Székelyföldön háromszor több öngyilkosság történik, mint az országos átlag. Miért?

Székelyföldön háromszor több öngyilkosság történik, mint az országos átlag. Miért?
Fotó: Alexander Spatari / Moment / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva
  • Romániában évente körülbelül 2500 magyar lakos tesz kísérletet arra, hogy véget vessen az életének.
  • A székelyföldi megyékben 2-3-szor gyakoribb az öngyilkosság, mint Románia más térségeiben, pedig ebben a térségben önmagában a kisebbségi létállapot a szakember szerint nem tekinthető veszélyeztető tényezőnek.
  • Kevesebb férfi öngyilkossági kísérlet van, mégis 4-5-ször nagyobb arányban áldozatai a befejezett öngyilkosságoknak, mint a nők, mert a férfiak erőszakos módszereket választanak.
  • A férfiak helyzetét tovább súlyosbítja, hogy Székelyföldön – de talán ez a teljes magyar kultúrára vonatkoztatható – kulturálisan kódolt, hogy egy férfi számára szégyen segítséget kérni.
  • Az öngyilkosságnak egyaránt van orvosi, biológiai, pszichológiai, szociális, kulturális és spirituális háttere, ezeket mind külön magyarázzuk a cikkben.
  • A munkahelyen, a családban gyakran lustának, munkakerülőnek, hanyagnak tekintik, és a társadalom szankcionálja a depresszióban szenvedő embereket.
  • A befejezett öngyilkosságok eseteinek a 30-40 százalékáról megállapítható, hogy az első vagy másodfokú rokonság körében már volt öngyilkosság vagy öngyilkossági kísérlet.
  • A cikkben arra is kitérünk, melyek a veszélyeztetett helyzetben lévő személyek felismerhető jelei és miként érdemes beszélgetni velük.
  • A cikksorozat következő részében az öngyilkosságok és az egészségügy rendszerszintű problémáiról lesz szó.

Figyelem: a cikk tartalma öngyilkossági gondolatokkal küszködő személyek számára felkavaró lehet. Szeretnénk őket biztosítani, hogy nincsenek egyedül, és anonim módon segítséget kérhetnek a Hallgatlak – Erdélyi Telefonos- és Internetes Lelkisegély-szolgálat szakképzett munkatársaitól, erről és az elérhetőségekről a cikk második felében írtunk.

Az éjszakai sötétségben Székelyföld felé robogó vonatban, a jegyzeteim között lapozgatva megakad a szemem egy helyi ballada kimásolt első sorain:

„Elgondoltam, jobb lesz nékem a halál, / Elindulok, fekszem a vonat alá. / A nagy vonat vágja el a testemet, / A sín vassa szívja fel a véremet.”

Aztán ahogy lassan felszakadozik a sötétség, inkább a hideg, fagyos tájat nézem, ami hol panorámaként bontakozik ki, hol sziklák, meredek fenyők suhannak a vonat mellett. Az erdélyi tájak talán ősszel a legszebbek, de akkor is, amikor millió színben pompázik a természet, van benne valami mélyen szomorú, valami magányos zártság.

Végül a vonat befut Csíkszeredába, ahonnan a helyi járatok visznek tovább egy-egy faluba azokkal beszélgetni, akik vállalták, hogy megszólalnak és beszélnek az öngyilkosság témájáról. Mert végre beszélni kellene, ugyanis csak ezen a télen legkevesebb hét öngyilkosság történt – ennyiről van biztos értesülésünk. A jelenség áldozatai közül csak három esettel foglalkozott a sajtó, a kiskorú iskolások eseteivel, és tulajdonképpen mint különálló esetekről szóltak a tájékoztatások. Pedig ennél sokkal többről van szó.

„Az öngyilkosság a lét legtragikusabb eseménye” – mondta dr. Domokos Lajos-Csaba, amikor megkerestük a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház Elmegyógyászati Osztályán, hogy a székelyföldi öngyilkosságokról beszélgessünk.

Az osztályvezető főorvos magyarázólag hozzátette: lehet, hogy egy orvosi meghatározásra számítottunk, de az öngyilkosság egy sokkal bonyolultabb jelenség, mint amit egy csak medikális megközelítés meg tudna ragadni. Egy olyan orvosi definíció, mint például „a szerotonin agyban lévő biokémiai egyensúlyának felbomlása nem ad kielégítő magyarázatot arra, hogy például az Országos Statisztikai Intézet (INS) adatai szerint:

  • 2018-ban Romániában 273 magyar nemzetiségű ember halt meg öngyilkosság következtében, 2019-ben pedig 243, azaz az országos befejezett öngyilkossági esetszámoknak – 1952 és 1744 – közel 14 százaléka magyar vonatkozású.
  • Maros, Hargita és Kovászna megyében 2018-ban összesen 245, 2019-ben pedig 219 halálos áldozata volt az öngyilkosság jelenségének, ami alapján kijelenthető, hogy a székelyföldi megyékben 2-3-szor gyakoribb az öngyilkosság, mint az ország más térségeiben, a legmagasabb Hargita megyében.
  • Azzal számolva, hogy a vonatkozó nemzetközi szakirodalom szerint a befejezett öngyilkosságok és az öngyilkossági kísérletek túlélőinek aránya 1 a 10-hez, kiderül, hogy Romániában évente mintegy 2500 magyar lakos tesz kísérletet arra, hogy véget vessen az életének.

