Bede Kincső fotográfus 89 után született, fényképeivel mégis a szocialista Romániából hátramaradt és mindmáig feldolgozatlan traumatikus emlékeket hozza újra elő. A budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tanult és a diplomamunkájával, a Három színt ismerek a világon című fotósorozatával kezdte el a szembesítést. Munkáit Párizsban, Milánóban és Tel Avivban is láthatta már a közönség. (A sorozatról a Telex is írt, és a kovásznai kiállítása kapcsán mi is beszélgettünk már vele.) Nagyon hamar úgy érezte, egyfajta missziójává vált, hogy alkotásaival olyan gondolatokat és érzéseket váltson ki, amelyek segítenek feldolgozni a múlt nyomasztó vetületeit.
Talán az volt az első találkozásunk a kommunizmus szellemével, amikor második osztályos korunkban órák után az iskolánk melletti textilgyárhoz mentünk játszani. Kincsőnek ott dolgozott az apja, így szabad bejárásunk volt, bármikor bemehettünk. Kincső apja a gyárat is megmutatta, „hadd okuljanak a lányok”. Akkor már az épületegyüttesnek csak egy része volt nyitva, mert egy kisebb részleg még működött. Bár már halványak az emlékeim, abban biztos vagyok, hogy az volt az első időutazós élményem: akkor még minden abban az állapotában állt ott, ahogy a szocialista korszak virágzó éveiben felépítették. Emlékszem a szürke falakra, a hatalmas, zöldre festett gépekre, a kopott bútorokra, a faburkolatra az irodákban, és még ma is fel tudom idézni a cserzett báránybunda bűzét.
Hasonló időutazásban lehet részünk akkor is, ha például a bukaresti parlament termeibe lép be. Ugyanaz a faburkolat, ugyanaz a dohszag. A Ceaușescu-házaspár kivégzéséről is egy olyan teremben döntöttek, ahol ugyanilyen tipikus faburkolat, lambéria fedte a falakat, amely nagyon sok lakás és intézmény díszítő eleme volt az elmúlt rendszerben.
Ha jól emlékszem, éppen Kincső apja szembesített először azzal is, hogy a gyárat a nagyapám építette, aki több mint 500 embernek adott munkát. „Nagy ember volt, egész Kovászna tisztelte” – hallottam vissza utólag többször is. Kamaszkoromban sokszor érdeklődtem felőle, érdekelt a világa, hogy hogyan gondolkodott, hogyan lett egy egyszerű cipészlegényből gyárigazgató, mennyire hitt a szocializmusban vagy miként élte meg a rendszerváltást. De senki nem mondott róla semmi személyeset, csak a szokásos frázisok hangzottak el: „nagy pártember volt, aki az embereket szolgálta”.
Már lícista korunkban nagyon sokat beszélgettünk erről Kincsővel. Neki is megvoltak a maga titkos családi történetei és őt is zavarta, hogy folyamatosan falakba ütközik. Az volt az érzésünk, hogy a szüleink és nagyszüleink nem akarnak, vagy nem is képesek már visszaemlékezni: a ‘89-es előtti tapasztalatokat bezárták egy dobozba, amit a rendszerváltás után soha többé nem akartak kinyitni. Minél inkább tudatosult ez bennünk, annál jobban kezdett érdekelni minket a múlt rendszer minden egyes részlete.
Több mint 30 évvel a forradalom után döntöttünk el, hogy közösen látogatunk el az archív felvételekből ismert, ikonikus forradalmi helyszínekre: a Román Televízió 4-es stúdiójába, a forradalom hőseinek temetőjébe, a târgoviștei vesztőhelyre, de a mai belügyminisztérium előtti teret is bejártuk. Látni akartuk és meg akartuk érinteni azokat a székeket, amelyen a diktátor-házaspár a kivégzése előtt ült, ott akartunk állni azon a téren, ahol Ceaușescu az utolsó beszédét tartotta.
A forradalmi események ugyan Temesvár utcáin kezdődtek, de a televízión keresztül az ország minden lakója bekapcsolódhatott. Egész Romániának egyszerre dobbant a szíve – ehhez kerestünk mi most valamilyen kapcsolódást. A hősök temetőjében például egy félszemű macskával találkoztunk, amelyik kitartóan mellénk szegődött. Furcsa módon úgy éreztük, hogy ez az élőlény volt az, amelyen keresztül hirtelen megtaláltuk a köteléket a helyszínnel.
Utunk során eljutottunk Brassóba is, ahol 1987-ben először lázadtak fel a munkások a rezsim ellen. A városban ma egy olyan múzeum is működik, amely egy magángyűjteményt őriz ebből a korszakból. A tulajdonosa azt szerette volna, hogy a fiataloknak legyen valamilyen valósághű tapasztalata a szüleik gyerekkorának világáról: a tárcsás telefonról, a halas nippekről, a kislányos-virágos füzetekről, a gardrób szagáról, az almáriumba rejtett szexkönyvekről vagy a fapálcákról, amelyekkel illegális abortuszt hajtottak végre.
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!