid ideig minden évben, rugalmas időbeosztásban, romániai és amerikai kollégákkal együtt, akiktől rengeteget tanulok nap mint nap.

Mindig is nagy családot szerettünk volna a feleségemmel, amit egy merev munkabeosztás mellett én nem tudtam elképzelni. Nemrég született meg a harmadik fiunk is, hazaköltözhettünk a kis városunkba, ahol felnőttünk, anélkül, hogy a helyi munkalehetőségek miatt kellett volna aggódjunk, és itt nevelhetjük a gyermekeinket.

Sok emberben az a kép él, hogy kapkodnak az informatikusok után. Te ezt tapasztaltad, amikor informatikusként munkát kerestél?

Nem egy rózsaszin világ az informatika sem, itt is keményen meg kell dolgozni a fejlődésért, a szakmai sikerekért, viszont jelenleg még tényleg az tapasztalható, hogy nagy a kereslet az IT-s szakemberekre.

Úgy gondolom, hogy bármilyen szakmán belül van olyan szegmens, ahol el lehet érni szép sikereket, ha az ember fejlődőképes, képezi magát és szorgalmas. Nálam az volt a nagy kérdés, hogy ez a folyamat milyen élet- és munkahelyi körülmények között zajlik. Még nem értem révbe. A cél a két szakma összeházasítása és egy saját digitális – medikális projekt megvalósítása.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!