„Ezek a számok ijesztően magasak, szinte minden héten hallunk egy-két öngyilkosságról, és a csíkszeredai pszichiátrián 30 ágyból 4-5-öt állandóan öngyilkossági kísérleten túllévő személyek foglalnak el” – nyilatkozta a székelyföldi elmegyógyászati osztály vezetője, Domokos Csaba.

Hogy ezek a számadatok mennyire ijesztőek, átérezhetjük, ha belegondolunk abba, hogy 7 év alatt ez több mint 17 500 embert jelent, ugyanis az utóbbi évtizedben a pandémiáig csökkenő tendenciát mutattak az öngyilkossági adatok, azelőtt magasabbak voltak.

Azaz Kézdivásárhely vagy Gyergyószentmiklós lakosságával azonos mennyiségű ember próbált véget vetni az életének, amelyek közül egy falunyi ember meg is halt.

Az Országos Statisztikai Intézettől kikért adatok, összevetve a Mina Minovici Országos Törvényszéki Orvosi Intézet évi jelentéseivel, kiegészülve a szakorvos értelmező magyarázataival ilyen képet eredményeztek, rákérdeztünk, hogy ezek a számok statisztikai számításokon vagy empirikusan mért adatokon alapulnak.

„Ezek mért adatokon alapulnak, nem becsléseken” – válaszolta dr. Domokos. Elmondása szerint húsz évvel ezelőtt biztosan magasabb volt a rejtett öngyilkosságok és kísérletek száma, de most tudható, mert az egészségügyi rendszer számon tartja az esetszámokat. Abba a legeldugottabb gyimesi falucskába is kimegy a mentő, amiről szinte senki sem hallott, és onnan is behozzák a beteget. És azért az is elmondható, hogy az emberek tudják, ha baj van, akkor az 112-t kell hívni, és hívják is.

"Egyrészt ezért gondolom, hogy reális számok ezek, mert a statisztikák úgy készülnek, hogy a kísérletek ide – a pszichiátriai osztályra – kerülnek, a befejezett öngyilkosságok pedig a törvényszéki orvosláshoz. Így tudjuk a számokat, és ha a regisztrált esetszámokat megnézzük, akkor visszaigazolódik a befejezett öngyilkosságok és öngyilkossági kísérletek 1 a 10-hez aránya is. Emellett a nemzetközi szakirodalom megállapításaival is összhangban vannak ezek az adatok. Ezért gondolom azt, hogy ezek valós számok."

Dr. Domokos Csaba kitért arra, hogy számára azért szimpatikus az a meghatározás, hogy az öngyilkosság a lét legtragikusabb eseménye, mert az emberi lét nagy eseményei közül – mindaz ami a születés és a halál között van – kétségkívül a legtragikusabb az, amikor az ember úgy dönt, hogy önmaga halálát okozza valami miatt. Sajátos emberi jelenségről van szó, hiszen gyakorlatilag az állatvilágban ilyen nincs.

dr. Domokos Lajos-Csaba, pszichiáter, osztályvezető főorvos / Fotó: Transtelex
dr. Domokos Lajos-Csaba, pszichiáter, osztályvezető főorvos / Fotó: Transtelex

Magyar jelenség?

„Arról is szót kell ejteni, hogy az öngyilkosság bizonyos értelemben egy nagyon szomorú »magyar jelenség«, ugyanis a 80-as években Magyarország világszinten első volt a lakosságarányos öngyilkosság esetszámaiban. Viszont a hatékony gyógyszeres kezelésnek és a különböző egészségügyi politikáknak köszönhetően – például a depresszió korai diagnosztizálásának és kezelésének – sikerült az öngyilkossági arányt jelentősen lecsökkenteni” – fejtette ki Domokos.

Ezzel együtt Magyarország az Európai Unión belül 2018-ban a harmadik legmagasabb öngyilkossági esetszámot regisztrálták, míg 2019-ben kissé tovább javult a helyzet, az ötödik helyre esett vissza, Litvánia, Lettország, Szlovénia és Belgium után.

Románia országos átlaga ezzel szemben az utóbbi évtizedekben szintén csökkenő tendenciát követve az EU-átlagos öngyilkossági arányt mutatta, leszámítva a székelyföldi térséget.

Dr. Domokos beszámolt arról, hogy számos tudományos tanulmány kimutatta, hogy az öngyilkosság és a nemzeti hovatartozás között genetikai összefüggések vannak, például a magyarok mellett a több kelet-európai nemzet – a balti népek, az ukránok, a belaruszok és az oroszok, illetve a finnek és a japánok esetében is találtak ilyen összefüggéseket.

Ez a genetikai összefüggés nem jelent genetikai meghatározottságot, hanem genetikai alapú sérülékenységről lehet beszélni: az időnként felbukkanó közhiedelemmel ellentétben

senki nem válik a genetikai állománya, vagy a nemzetisége miatt öngyilkossá.

„Annyit jelent, hogy ezek a sérülékenységet, vagy hajlamosítást okozó gének különböző körülményekkel és tényezőkkel együttesen vezethetnek öngyilkossághoz. Sőt, nem lehet csak genetikára leegyszerűsíteni, ahogy szociokulturális, vagy biológiai, gazdasági, társadalmi vonatkozásokra sem. Ezek mind döntő módon hozzájárulhatnak egy öngyilkos tetthez, de valójában egy nagyon komplex multi-kauzális jelenségről van szó. Sok eset okait képesek vagyunk orvosilag megmagyarázni, de az nem azonos azzal, hogy emberileg megértjük” – magyarázta az osztályvezető főorvos.

