Trendi még a locsolás?

2022. április 17. – 10:23

frissítve

Trendi még a locsolás?
Fotó: Veres Nándor/MTI

Másolás

Vágólapra másolva

Sokak szerint a locsolás nem menőség kérdése, hanem hagyomány, amit ápolni és őrizni kell. De vajon mit éreznek vele kapcsolatban azok a fiatal fiúk, akiknek tulajdonképpen ki kell lépniük az ajtón? Mennyire mennek szívesen? Illetve van-e még ahová menniük?

“Locsolni hagyományosan a házasodni készülő, már konfirmált legények jártak. Mások is járhattak, de ők voltak a főszereplők. A nős férfiak már visszafogottabban jártak, a komaasszonyt és a közvetlen rokonokat megöntözték, de a szervezett locsolás esetükben már nem volt jellemző” – magyarázta Both Zsuzsa, az Ünnepnaptár című, népszokásokat bemutató kötet szerzője, néptáncos, aki húsvét előtt rendszeresen tart tojásfestő foglalkozásokat gyerekeknek, fiataloknak.

Hagyományosan ezeknek a fiataloknak volt egy közösségük, akik együtt jártak fonóba és táncba, ők mentek locsolni is. Elmondása szerint sok faluban közösségileg működött a locsolás, a lányok egy helyen várták a legényeket, akik nem kölni vízzel öntöztek, hanem vízzel teli vödörrel öntötték nyakon a lányokat. Erre utal húsvét hétfőjének hagyományos elnevezése, vízbevető, vízbehányó hétfőnek hívták. A szagos vízzel való locsolás és a locsolóversike újabb keletű szokás városon és falun egyaránt. A hagyomány alapja a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit.

Arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon manapság még divat a locsolás, vagy már lankadt a lelkesedés ezzel a hagyománnyal szemben. A mostani összeállításunkban elsősorban fiúkkal beszélgettünk. A kiskamasztól a fiatal felnőtt férfiakig többen elmondták szerte Erdélyből, hogy mit gondolnak a locsolásról, volt köztük olyan, aki még lelkesen jár, volt, aki már nem szeret járni, illetve olyan is, aki szeretne, de már nem nagyon van, ahova menni.


„Szerintem vannak olyan közegek, ahol a locsolás még trendi.

Egyszerűen jó buli egy-két fiúval elmenni pár lányhoz, szétnézni, mindenhol egy kicsit iszogatni és eszegetni, és beszélgetni olyan emberekkel, akiket a hétköznapokban is ismersz, és nem csak az ünnepekkor látogatod meg egy évben egyszer” – mondja Gergő, aki végzős kolozsvári középiskolás. Ő néhány éve már nem jár locsolni, azt mondja, leginkább azért, mert a családjával nem Kolozsváron töltik a húsvétot, hanem elutaznak Székelyföldre, a rokonokhoz, ahol viszont már nem nagyon ismer senki olyat, ahová lelkesen menne.

Elmondása szerint ő emiatt soha nem is járt az osztálytársakkal közösen locsolni, bár többször látta és hallotta, hogy megbeszélik, melyik lányhoz is kellene elmenniük. „Viccesen meg is jegyezték, hogy jobb lenne, ha a lányok összegyűlnének egy helyre, mert úgy sokkal könnyebb lenne. A kolozsvári osztálytársaim szoktak járni, de szerintem ezt sulin kívül beszélik meg” – magyarázza,. Mint mondta, ő is elmenne, ha a városban töltené a húsvéti időszakot. „Azért is elmennék, mert még soha nem volt benne részem.” – jegyzi meg.

„Kisebb korban még lelkesen mennek a fiúk, akkor a szülők is biztatják és viszik. Nagyobb korban már inkább egyéni döntés, aki kicsit vallásosabb és fontosabbak számára a hagyományok, természetesen elmegy locsolni, de aki már nem annyira vallásos és hagyománytisztelő, főleg Kolozsváron, egyszerűen nem locsol, és kész” – részletezi, és úgy látja, a lányok esetében is hasonló a helyzet. Van, aki várja a locsolókat, és mondja is, hogy gyertek hozzánk, míg van olyan is, aki teljesen elutasító, nem vár senkit, nem is készül az ünnepekre. Megjegyzi, gyerekként még ő is lelkesen locsolt a testvéreivel, de legutóbb már csak a legkisebb öccse, Balázs ment.

