Apám rommá vert mindenféle szarért

Sírásó, házmester, jégkorongozó, bankrabló, fogvatartott, keramikus – mindet kipróbálta már az elmúlt 55 évben valamikor Ambrus Attila, akire mostanában már leginkább keramikusként, esetleg egykori bankrablóként hivatkoznak. Ambrus Attila harminc pénzintézetet rabolt ki, az utolsónak is már több mint húsz éve – igaz, a fennmaradó időből több mint 13 évet töltött fogvatartottként.

A börtönben nemcsak felsőfokú tanulmányokat folytatott és megtanult kerámiázni, de Vekerdyt is olvasott, és gyakorolni kezdte az önismeretet is. Így egyre inkább felismerte, milyen mintázatokat hozott a saját gyerekkorából, és mikkel kell leszámolnia. A javítóintézet, a jégkorong, sírásás, bankrablás előtt Ambrus Attila bántalmazott gyerek is volt.

Most azért beszélgettünk vele, hogy felnőttként, két gyerek apjaként elmondja, milyen nehézségei származtak abból, hogy az apja bántalmazta gyerekként. Sorozatunk első részét a gyerekbántalmazásról itt tudja elolvasni.

A szakkönyvek rizikófaktorként említik a bántalmazó szülőknél az átélt gyerekkori bántalmazást, és az öröklött, kapott mintákról szóló irodalom is sokat foglalkozik ezzel. Ön is beszélt már arról, hogy a lánya dackorszaka jókora önmérsékletet kíván, mert önt gyerekkorában bántották – és pontosan emiatt nem szeretne úgy eljárni, mint ahogy önnel bántak. Hogyan kell elképzelni a gyerekkorát?

Anyám lelépett másfél éves koromban, így ő nem volt jelen az életemben. Ott volt viszont apám. Ő sajnos nagyon rossz dolgokat örökölt a nagyapámtól, aki szintén egy nagyon kemény, karizmatikus ember volt. Nem segített az sem, hogy apám a román haditengerészetnél szolgált három évig, ami tulajdonképpen egy Spárta 2 volt: ők azt hitték ebben a közösségben, hogy a fiúgyermek verve jó. Nem annyira ismertem a dédszüleimet, de ez a hozzáállás valószínűleg egy öröklött minta lehet, ami végigkíséri az ember egész életét is. És ezekből próbálsz kiszállni, mert ha abban a környezetben maradsz, akkor óhatatlanul átveszed ezeket a szokásokat.

Ön is átvette?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy apósom tanárember, anyósom óvónő volt, így kaptam egy másfajta világnézetet is, ami szerint nagyon fontos a megértés, a tolerancia, nagyon fontos a türelem is. Próbálom ellesni ezeket a kulisszatitkokat ahhoz, hogy ne kerüljön arra sor, amit én kaptam. A kisfiam most lett egyéves, és neki azért nagyon-nagyon nehéz megmagyarázni, hogy mi az, amit szabad, mi az, amit nem. A kislányomnál meg az a probléma, hogy hiába mondom neki, hogy szedje össze a játékait, vagy hagyja abba, amit csinál, egyszerűen nem hallja meg, és azért ez idegesítő. Utána persze nekem meg a feleségemnek kell összepakolni. Próbálnánk a rendre meg a fegyelemre rászoktatni, de így esélyem sincsen. Nagyrészt elengedtem már ezt, de az embernek óhatatlanul kinyílik a bicska a zsebében, amikor a pofámba röhög azután, hogy kétszázszor rászóltam, hogy ne csinálja. Néha persze kihúzza a gyufát: ilyenkor beküldöm a szobájába, és van öt perce, hogy elgondolkodjon. Vagy eltiltom pár percre, fél órára azoktól a meséktől, amiket nagyon szeret. Ennyivel tudom sakkban tartani, más eszközöm nincs.

Mikor kezdett el foglalkozni a gyerekneveléssel, a mintakövetési problémákkal?

Bent a börtönben. Ott rengeteg könyv került a kezembe, illetve volt szerencsém egyszer-kétszer a könyvtárba is eljutni. A Vekerdy-könyveket rendesen forgattam, jó néhány könyvet olvastam a gyereknevelés pszichológiájáról is. Ha nem is annyira tudatosan, de próbáltam megismerni ezt a világot, amihez semmi jó mintám nem volt. Nem volt testvérem, barátaim sem, magányos farkasként éltem mindig is.