Karl Jaspers nyomán megkülönböztethető a megérteni és a megmagyarázni elve, ami szerint az orvostudomány megmagyarázza a dolgokat, de nem feltétlenül megérti. Például egy veseproblémát egy orvos megmagyaráz, de ehhez nem szükséges az a megértés, ami abból a tapasztalatból ered, hogy neki is van veseproblémája: anélkül is képes kezelni a beteget. A pszichiátriában viszont, ha egy ember olyan panasszal érkezik az orvoshoz, amikor arra van szükség, hogy megértsék ők, akkor ott nem egy pszichiátriai betegségről van szó.

„Ha találkozom egy emberrel, aki üvölt a fájdalomtól, akkor ránézésre azt gondolhatjuk, hogy vele komoly baj van. De ha tudom, hogy most közölték vele, hogy a gyereke autóbalesetben meghalt, akkor megértem, miért üvölt, hiszen én is hasonlóan viselkednék. Ám ha az a helyzet, hogy a tegnap még teljesen rendben volt, de ma ordít és hallucinációja van, akkor nem azt mondom, hogy megértem, hanem hogy meg tudom magyarázni: pszichotikus állapotba került. De nem tudom megérteni emberileg, hogy mit jelent pszichotikus állapotban lenni. Ebben az értelemben a pszichiátriai betegségek érthetetlenek: és gyakran ezek állnak az öngyilkosság mögött” – mondja a szakember.

Fel nem ismert pszichiátriai betegségek

Az öngyilkosságnak egyaránt van orvosi, biológiai, pszichológiai, szociális, kulturális és spirituális háttere, ezért a kockázati tényezőket és a veszélyeztető faktorok leírása is több szempont egymásra vonatkoztatásával lehetséges. A követhetőség érdekében viszont ezeket külön-külön vázoljuk fel.

Az első és legmarkánsabb kockázati tényezőként a szakirodalom az orvosi kockázati tényezőket nevezi meg, amelyek pszichiátriai betegségeknek minősülnek. A befejezett öngyilkosságok eseteinek a hátterében 60-70 százalékban ez áll.

A pszichiátriai betegségek sorában

  • a leggyakoribb a bipoláris zavar (75-80%),
  • az unipoláris depresszió (60-80%),
  • más pszichiátriai betegségek, mint a szorongásos betegségek, amely összefüggésben áll az alkohol- vagy drogfüggőséggel, és/vagy elszenvedett abúzussal (50-60%),
  • különböző orvostanilag is nehezen meghatározható személyiségzavarral (25-30%),
  • borderline szindrómával és borderline személyiségzavarral (15-20 %),
  • skizofréniával (10%), és
  • súlyos szenvedélybetegségek, mint az alkoholfüggőség (10% alatt).

„Ezeknek a betegségeknek a látenciája Székelyföldön nagyon magas lehet” – mondta a szakorvos. Az egészségügyi rendszerben nincsenek kimondottan erre tervezett és működtetett szűrőprogramok, illetve nagyon sok ember nem fordul orvoshoz a problémájával, így a betegség nem lesz diagnosztizálva és nem részesül kezelésben. Ezzel együtt az öngyilkosság megtörténte után ezeket a betegségeket visszamenőlegesen lehetséges diagnosztizálni, így statisztikailag felvázolhatóak az előfordulási tendenciák.

Dr. Domokos Csaba praxisában többnyire öngyilkossági kísérletek túlélőivel találkozik, de esetenként befejezett öngyilkosságok is érintik. „Volt egy betegem, akivel a bekövetkezett tragédia előtt pszichiáterként kétszer találkoztam. Neki egy idejében fel nem ismert és nem diagnosztizált bipoláris betegsége volt, sosem járt szakorvosnál. Amikor hozzánk jött – bár inkább félig-meddig elráncigálva hozták – akkor, elmondta, hogy neki igazából rendben van az élete, a családja, semmi belátható oka nincs depressziósnak lenni. De az volt. Beszámolt arról is, hogy voltak emelkedett hangulatú fázisai is. Egyáltalán nem értette saját állapotát, nem tudta miért gondolja állandóan azt, hogy »nincs semmi értelme az életnek«. Próbáltam rávezetni, rábeszélni, hogy maradjon benn a kórházban, de határozottan visszautasította, sőt azt mondta, megöli magát, ha kórházba kerül. Megegyeztünk abban, hogy otthon gyógyszert szed. Pár nap múlva visszahívtam, visszajött. Aztán a harmadik találkozóra már nem jött el, véget vetett az életének” – osztotta meg az orvos egyik tapasztalatát.

Elmondta, a bipoláris betegségnél erőteljesen jelen van a genetikai sérülékenység, azaz egy öröklődő hajlamról van szó, így nem kell életesemény ahhoz, hogy megjelenjen a mánia vagy a depresszió fázisa.

Viszont Székelyföldön (de nem csak) a depressziós állapotot nagyon nehéz felvállalni és segítséget kérni, amiben jelentős szerepet játszik az is, hogy a társadalom a mániás szakaszt tolerálja, elismeri, sőt jutalmazza, míg a depresszióst ellenzi, megbélyegzi. Ilyenkor a munkahelyen, a családban lustának, munkakerülőnek, hanyagnak tekintik, és a társadalom szankcionálja a depresszióban szenvedő embereket.

„Ezért nagyon fontos az, hogy a depresszió, és más betegségek is legyenek medikalizálva, mert ha egy beteg elkerül egy orvoshoz, akkor egy kidolgozott rendszer fogadja. Tudjuk diagnosztizálni a betegséget, tudunk adni betegszabadságot, kórházba tudjuk fektetni, tudunk adni kezelést. Társadalmi szempontból az is fontos, hogy tudunk adni igazoló dokumentumot arról, hogy beteg, és nem »lusta, munkakerülő«, ami védi például a munkahelyén” – hívta fel a figyelmet az orvos.