A tinédzser évei közepén járó Balázs azt mondja, ő szereti a locsolást, szívesen megy megöntözni a nagyszülőket, családtagokat és közeli barátokat. „Az utóbbi években már csak én és az apukám mentünk, kaptunk sütit és mindenfélét” – jegyzi meg. Szerinte falun még inkább jellemző, hogy elmennek locsolni, városon ez a szokás nem maradt meg, legalábbis esetében egyáltalán nem téma a locsolás a barátokkal vagy az osztálytársakkal.

Both Zsuzsa úgy látja, hogy nagyvároson a gyerekek helyzete azért is különleges, mert ott elsősorban az apától függ a locsolás, akkor megy és oda megy, ahová az apa viszi. Vannak olyan szülők, akik tudatosak ebben a tekintetben, de sokan el sem indulnak. Véleménye szerint a kisvárosokban és a falvakban inkább mennek locsolni a gyerekek, ott még esetleg a baráti társaságok is megvannak, akik közösen indulnak öntözi.

„Egy olyan nagyvárosban, mint Marosvásárhely, nem járnak, de Nyárádszeredában annál inkább” – erősít rá a nyárádszeredai Miklós. Egyetemistaként ő azt tervezi, idén már csak a barátnőjét fogja meglocsolni, mert már „kinőtt” belőle.

Sándor tősgyökeres kolozsvári. Ott járt iskolába, és most az egyetemet is ott végzi. Lelkesen emlékszik vissza a gyerekkori locsolásokra, amikor édesapjával végigjárták a rokonságot és a barátokat. Utána inkább már „megszokott dolog lett”, hozzátartozott a húsvéthoz a locsolás, de akkor is szívesen ment, mert egyfajta találkozási lehetőséget látott benne az osztálytársakkal és barátokkal. „A társaságért mentem, hogy beszélgessünk egyet” – jegyzi meg. Az utóbbi két évben a járvány miatt még a rokonokhoz se nagyon ment, de most azt tervezi, hogy ismét locsolni fog, először a rokonokat, majd a közelebbi barátokat.

Hasonló élményeket osztott meg a Maros megyei Búzásbesenyőn élő Péter, aki szerint náluk az 5-8. osztályos korukra a fiúk jellemző módon már csak a közeli barátokat és rokonokat látogatják meg, ilyenkor már háttérbe szorul a hímes tojás, mert a társaság a valódi jutalom. „Szerintem szép hagyomány, amely nem feltétlen a trendiségtől függ, több mint valószín, ha kihalna ez a hagyomány, apummal, testvéremmel akkor is ellátogattunk az ismerősökhöz locsolni” – állítja Péter.

„Azért nem járnak, mert már öregek”

- jegyzi meg gyermeki egyszerűséggel Dani. A Kovásznán élő kiskamasz azt mondja, ő még büszkén jár locsolni, és azt tapasztalja, hogy a korosztályában a fiúk még szívesen mennek, csak idősebb korban marad ez ki, amikor már „öregek” lesznek. Dani őszintén beszél a motivációjáról is. „Jókedvvel megyek, mert kapok piros tojást, megkínálnak mindenféle finomsággal és még esetleg egy kis lóvé is jut” – mondja. A nyilatkozók szinte egybehangzóan állítják, hogy manapság már inkább csak a gyerekek és a Danihoz hasonló kiskamaszok tekintik mókának a locsolást, és öntöznek lelkesen.

Both Zsuzsa szerint életkori sajátosság is, hiszen ahogy kamaszodnak a fiúk, egyre szégyenlősebbé válnak. „Akkor már nem olyan dicsőség verset mondani, sőt, inkább szégyellik, hogy ki kell állni és el kell mondani a locsolóverset. Talán még a rokonsághoz elmennek” – mondja. A nyilatkozó fiúk is többször írtak le olyan szituációt, amikor kellemetlenül érezték magukat a locsolás miatt.

„Kiskoromban kellemetlennek éreztem meglátogatni a rokonokat s elmondani a verset. Visszagondolva viszont örvendek, hogy elmentem, mert sok emlékem van, amit soha nem felejtek el” – emlékszik vissza a korábban már idézett Miklós, aki most úgy érzi, a kellemetlen élmények ellenére is szereti ezt a hagyományt.

