Kettős érzés volt bennem, amikor a tévében láthattuk, hogy valóban meghalt a Ceaușescu házaspár

A ‘90-es évek Romániájába születtem, annak is a közepén, amikor a szabadság fogalma már régen nem a forradalmi eufóriában remélt szabadságról szólt. Gyermekként számos legendát hallottunk az üres polcokról, a központi cenzorról, a mindenhol jelen lévő szekusokról, a mérhetetlen szegénységről, az ételért való sorban állásról és az idővel talán mégis megszépült emlékekről. De amikor idősebb rokonoknak kérdéseket teszünk fel erről az időszakról, a beszélgetések jórészt elterelődnek.

Vannak máig fájó pontok, amiket alig, vagy csak nagyon nehezen lehet érinteni a családi asztal körüli beszélgetésekben is: a családtagok a korábbi rezsimhez fűződő viszonyai, gyanús elhalálozások, vagy olyan ügyek, amelyekről csak pletyka szintjén hallottunk ezt-azt. A rendszerváltás narratívája sok szempontból a mai napig tisztázatlan és homályos maradt, a történtekről csak a legnyilvánvalóbb történések kerülnek be a közoktatásba. Pedig továbbra is a saját bőrünkön érezzük ennek a korszaknak a nyomait, a nagyszüleink és szüleink által hordozott értékeket, szokásokat és traumákat.

Folyamatosan azt látjuk, hogy a több mint 30 évvel ezelőtti forradalmi történések széles társadalmi és intézményi szinten történő feldolgozása nagyon egysíkú maradt – ez látszik a jelenlegi romániai viszonyok értelmezésében is. Úgy érzem, ezért már csak a művészek, filozófusok és írók perspektíváján keresztül értelmezhetjük valódi mélységeiben ezt a világot.

Fotográfus barátnőmmel ezért döntöttünk úgy, hogy útnak indulunk, és felkeresünk néhány, eddig csak az archív felvételekről ismert ikonikus forradalmi helyszínt, emberekkel beszélgessünk, személyes történeteket ismerjünk meg. Mindeközben egy olyan fotósorozat készült, amelyben saját személyes megéléseinket dolgozzuk fel. Ennek mintegy felvezetőjeként a számunkra egyik legnagyobb hatással bíró helyszínt, a Ceaușescu házaspár vesztőhelyét külön is megmutatjuk.

Târgoviște: a diktátor házaspár utolsó napjai

Egyikünk sem járt még soha Havasalföldön. Persze ez némileg túlzás, mert jó párszor végigautóztunk az 1-es főúton, a főváros vagy a Fekete-tenger irányába. De ezen túlmenően nem ismertük az országnak ezt a részét, csak erdélyi legendákat hallottunk arról, hogy ezen a vidéken „mennyire más” az élet. Sinaiánál letértünk a főútról, nekivágtunk a Déli-Kárpátoknak, hogy majd a kiszáradt Ialomița folyó mentén leereszkedjünk és megnézhessük Târgoviște városát, a Ceaușescu házaspár kivégzésének helyét.

Dâmbovița megyében valóban kicsit mintha más árnyalatú lenne a szürkeség és másképp rendeződnek a települések is, mint amihez a szemünk hozzászokott. De Târgoviște megnyerően nyugodt városnak tűnik, a körforgalmi dugónak is valahogy másabb a hangulata, mint Kolozsváron. Akikkel szóba álltunk – hallván rossz románságunkat –, kedvesen útba igazítottak, és még ránk is mosolyogtak, amikor meglátták a Kovászna megyei rendszámtáblát.

A város központja is szépnek mondható, különleges, neoromán stílusú épületekkel van tele, a tömbháznegyedek itt is inkább a külvárosi részekben összpontosulnak. Érződik, hogy egykor a havasalföldi fejedelemség központja volt, egyben fontos kulturális és gazdasági központja a régiónak. A célunk a târgoviștei vonatállomás közvetlen szomszédságában álló, 1909-ben I. Ferdinánd román király (akkor még nem ő volt az uralkodó) jelenlétében, ünnepélyesen felavatott lovas tiszti iskola, a román katonai oktatás egyik legreprezentatívabb épülete. Innen került ki számos román katonai vezető, illetve politikus is, köztük például Ion Antonescu.

Az épületben kapott helyet az egykori parancsnokság, kaszinó, tantermek és tanulószobák, a kadétok az épület emeleti részén laktak. Ahol ma a megyei közlekedésrendészet épülete áll, abban az időben fedett lovas kifutó volt, ahol versenyeket szerveztek. A második világháború után laktanyát rendeztek be itt, amely egészen 2003-ig működött. Rá tíz évre, 2013-ban a Dâmbovița megyei tanács úgy döntött, leveszik a lakatot az épületről és visszarendezik a ‘89-es állapotokat, hogy múzeumként működtessék a helyszínt, mert akkoriban rengeteg külföldi turista érdeklődött, és szerette volna látni, hogy hol végezték ki a Ceaușescu házaspárt.