Egy fiatalember, akinek sikerült elkerülnie egy öngyilkosságot, elmesélte nekünk, hogy az élete egy adott pontjában halmozottan nehéz helyzetbe került. Közvetlenül az öngyilkossági tett előtt viszont attól a gondolattól, hogy a halála után is folytatódni fog a szenvedése, annyira megrettent, hogy gyorsan segítséget hívott. Az eset után terápiára járt egy pszichológushoz, viszont csak közel egy évtizeddel később, amikor a panaszai és a szenvedése nem szűnt meg, és a hol túlzottan felhangolt, hol teljesen depresszív állapota nem javult, ismét felkeresett egy pszichológust. Azt javasolta, hogy látogasson meg egy pszichiátert: az orvos bipoláris zavarral diagnosztizálta, és elkezdődhetett egy gyógyszeres orvosi kezelés is a terápia mellett.

Az ilyen betegségek jelentős részében a genetikai sérülékenység miatt szignifikáns a családi halmozódás. A befejezett öngyilkosságok eseteinek a 30-40 százalékáról megállapítható, hogy az első vagy másodfokú rokonság körében már volt öngyilkosság vagy öngyilkossági kísérlet. Ez pedig egyrészt mint pszichoszociális tényező, másrészt mint biológiai hajlandóság igen komoly orvosi kockázati tényezőt jelenthet – ezzel együtt a családban megjelent betegségek, és bekövetkezett öngyilkosságok nem bírnak kényszerítő erővel, csupán növelik a veszélyeztetettséget.

Hasonlóan fontos a beteg és az egészségügyi rendszer kapcsolatából eredő kockázati tényező, amire fokozottan érdemes odafigyelni, ugyanis a végzetes tettet megelőzően statisztikailag két hónappal korábban az érintett személyek több mint fele (50-75%-os) már találkozott a romániai egészségügyi rendszerrel: a családorvosnál, vagy egy klinikán, esetleg egy pszichiáternél valamilyen formában elhangzott az, hogy valami gond van, például az, hogy súlyos depressziós. Viszont vagy nem indult kezelés, vagy sikertelen volt, vagy mégis öngyilkosságba torkollott az eset.

Kérdésünkre, hogy erre mi lehet a magyarázat, dr. Domokos felvázolta, hogy mint az általa elmesélt öngyilkossági esetnél is, ebben a helyzetben a kritikus kockázati időszak a kórházból való elbocsátás után van.

Az egyik magyarázat az, hogy nagyon gyakran például súlyos és akut depresszióban a mélyponton lévő betegnek annyi ereje sincs, hogy öngyilkossággal kísérletezzen: mély apátiában van. Viszont a kezelés után javulás történik. Így immár energiával teltebben hazamegy, viszont egy nagyon sérülékeny periódusban van, és akár a legkisebb behatásra, lökésre – akár annyi is lehet, hogy valaki csúnyán nézi, beszól neki, vagy elmulaszt köszönni neki – elköveti az öngyilkosságot, amit magában már jó ideje tervezett.

„Másrészt ebben a mi részünk is ott van, ez a mi orvosi felelősségünk is” – jelentette ki az osztályvezető, és hosszasan elbeszélgettünk az egészségügy rendszerszintű problémáiról. (Erről részletesen cikksorozatunk következő részében lesz szó.)

Kockázati tényezők, veszélyeztetett személyek

Míg az öngyilkosságok mögött az esetek többségében egy pszichiátriai betegség áll, az esetek 40-30 százalékában nem a biológiai-orvosi tényezők az alapvetőek.

A szakirodalom ezt összefoglalóan akcidentális krízisnek nevezi, ami nem egy önmagában álló betegség, hanem egy külső okból, élethelyzetből, vagy életeseményből következhet be – s mint ilyen, bárkivel megtörténhet.

Ebből a szempontból egyik kiemelkedő veszélyeztetettségi tényező a korai gyerekkorban túlélt negatív életesemény, azaz a fizikai erőszak, a szexuális visszaélés, a súlyos érzelmi-pszichológiai elhanyagoltság, vagy az ebben a kritikus életszakaszban elveszített szülő. A székelyföldi szakember megerősítette, hogy a térségben gyakran találkoznak erre visszavezethető okkal a befejezett vagy túlélt öngyilkosságok után.

A praxisuk során az erdélyi szakemberek találkoznak a súlyos fizikai betegségektől, vagy krónikus fájdalomtól szenvedő, vagy a munkahely, a fenntartható anyagi egzisztencia elvesztésével szembesülő személyek öngyilkossági tendenciájával is. Ugyancsak gyakori kockázati tényezőként számolnak az özvegy, elvált, különélő személyek élethelyzetével, amely főként a férfiakat érinti negatívan.

Mindezek mellett veszélyeztetett helyzetben vannak a három életszakaszhoz kötött krízist átélő személyek, azaz a serdülőkori, életközepi (midlife), és az időskori válságot megélő emberek.

Szintén öngyilkosságba torkollhat egy súlyos negatív életesemény is, mint például egy hozzátartozó halála. Dr. Domokos Csaba kiemelte, hogy nagyon veszélyeztetett helyzetben vannak az öngyilkosok hozzátartozói, ugyanis itt a veszteség, a gyász mellett közrejátszik az a szociokulturális vonatkozás is, hogy az öngyilkosság általi vesztességet nehezebb elfogadni, feldolgozni, ráadásul ha közeli rokonról van szó, akkor jelen lehet egy örökletes genetikai sérülékenység is. Ezzel a jelenséggel nagyon gyakran találkozik orvosi tevékenysége során.