Amellett, hogy szakkönyveket olvastam, próbáltam különböző mintákat ellesni, mert azt láttam, hogy nagyon sok minden nem működik. Így elkezdtem azt nézni inkább, hogy mi az, ami működik. Ezt próbálom a mai napig követni: ütköztetem a nálam okosabb emberek véleményét, meghallgatok különböző álláspontokat, és aztán kialakítom a sajátomat, ami vagy működik, vagy nem. Azt gondolom, hogy valószínűleg jó úton járok, de még nagyon komoly kihívásokkal fogok szembesülni. Nagyon sokat segít anyósom és apósom is a jó példáikkal.

Ahhoz, hogy az ember rálásson a rossz beidegződésekre, kemény önismereti munkára, egyfajta kívül helyezkedésre is szükség van. Önnél hogy néz ki ez a gyakorlatban?

Amikor az ember benne van a szituációban, akkor nem érzi ennek a súlyát. Én általában akkor döbbenek rá, amikor, mondjuk, kiborul a bili, és öt perc múlva szégyellem magam, mert ugyanazokat a hülyeségeket csináltam majdnem, mint az apám. Mindig azt mondtam gyerekkoromban is, hogy nem akarok olyan lenni, mint az apám, és amikor szembesülök ezekkel az attitűdökkel, ezekkel a viselkedési normákkal, akkor elszégyellem magam, hogy valamit mégis csak hoztam magammal onnan. Ki tudja, talán genetikailag is. Ki lehet ebből mászni, hogy az ember ne vigye tovább a mintáit, lehet ezért tenni, de nagyon nehéz.

De hogy kell ezt elképzelni? Betelik a pohár, felmegy a pumpa, ideges lesz, kiabál, és aztán jön a szégyen?

Nem kiabálok, már nem. Elengedtem. Nincs eszköz a kezemben, nem verek a seggére a gyerekemnek akkor sem, ha körberöhög. Ott állok megsemmisülve, és végül mondom a feleségemnek, hogy tessék, oldd meg te a helyzetet. De amúgy igen, felmegy az agyvizem, és amikor már rászóltam ötször-tízszer, akkor felemelem a hangomat, és látom, hogy a kölyök meg sem nyikkan. Esélyem sincs, mintha nem is hallaná. Aztán eszembe jut, hogy apám mit csinált, és elszégyellem magam.

Megesett már, hogy bocsánatot kért a gyerektől?

Igen. Azért, ha valamit elrontok, akkor nyilván elnézést kérek a saját nyelvén. Valamelyik reggel például vágtam a körmét, és az olló úgy fordult, hogy picit megszúrtam: ilyenkor nyilván az ember elnézést kér. Vagy amikor az orrfújás közben kicsit jobban megfogom az orrát és fáj neki, akkor utólag elnézést kérek.

A bántalmazott gyerekek felnőttként gyakran küzdenek csökkentértékűséggel, indulatkezelési nehézségekkel, szeretetlenséggel. Önnek vannak ilyen problémái? Hogyan hatott ki az életére a gyerekkori bántalmazás?

Az a probléma, hogy bármit mondok, disszonáns, hiszen az ember mindig elfogult saját magával. Igazából a feleségem az, aki látja a vélt vagy valós problémáimat, ő tudna ebben releváns dolgokat mondani. De persze, elismerem, hogy vannak gondjaim. Rengeteg emberrel vagyok napi kapcsolatban, workshopokat, csapatépítőket tartok, volt, hogy ezerkétszáz ember előtt beszéltem egy nap, és ez nagy nyomással jár, ami miatt kell egy szelep. Ez a szelep nálam általában a sport, de azért időnként előfordul, hogy egy-két vagy három felessel többet iszom a kelleténél, amiről tudom is, hogy probléma. Ma már nem bírom amúgy az ivást: ha kicsit betinktúrázok, másnap használhatatlan vagyok, és két gyerek mellett ez felelőtlenség.

Emellett ingerlékeny vagyok, főleg az igazságtalanságra ugrok nagyon. A szar, szemét embereket nem szeretem, főleg ha átvernek, pláne éveken keresztül. Mondok egy példát: Fehérváron árultam, és odajött egy srác. Közölte, hogy eladott negyvenezer pólót a nevemmel. Mondom: legalább egy pohár sörre hívjál meg. Szerinted meghívott? Úgy, hogy negyvenezer pólót eladott. A könyvekről nem is beszélve. Rengeteg ember kihasznált és jól járt belőlem, amivel semmi gond nincsen, mert nyilván mindenki pénzből él, csak legyen egy közös nevező, nekem is essen le valami, ha már engem használnak. Rühellem az ilyen dolgokat, és próbálom is elkerülni, hogy a családban ilyesmi előforduljon. A mi családunkban nincs olyan, hogy ez az enyém, az a tiéd: a feleségemmel úgy élünk, hogy próbáljuk nem személyekre leosztani a tulajdont, hanem elérni, hogy mindenki azonos jogokkal bírjon ebben a családban. Ezeket próbálom a gyerekekkel is elfogadtatni, csak náluk elég korán előjön az ego, és ezeket a vadhajtásokat kell leszedni róluk, hogy a későbbiekben is nyitottak legyenek, ne az legyen, hogy minden csak az övék.