A sors furcsa iróniája lehet, hogy a szocialista Románia vezetőit épp egy olyan épületnél lövik le, amely egykor a román monarchia egyik fontos szimbóluma volt. Hogy miért éppen oda vitték őket az utolsó napokban? A történelemírás ezt is egy véletlen egybeeséseknek tudja be: amikor Ceaușescuék helikopterrel elmenekültek Bukarestből, akkor az Ilfov megyei Snagov település után Târgoviște felé vették az irányt. A városhoz már közel jártak, amikor a forradalmárok oldalára átállt légi irányítás vezetője országos légzárat vezetett be, emiatt pedig kénytelenek voltak leszállni. A diktátor párt végül a városhoz közeli mezőgazdasági kutatóállomás épületénél „leplezték le”.

A kivonuló járőrök először a megyei rendőrkapitányság épületébe akarták vinni őket, csakhogy ott felbőszült tüntetőkkel találkoztak, így kénytelenek voltak egy közeli erdőben elbújni és megvárni a forradalmi győzelmet ünneplő tömeg elvonulását. A rendőrök végül visszavezették őket a târgoviștei rendőrkapitánysághoz. A forradalom oldalára átállt rendőrezredes – miután tanácskozott a hadsereggel – adta végül az utasítást, hogy a katonai laktanyára vigyék őket.

A mai múzeumot éppen az az Andrei Kemenici ezredes „rendeztette vissza”, aki akkoriban Ceaușescuékat tisztelgéssel fogadta a katonai intézményben és közölte velük, hogy ott biztonságban lesznek. A forradalmárok haragjától legalábbis.

A múzeumban hidegebb volt, mint kint

Ottjártunkkor az épületben Anica Trofiani fogad, a múzeum egyik alkalmazottja. Alacsony nő, pufi fekete kabátban és sapkában. A benti térben hidegebb van, mint kint. „Sajnos nincs pénz fűtésre” – magyarázkodik kedvesen. Látszólag örül nekünk, hiszen a koronavírus-járvány óta kevesebben járnak arra. Mint mondja, azelőtt turisztikai ügynökségek szerveztek látogatást a múzeumba, rengeteg külföldi turista érdeklődött, főleg Franciaországból. De érkeztek Kanadából, Amerikából, és még Ausztráliából is látogatók. Persze időnként romániaiak is felkeresik a helyet, sőt, az unokákkal azok a katonák is visszatértek, akik a laktanyában szolgáltak. Anica Trofiani szerint a járvány után főként a huszonévesek járnak be a múzeumba, közülük többen egyetemi hallgatók. „Most, a téli időszakban kevesen keresnek fel. De ha valaki turistaként érkezik Târgoviștébe, akkor általában ide is ellátogat” – mondta el, mikor a forgalomról kérdeztük.

Kísérőnk körbevezetett, és a részletes történelmi bevezető után megmutatta az épület nyitott, egyben a legnagyobb jelentőséggel bíró részeit. Az első szoba az ezredes irodája volt, ahol a kötelező orvosi vizsgálatot hajtották végre Elena és Nicolae Ceaușescun. Anica szerint az orvosok hármas típusú cukorbetegséget állapítottak meg a vezetőnél, aki érdekes módon visszautasította az inzulinos kezelést.

„Az elfogásuk után is megvoltak győződve arról, hogy ők visszatérhetnek Bukarestbe, hogy helyreáll a rend. Valószínűleg nem tájékoztatták arról őket, hogy mire ide kerültek, addigra már úgymond új vezetői voltak az országnak. Érdekes az is, hogy miközben már Temesváron zajlottak a forrongások, Ceaușescu Iránban tett hivatalos látogatást. Akkor az őt körülvevő különleges egység több tagja is »kihasználta a helyzetet«. Ő viszont visszatért az országba. Az a gyanú, hogy már hosszabb ideje félretájékoztatták a bizalmasai, de ezzel kapcsolatban nincsenek pontos információk” – meséli még a fogva tartás körülményeiről.

Innen megyünk tovább abba a tárgyalóterembe, ahol a december 25-én felállított rögtönítélő katonai bíróság döntött a házaspár sorsáról. Az iskolai osztályterem hangulatára emlékeztető helyiségben ugyanazok a székek és asztalok állnak, amelyeken annak idején a Ceaușescu házaspár, a katonai küldöttek és a bírák ültek. Anica a teremben készült felvételeket mutatva – amelyek annak idején bejárták a nemzetközi sajtót is – megjegyzi: szerinte a halálos ítéletük meghozatala előtt is őszintén hittek abban, hogy a nép valójában szerette őket.