A társadalmilag sérülékeny csoportok is erőteljesebben ki vannak téve az öngyilkosság kockázatának, mint a társadalmi többség. A beszámolók szerint Székelyföldön ezek közül gyakran találkoznak a börtönviselt vagy éppen a börtönbüntetésüket letöltő személyek eseteivel (ennek a pszichológiai hátteréről részletesebben a Transindexen olvasható általános háttéranyag).

A szakirodalom tárgyalja a szexuális kisebbségeket (LMBTQ+) is mint öngyilkosságokban felülreprezentált sérülékeny csoportot, viszont a helyi szakorvos elmondása szerint nem nagyon találkozott ilyen esettel a praxisa során. Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy Székelyföld nem túl toleráns a szexuális kisebbségekkel, ami miatt, ha megtehetik, elköltöznek onnan az érintettek.

A térségben az egyik legsérülékenyebb társadalmi csoport a roma kisebbség, viszont a pszichiáter elmondta, hogy rájuk nem jellemző az öngyilkosság, mivel olyan etnokulturális sajátosságokkal bíró közösségi formákban élnek, amelyek fokozott védőtényezőkként hatnak: mint a nagy család, erős társadalmi kötődések, sok gyerek. A romák között is jelen van a segélykérő öngyilkossági kísérlet egy sajátos formája, viszont annak nem célja az élet visszavonhatatlan elvetése, hanem figyelemfelhívó szerepe van.

Szintén fokozott veszélyben vannak a bevándorlók és menekültek, akinek nincs társadalmi státuszuk egy idegen környezetben, nem beszélik a nyelvet, nem találkoznak befogadói közeggel. Ez nem jellemző a székelyföldi megyékre, mivel nem nagyon vannak menekültek, bevándorlók, ellenben fontosnak tartottuk megemlíteni, mert egyrészt érinti a székelyföldről kivándorolt személyeket, másrészt mert az ukrajnai menekültek, akik nagy számba érkeznek most Romániába, szintén halmozottan veszélyeztetett helyzetben vannak.

A romániai magyar vonatkozásban fontos megjegyezni, hogy a kisebbségi léthelyzet is egy kockázati tényező, ami annál is erőteljesebb, mert gyakran csak más nyelven, más etnokulturális környezettől lehetséges a segítségkérés. Ugyanakkor Székelyföldön a magyar kisebbség tömbben él, elérhetők számukra a magyar nyelvű szolgáltatások olyan szakemberek révén, akik az etnokulturális sajátosságokat is kontextuálisan megértik, így ebben a térségben önmagában a kisebbségi létállapot mégsem tekinthető veszélyeztető tényezőnek.

Dr. Domokos Csaba arra is kitért, hogy míg a korábbi években a székelyföldi öngyilkosságok számai az utóbbi időszakban csökkenő tendenciát mutattak, a Covid-19 világjárvány ezt a javuló helyzetet megszakította. A pandémia alatt egy 20-30 százalékos emelkedést tapasztaltak.

Kovászna / Fotó: Robert Mazilu / Getty Images
Kovászna / Fotó: Robert Mazilu / Getty Images

Társadalmi-kulturális kód: a magyar férfi és a szégyen

A mért adatokból kiderül, a férfiak 4-5-ször nagyobb arányban áldozatai a befejezett öngyilkosságoknak, mint a nők.

„Ennek sok tényezőn alapuló magyarázata lehet, az egyik az, hogy a férfiak nagyon erőszakos módszereket választanak, amelyeknek a túlélési esélyei elenyészőek. Ám a nők 3-4-szer több öngyilkossági kísérletet követnek el, viszont olyan módszerekkel, amelyeknek jóval nagyobb a túlélési esélye. A kórházaink tele vannak női páciensekkel, akiknek szerencsére nem sikerült befejezniük az öngyilkosságot” – jelentette ki Dr. Domokos Csaba, cáfolva azt az elterjedt nézetet, hogy az öngyilkosság jelenségében a férfiak dominálnának.

A férfiak amellett, hogy erőszakosabb módszereket választanak, annyiban kitettebbek, hogy a térségben szinte „kultúrája” van annak, hogy az öngyilkosság legyen befejezett. A „Légy férfi!” és a „Ne hozz szégyent a családra!” társadalmi normatív felszólítások sok esetben az öngyilkosságra vonatkoznak, és azt jelentik, hogy ha öngyilkosság, akkor legyen egyszeri és befejezett, definitív.

„Én az elődömtől, dr. Veress Albert doktortól hallottam, hogy értesült olyan esetről, amikor egy székely ember megmondta a fiának, hogy »fiam, hogyha nagy baj ér az életben, és nincs más kiút, akkor látod ott azt a gerendát és azt a kötelet? Ne hozz szégyent a családra!«. Mert azt nagy szégyennek tartják, ha egy öngyilkosság nem sikeres, mert azt mondják, hogy »még megölni sem tudod magad« – ennyire bele van kódolva a székelyföldi vidéki életbe az öngyilkosság” – magyarázta a pszichiáter.

A férfiak helyzetét tovább súlyosbítja, hogy Székelyföldön – de talán ez a teljes magyar kultúrára vonatkoztatható – kulturálisan kódolt, hogy egy férfi számára szégyen segítséget kérni.