Azt mondta, az édesanyja elhagyta, az édesapja pedig spártai szigorral, bántalmazva nevelte. Volt olyan, akitől gyerekkorában szeretetet kapott?

A nagymamámtól, aki ’77-ben, tízéves koromban meghalt egy fatális, orvosi műhiba miatt. Ő védett meg addig apám kegyetlenségeitől, a helyzet ugyanis az, hogy apám mindig rommá vert mindenféle szarért. Ebben a légiós kiképzésben hitt, és tartok tőle, hogy ez nem igazán volt jó, mert az ilyesmiből nem lehet jól kijönni.

Szóval amíg a nagymamám élt, addig volt egy biztonságos bástyám. Amikor meghalt, az életem elindult a vakvágányon. Ez közel harmincegy éves koromig tartott. Aztán a börtönben elkezdődött a folyamat, próbáltam tenni azért, hogy meg tudjak változni: elvégeztem különböző iskolákat, szakmát tanultam, lediplomáztam, próbáltam kihasználni a lehetőségeket.

De kétségkívül harminc éven keresztül úgy éltem, hogy az a szabály, hogy nincs szabály. A legnagyobb probléma egyébként az volt apámmal, hogy mindig rátolta másra a felelősséget. Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy más a hülye, ő sose. Aztán az ember rájön később, hogy az élet nem erről szól, hanem egyfajta önismereti útról, amin a legfontosabb cél, hogy önmagunk gyarlóságait, hibáit legyőzzük, és tükörbe nézzünk. Először magunkat kell elfogadni, mert ha magunkat nem tudjuk elfogadni, akkor a világot, meg a barátunkat, a feleségünket, a gyerekünket hogyan tudnánk?

Ön el tudja fogadni magát?

Abszolút. Pláne, hogy a szerint a szókratészi tan szerint élem az életemet, hogy „azt tudom, hogy semmit sem tudok”. Régen azt hittem, hogy szinte mindent tudok, de ahogy öregszem, egyre inkább rájövök, hogy ennek az ellenkezője igaz. Persze, vannak nehéz helyzetek. A lányom az egyik este kérdezte, hogy apa te miért vagy csíki párduc. Elmeséltem, hogy azért, mert apa nagyon gyors volt, és mivel Csíkszeredából származom, ezért mondták, hogy csíki párduc. Beszéltünk már arról gyereknyelven, hogy apa miért ült a sitten: apa azért ült a sitten, mert túl sokszor fütyült a templomban. Ott még nem tartunk, hogy az apja egy nyomorult bankrabló volt. Mit tudok majd erre mondani? Kétségkívül megosztó ember vagyok, ez így van.

Említette, hogy önismereti, pszichológiai témájú könyveket olvasott, de pszichológushoz is járt?

Egyszer-kétszer elmentem, de érdekes módon Erdélyben senki nem járt pszichológushoz. Kiment az ember a földre, kapált nyolc órán keresztül, és nem volt szükség pszichológusra. Nem azt mondom, hogy mindenkinek kell fizikai munkát végeznie, de ha az ember elmegy, és elfárad a munkában, akkor nincs neki szüksége pszichológusra. Lehet, hogy rosszul látom a dolgokat, de én így látom. Ha sikeres vagy a saját szakmádban, ha tudsz egyről a kettőre jutni, akkor minek neked pszichológus.

De például egy családon belüli bántalmazás vagy gyerekbántalmazó attitűd nem szűnik meg attól, ha valaki kimegy a földre, és fáradtra dolgozza magát.

Nem, de a pszichológus megoldja? Ez azért történik sok esetben, mert ezt a mintát látta az illető a szüleitől meg akár a nagyszüleitől is. Az a probléma az egészben, hogy nincs sztenderd ügy. A pszichológus nem tudja megoldani, neked kell megoldanod a problémát – tisztelet a kivételnek, mert van, ahol van is visszacsatolás, nekem sajnos nem ilyen jutott.