„Azt látom, szorongást idéz elő az emberekben, és főként bennem. Jaj, ki kell öltözni, találjunk ki valami furfangos belépőt, stb. Nem élvezem, nem érzem a lényegét, illetve a helyét se manapság. Sokszor tapasztaltam, hogy a lányoknak nyűg, egyfajta megfelelési kényszer” – mondja a székelyudvarhelyi Szilárd, akinek a húszas évei elejére szintén családlátogatós szokássá szelídült a locsolkodás. Szilárd ugyanakkor azt is megjegyzi, szurkol annak, hogy a locsolás egy mindenki számára élvezhető szokássá váljon, mert szükség van az ilyen találkozási alkalmakra.

A tévében és újságcikkekben sokszor felidézett hagyományos húsvéti locsolkodások fennmaradása, amikor a legények közösen járnak öntözni, Both Zsuzsa szerint sokszor szerencse kérdése is volt. Az előző rendszer igyekezett véget vetni ennek, így a rendszerváltás után sokszor emlékekből kellett dolgozni. Ha volt egy olyan köztiszteletben álló ember az adott településen, legtöbbször a tanító vagy a lelkész, aki felvállalta, hogy az idősek elmesélése alapján újra megszervezi a szokást, akkor ezt manapság is gyakorolják.

Both példaként Barabás László néprajzkutatót említi, mint aki sokat foglalkozott többek között az ilyen húsvéti szokások összegyűjtésével, és ezáltal az utókornak való megőrzésével. A Barabás László által is lejegyzett rigmányi határkerülésről itt van egy összefoglaló, míg a parajdi hajnalozásról itt.

Both a Kovászna megyei Székelytamásfalvát említi, ahol egykor szánnal jártak locsolni a legények, és most újra feltámasztották ezt a szokást. A Kovászna Megyei Művelődési Központ videóját ágyazom be erről a valóban nem hétköznapi húsvéti szokásról.

„Én már nem nagyon járok, mert nem nagyon van, ahová menni.

“Az utóbbi években az anyámat, a nővéremet és a barátnőmet locsoltam meg, mert amikor otthon vagyok húsvétkor, ők mind ugyanabban a házban vannak. Házon kívül már nem nagyon van ahová locsolni menni, az én generációm elköltözött otthonról más városokba vagy külföldre. Ha szeretnék, se nagyon lenne, ahová menni – mondja a húszas évei második felében járó nagybányai születésű Csongor. Mint mondja, az otthonról elszármazottak húsvétra ritkábban jönnek haza, főleg azok, akik külföldön élnek. Ha évente kétszer utaznak haza, akkor inkább nyáron és karácsonykor teszik. ”Nagyon sok ismerősöm külföldön van, sőt én is külföldön élek most. Így idén biztosan elmarad a locsolás is” – teszi hozzá. Ő középiskolásként és egyetemistaként eljárt locsolni, ahogy ő fogalmaz „jó ürügy volt” arra, hogy olyan lányokkal találkozzon, akiket rég nem látott.

“Középiskolás koromban buli volt a locsolás, több fiú összeverődött, és együtt mentünk az osztálytársakhoz és közös ismerősökhöz. Az 2-3 évig tartott. Mindenhol megittunk valamit. Az utolsó házigazdánk már lehet, hogy nem is örült annyira nekünk. Általában valami buliba torkollott a locsolás. Felnőttként már nem csinálnám meg ilyen formában. Akkor még volt egy randizós jellege is a dolognak, azokhoz a lányokhoz mentél, ahová más szándék is vezérelt. Már nem nagyon vannak szinglik, és már nem is zajlik olyan diszkréten az ilyen fajta randizás, mint tíz évvel ezelőtt, amikor középiskolás voltam. Lehet szívesebben járnék most is, ha nem lennék hosszú ideje kapcsolatban” – magyarázta.

Nem ő az egyetlen, aki korosztályából úgy érzi, nincs ahová mennie. Huba is azt mondja, menne, ha lenne kihez. „Régebb voltam, de úgy vettem észre, sokan nem értékelik már ezt a szokást az alkoholizálni vágyó, büdös parfümmel locsoló férfiak miatt”.