Ez egy tipikusan magyar vagy székely „büszkeségből” fakad, egyféle „virtus”: a férfi ne nyafogjon, ne sírjon, ne legyen gyenge, hanem bátran, erősen menjen előre. És amikor vége, akkor annak legyen vége. (A férfiak problémairól ebben az összefüggésben a Transindexen itt olvashatnak.)

„Ez a románoknál nincs így: ott sok a segélykérés, sok a sírás, sok az érzelmi ventilálás – abban a kultúrában ez nem szégyen. És ez egy nagyon erős védőfaktor” – emelte ki az orvos.

További kockázati tényezők

A szakértő egy másik veszélyeztető összefüggésre is felhívta a figyelmet: a befejezett öngyilkosságok több, mint 30 százalékánál a kórtörténetben már szerepel legalább egy öngyilkossági kísérlet. Mi több, az is tudható, hogy egy öngyilkossági kísérlet után a befejezett öngyilkosság kockázata 50 százalékkal lesz magasabb.

„Ezek nagyon fontos adatok, mert azt jelentik, hogy aki már egyszer elkövetett öngyilkossági kísérletet, azt nagyon komolyan kell venni. Emellett ezért válik nagyon komollyá a nem szuicid szándékú önsértés és a Cry for Help szindróma. A Cry for Help egy segélykiáltás, de belátható, hogy befejezett öngyilkosság veszélyét hordozza magában” – hívta fel a figyelmet.

Nem szuicid szándékkal elkövetett önsértés főleg a fiatalok és a nők körében gyakori, és jelentős mértékben (de nem szükségszerűen) a borderline-szindrómához kötődik. Ezeknek a viselkedésformáknak nem az öngyilkosság a célja, hanem egy szorongáscsökkentő hatás miatt teszik, olyankor amikor az érintettek feszültek, ingerültek, idegesek, és a fizikai fájdalomokozással a belső lelki szenvedésről áttevődik a figyelem a fizikai szenvedésre. Jellegzetesen a borderline személyiség szerveződésekor, vagy a már kialakult borderline személyiség estében jellemző. De fontos erre odafigyelni, mert szintén az öngyilkossághoz futhat ki: amikor már strukturálódik a borderline személyiség, azaz az illető már huszonvalahány éves és nem tizenvalahány, akkor a könnyebb önsértéseken (égetés, vágás) kezdődnek a valódi öngyilkossági kísérletek. Tudjuk, hogy a borderline személyiségek esetében szintén szignifikánsan magasabbak az öngyilkosságok esetszámai, mint az általános lakosság körében. Másrészt azért is nagyon fontos tizenévesek esetében erre felfigyelni, mert nagyon fontos, hogy a borderline szindróma ne szerveződjön személyiségzavarrá.

A Cry for Help vagy Cry of pain

egy jellegzetes segélykiáltás, fájdalmas felkiáltás a (belső) szenvedéstől, amit mint „pre-szuicidális szindróma” nevez meg a szakirodalom. A tünetegyüttes az öngyilkossági kísérlet előtt pár órával áll fenn, és a bécsi pszichiáter, Erwin Ringel szerint három fontos tünetre kell odafigyelni:

  • Beszűkült tudatállapot: az énre vonatkozó gondolatok lekicsinylőek, értéktelenként jelenik meg az én, a jövőre vonatkozó gondolatok reménytelenek, és a világra vonatkozó gondolatok is negatív tartalmúak. Ahogy a Vuk mondta, hogy „egyedül vagyok, kicsi vagyok és éhes vagyok”. Ez a hopelessness és a helplessness beszűkült tudatállapota. Ekkor a tudat csak arra tud koncentrálni, hogy a szenvedés állapotát megszüntesse, felszámolja.
  • Maga ellen forduló agresszió: az agresszió befele fordul, ami addig kifele irányult (földhöz vágott csésze, belerúgunk a macskába). Ez fontos tünet, mert amikor a családtagok észrevehetik a változást: eddig kiabált, csapkodott, most pedig csak ül. Ilyenkor tudni lehet, hogy nem lenyugodott, hanem az agresszió – párhuzamosan a tudat beszűkülésével – befele fordult. Ez egy nagyon csendes tünet, de éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy öngyilkosságra készül.
  • Végül fontos tünet az öngyilkosságról szóló fantáziák megjelenése.

A sajtó, mint kockázati tényező

A pszichiátria, a pszichológia és a sajtószakma azt is tudja, hogy az öngyilkosság utáni mediatizálás – azaz ahogyan a sajtó és a közösségi médiák megjelenítik az öngyilkosságot – szuggesztív hatással lehetnek a sérülékeny személyekre. Odáig elmenően, hogy az öngyilkosság elkövetésének a módszere is visszaköszön a rosszul tálalt szuicidum újabb esetében, kiemelten akkor, ha egy híresség öngyilkosságáról van szó.

„Ezt azért említem meg, mert említik a hozzánk érkező emberek, hogy »ez vagy az a színész, zenész, sportoló, személy is ezt tette, mi olyan nagy dolog?! Ha ilyen nagy emberek is ezt tették, akkor én is megtehetem« mondják az emberek” – vázolta a médiában Werther-effektusként, vagy Copycat suicidként ismert jelenséget a szakértő.

Ezért kiemelt felelőssége van a sajtónak és a médiának abban, ahogyan tematizálja és megjeleníti az öngyilkosság témáját a nyilvánosságban. Ha elhibázottan vagy nem kellő szakmaisággal és felkészültséggel tudósítanak, akkor az egy öngyilkossági hullámot okozhat, amire Székelyföldön is voltak példák.