Ott, a szobában állva rögtön beugrottak nekünk is az egykor látott archív felvételek: ahogyan Ceaușescu a maga pátoszos stílusában tagadja a bizottság vádjait, ahogy Elena agresszívan vissza-vissza szól, vagy ahogyan az ítélethirdetés után megkötözik őket, de Elena erősen rimánkodik, szidja őket, követeli, hogy hagyják abba, hiszen ahogy fogalmazott: ő a „nevelő anyjuk” volt.

Anica elvezetett abba a helyiségbe is, ahová december 22-e estéjén megfigyelés alá helyezték a diktátor-házaspárt. A szobában két ágy, mellette kisebb paraván, mögötte asztal és szék látható. A szoba másik felében egy másik ágy, ott tartózkodott mindig velük egy felügyelő is. „Nem hagytak számukra intimitást” – jegyzi meg Anica, majd a cserépkályhára mutat, amelyre visszahelyezték a ‘89-ből származó feliratot: „A villany csak szükség esetén éghet. Ezért G.S. Bt felel. Tüzet rakni 17 és 20 óra között lehet. A felelős: G.S. Bt”. Lassan most is ide jutunk, állapítjuk meg közösen némi cinizmussal, miután elmesélte, hogy abban az időszakban igen szigorúan vették az „energiatakarékosságot”.

Idegenvezetőnk arról is mesél, hogy a házaspárnak éjszakánként be kellett bújnia az ágyak alá, mert a tömeg többször is rálőtt a kaszárnyára. A házaspárt gyakran a konyhába, vagy épen páncélos járműbe bújtatták, ha szükségesnek látták. Egyébként enni is ugyanazt ették, mint mindenki más. „Mikor reggel teát töltöttek Nicolae csuprába, Elena megfogta, megkóstolta, majd kiöntötte a földre. Szidni kezdte a felügyelőket, hogy mégis hogy merészelik, hiszen a férje cukorbeteg, nem lenne szabad cukros teát innia” – meséli még.

A szobából egyébként éppen arra a folyosóra nyílik az ajtó, amelyet a pár „utolsó útjának” is neveznek. Innen lehet kijutni arra a hátsó udvarra, ahová kivezették őket a tárgyalás után, egy hátra nyúló épület falához. „Akkor nem voltak még itt ezek a fák és a bokrok, másképp nézett ki az udvar” – hívja fel a figyelmünket Anica. Néhány métert haladunk csak előre, és máris feltűnik a földre festett, két emberi holttest körvonala. A falon diónyi nagyságú lyukak, kissé távolabb a felirat: A Ceaușescu házaspár kivégzésének helyszíne, 1989. december 25. 14:45.

Mivel a kaszárnya a rendszerváltás után is tovább működött, a falat a kivégzés után levakolták, újra meszelték, az udvar betonplaccát pedig újraalakították. Amikor az épület múzeummá alakult, a falakat visszafestették az akkori színekre, a vakolatot leszedték, a falba fúródott golyók helyét pedig ismét láthatóvá tették.

„Én 24 éves voltam akkor. A Konstanca megyei Medgidián éltünk, a férjem a 40-es számú harckocsi zászlóaljnál szolgált. Mikor összeházasodtunk, már hadnagy volt. Volt egy kisfiúnk is. Hogy mi történt akkor az országban, arról a televízióból tudtunk meg információkat. Korábban a férjemet is berendelték, de csak annyit mondott, hogy Bukarestbe küldik. Mikor hírt kaptunk a temesvári Radu cel Frumos parancsról (a Tőkés Lászlót védőkhöz december 17-én hatalmas tömeg csatlakozott, a tüntető tömeg – magyarok és románok együtt – a diktátor eltávolítását követelték. Miután a tömeg egyre nőtt, sortüzet lőttek rájuk a belügyminisztérium egységei, és ez volt a parancs fedőneve – szerk. megj.), akkor megpróbáltam telefonon elérni. Mondtam neki, hogy Temesváron lőnek, és kértem, hogy azonnal jöjjön haza. A férjem nem tudhatta, hogy mi történik, mert csak a televízión keresztül lehetett részben értesülni róla, hogy mi is zajlik éppen az országban. Akkor el is fogták, úgymond hadifogolyként kezelték, csak február végén engedték haza” – meséli nekünk Anica, mikor arról kérdeztük, ő hogyan élte meg ezeket a napokat.

„A férjem úgy ment el, hogy semmit sem mondott. Azokban a napokban éjjel és nappal is fent voltunk, vártuk, hogy bemutassák, hogy tényleg meghalt a Ceaușescu házaspár. Először senki sem hitte el, egyszerűen nem jött, hogy elhiggyük. Mikor aztán közzétették a vádakat, és bemutatták a kivégzést, nem mondhatom, hogy egyértelműen örültem. Kettős érzés volt bennem, valószínű inkább a férjem miatt. Ezt nem tudom ennél jobban megfogalmazni” – merült el a saját emlékeiben Anica Trofiani.