  • Egyik legmegrázóbb hullám 1998-ban volt a kb. 4000 lelket számláló községben, Parajdon, ahol egy év alatt 9 befejezett öngyilkosság történt, a legfiatalabb áldozat 12 éves volt. (A parajdi történtekről dokumentumfilm is készült).
  • 2021 decemberében Székelyudvarhelyen egyetlen hétvége alatt hárman követtek el öngyilkosságot, egy kisgyerekes szülő és két középiskolás diák. 2022 elején még két fiatalkorú lett az öngyilkosság áldozata, illetve még egy kisgyerekes szülő.

A leggyakoribb tévhitek

Mivel az öngyilkosság kapcsán a társadalomban – és immár a közösségi médián – számos tévhit kering, amelyek végzetesen veszélyesek lehetnek, megkerestük az Hallgatlak telefonos- és internetes lelkisegély-szolgálatot működtető Áradat Egyesületet, hogy segítsenek ezeket beazonosítani és helyes információval korrigálni. Emellett arra is megkértük a krízisintervencióban jártas szakembereket, hogy vázolják fel, miről ismerhetjük fel a gondban lévő személyeket, és hogyan tudunk segíteni nekik. Tőke-Mátéffy Noémi, pszichológus, a szervezet munkatársa válaszolt ezekre a megkeresésünkre.

Az öngyilkossági szándékot jelző személy csak feltűnést szeretne.

Ez sajnos téves feltételezés, az öngyilkossági jelzéseket mindig komolyan kell venni, nem szabad elbagatellizálni, hiszen az ilyen jelzések mögött mindig nagy fokú szenvedés, reményvesztettség húzódik meg.

Aki beszél az öngyilkosságról, nem biztos, hogy megteszi azt.

Szinte mindenki, aki később öngyilkosságot követ el, előtte valamilyen formában jelzéseket adott a környezetének. Ezek a jelzések megjelenhetnek konkrét kijelentések formájában, például „ha meghalok, sajnálni fogod”, „nincs más kiút”, „nekem már mindegy”, „semmi sem érdekel” vagy ennél kevésbé tetten érhető módon is (passzivitás, depresszív hangulat, hirtelen megváltozott viselkedés, vagy függőség formájában).

Az öngyilkosságot elkövetők biztosan nem akartak segítséget kérni.

Egy magyarországi felmérés szerint tízből nyolc öngyilkosságot elkövető személy az utolsó hónapokban igénybe vesz valamilyen egészségügyi ellátást (háziorvos, pszichiáter stb.) és a legtöbb öngyilkosságot fontolgató személy figyelmeztető jelzéseket ad a környezete felé. (Lásd a Cry for Help jelenségét).

Aki már elhatározta, hogy öngyilkos lesz, azt lehetetlen ebben megakadályozni.

A szakmai tapasztalat szerint még a mély depresszióval küzdő személyeknek is ambivalens érzései vannak a halállal, öngyilkossággal kapcsolatban, s az utolsó pillanatig hezitálnak az életben maradás és a halál között. Az öngyilkosságot elkövetők nem meghalni szeretnének, hanem a fájdalmat szeretnék megszüntetni. Éppen ezért fontos, hogy mindenki, aki ilyen helyzetben van, mielőbbi támogatást, odafigyelést és (szakmai) segítséget kapjon.

Hogyha beszélgetünk egy veszélyeztetett személlyel az érzéseiről, azzal talán csak rontunk a helyzeten.

A tapasztalat az, hogy az empátia, a támogatás és az ítélkezés mentes meghallgatás soha nem árthat, csak használhat. Egy olyan személynek, aki öngyilkossági gondolatokkal küzd, ha lehetősége nyílhat, hogy valakivel megbeszélheti nehéz érzéseit, azáltal megkönnyebbülhet, enyhülhet a magány érzése és így talán könnyebben is kér majd további segítséget.

Az Erdélyben magyar nyelven elérhető telefonos- és internetes segély elérhetőségei
Az Erdélyben magyar nyelven elérhető telefonos- és internetes segély elérhetőségei

Melyek a veszélyeztetett helyzetben lévő személyek felismerhető jelei?

Tőke-Mátéffy Noémi kérdésünkre pontokba szedve sorolta:

"Figyelmeztető jel lehet, ha a családtagunknak, osztálytársunknak, barátunknak feltűnően megváltozik a viselkedése: például, ha az addig társaságkedvelő személy hirtelen visszahúzódó, csendes lesz. Vagy fordítva: ha az addig visszafogott egyén viselkedése lázadóvá, kicsapongóvá válik.

Ide tartoznak továbbá a szokásokban, megjelenésben észlelt nagyobb változósok is: például a személy kimarad az iskolából, munkahelyről. Megváltozik a baráti köre, vagy felhagy az addig kedvelt tevékenységeivel.

Szintén jelzés értékű lehet a reményvesztett állapot, amikor az egyén arról panaszkodik, hogy nem látja a kiutat a problémáiból, illetve az is, ha a halálról, öngyilkosságról kezd fantáziálni. (Például azt hangoztatja, hogy bárcsak meghalna.)

Aggodalomra adhat okot továbbá a depresszív viselkedés, amikor az egyén motiválatlanná, kedvetlenné válik, megváltoznak az alvási, evési szokásai, (melyet leggyakrabban súlyvesztés kísér), vagy már a napi teendők (mosakodás, iskolába, munkába indulás, napi aktivitás stb.) is nehézséget jelentenek számára.

Ugyanígy figyelmeztető jel lehet, ha az egyén viselkedését extrém hangulatingadozás jellemzi, azaz, ha a fent említett depresszív állapotot hirtelen, ok nélküli, felpörgött, izgatott, boldog lelkiállapot váltja fel.

Árulkodó jel lehet, ha a személy feltűnően ellenáll a dicséretnek, továbbá visszatérő módon értéktelennek, reményvesztettnek, magányosnak érzi magát. Emellett az is gyanakvásra adhat okot, ha valaki hirtelen „elrendezi a dolgokat maga körül”, például a fontos tárgyait szétosztja a barátai között, vagy feltűnően költekezni kezd.

Még súlyosabb a helyzet, ha a fentiek mellett valamilyen függőség is jelen van, illetve ha az egyén családjában, környezetében történt már hasonló eset, továbbá akkor is, ha maga az egyén tett már öngyilkossági kísérletet korábban. Emellett különösen fontos odafigyelnünk, ha a személy környezetében egy váratlan, tragikus esemény történt, és ennek hatására a viselkedése feltűnően távolságtartóvá, depresszívvé vált.

Ugyanakkor előfordulhatnak olyan esetek is, amikor nem ilyen markánsak a jelek, éppen ezért is nagyon fontos, hogy bármilyen szerepben is vagyunk (szülőként, pedagógusként, barátként, családtagként, munkatársként, ismerősként, vagy szomszédként) figyeljünk oda egymásra, segítsük egymást, s ha valakin látjuk, hogy nehéz, reményvesztett helyzetben van, ne menjünk el mellette szótlanul."

Hogyan közelítsük meg a veszélyben lévő személyt, hogyan biztosítsunk neki személyes támogatást?

"Mindenekelőtt legfontosabb az együttérzés és az ítélkezés mentes meghallgatás, odafigyelés. Ha a környezetünkben valakin a fent említett jeleket észleljük és aggódunk érte, mielőtt még konkrét szakmai segítség felé irányítanánk, először jó, ha megteremtjük erre a zavartalan körülményeket. Keressünk egy nyugodt helyet, ahol négyszemközt beszélhetünk vele és fejezzük ki bátran, hogy aggódunk érte és szeretnénk megtudni, hogy hogy van? Kezdhetünk olyan mondatokkal, mint például: „Aggódom érted mostanában...” vagy „Néhány változást vettem észre mostanában és aggódom, vajon jól vagy-e?”

A későbbiek során inkább a nyitott kérdéseket részesítsük előnyben, mint például: „Meg tudnád fogalmazni, hogy mit érzel most?”, „Miben/hogyan tudnék segíteni leginkább most neked?” Közben végig figyeljünk rá és éreztessük vele az együttérzésünket. Akár meg is fogalmazhatjuk, hogy nincs egyedül, mellette állunk és számíthat ránk.

Ezt követően, ha már úgy érezzük, hogy kellően kialakult a bizalmas légkör, felvethetjük a segítségkérés lehetőségét: „Gondolkoztál már esetleg azon, hogy szakmai segítséget kérj?”

Megkérdezhetjük tőle, hogy segíthetünk-e neki az elérhetőség megkeresésben. (Itt a szakmai segítség alatt akár a lelkisegélyszolgálatot, akár pszichológus/pszichiáter bevonását érthetjük. Nyugodtan megadhatjuk neki a szolgálat elérhetőségeit: a 0754 800 808-as számot, vagy a [email protected] e-mail-címet, vagy egy általunk ismert pszichológus elérhetőségét is.)

Ami mindenképpen kerülendő az ilyen helyzetekben, az a tanácsok osztogatása, a vitázás és a győzködés. (pl. „Nézd az élet jó oldalát”, „Annyi mindennek örülhetnél az életben” stb.). Ugyanígy csak árthat, ha csalódottságot, döbbenetet sugárzunk, vagy kérdőre vonjuk, hogy miért gondolkodik így. Ami szintén nem segít, ha titoktartást ígérünk, hiszen ha a helyzet megkéri, és a személy élete veszélyben forog, szükség lesz további segítséget kérni.

Vannak olyan helyzetek, amikor már konkrét életveszélyben érezzük a másik személyt (pl. ott, abban a pillanatban öngyilkossággal fenyegetőzik, gyógyszereket vett be stb.). Ilyenkor fontos, hogy maradjunk vele mindaddig, amíg nem érkezik további segítség. Ha kell, távolítsunk el minden olyan eszközt (gyógyszer, kés stb.), amivel árthat magának, és hívjuk a mentőket.

Fontos, hogy ezt követően mi magunk is kérjünk segítséget, ne maradjunk együtt a felelősséggel és a nehéz élményekkel, hiszen egy ilyen esemény nemcsak az elszenvedőnek, hanem nekünk is nagyon megterhelő lehet" – hívta fel a figyelmet Tőke-Mátéffy Noémi, a szakmai szervezet pszichológus munkatársa.

Ha úgy érzed, bajban vagy, a Hallgatlak Telefonos Lelkisegély Szolgálatnál meghallgatnak: a 0754 800 808 telefonszámra bárki betelefonálhat, kérdezhet, vagy csak egyszerűen elmondja nehézségeit. Képzett munkatársak fogadják a betelefonálókat. A telefonszámot minden hétköznap 8-24 óra között lehet hívni. Email: [email protected]

Nélküled nem tudunk működni

A Transtelex egy órányi működése nagyjából 80 lejbe kerül. Az olvasói mikroadományok azonban nem tartanak ki a hónap végéig. Legyél te is a támogatónk, csak veled együtt lehet Erdélynek saját, független lapja.

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!