Az elmúlt években egy rakás olyan alkotásból született tisztességes vagy akár kifejezetten jó élőszereplős adaptáció, amelyről korábban azt gondolták, hogy gyakorlatilag lehetetlen megfilmesíteni. Sorozatot csináltak az Alapítványból és a Sandmanből, a Dűne megkapta azt a filmet, amelyet mindig is megérdemelt, és még a videójátékos adaptációk átkát is sikerült megtörni a Last of Usszal. A Cowboy Bebop felemásra sikerült, a rekordsebességgel elkaszált élőszereplős változata ugyanakkor azt is megmutatta, hogy az animékbe még mindig beletörik az adaptálásukhoz foggal-körömmel ragaszkodó Netflix bicskája.
A streamingóriás olyan katasztrófákat nem csinált, mint az élőszereplős Dragon Ball, de az azonos nevű manga alapján készült Alice Határországban kivételével azért sikeresnek sem mondható.
A Death Note, a Bleach és a Fullmetal Alchemist alapján készült netflixes filmek mind megbuktak, és ezeken túl sem nagyon lehet olyan adaptációt találni, ami ne lenne borzalmas, így okkal aggódhattak a rajongók, mikor kiderült, hogy sorozat készül a nagyon eltúlzott látványvilága miatt élőszereplős változatra még ezeknél is sokkal nehezebben átültethető One Piece-ből. A jelek szerint ugyanakkor a Netflixnél tanultak valamit az eddigi kudarcokból, mert az ebből készült sorozat a hasonló próbálkozások számos buktatóját elkerülve kifejezetten szórakoztató lett, és simán elérte, hogy egyszer végre ne csak arra gondoljak, hogy erre mégis mi szükség volt.
The One Piece, the One Piece is real!
A múlt csütörtökön debütált One Piece-szel valószínűleg mindenki találkozott már, aki azóta járt a Netflixen, mert Magyarországon is ez most a legnépszerűbb sorozat a platformon, de mielőtt továbbmennénk, érdemes kontextusba helyezni, hogy mi is ez az egész. A One Piece egy 1997 júliusában megjelent, jelenleg is futó manga, amelyet a mai napig Oda Eiicsiró (Eiichiro Oda) ír és rajzol. Huszonhat év után jelenleg 1091 fejezetnél és 106 könyvnél tart, 2008-tól 2018-ig folyamatosan ez volt a legjobban fogyó manga, és eddig 516,6 milliót adtak el belőle, amivel messze a világ legnépszerűbb képregénye az ugyancsak máig megjelenő Asterix előtt.
A Naruto és a Bleach mellett a One Piece hozta el a kétezres évek elején az egyik legfontosabb japán mangamagazin, a Sónen Jump újabb aranykorát, és sokat elmond róla, hogy nem pusztán talpon maradt, hanem még mindig a magazin húzónevének számít. A One Piece alapján készült anime, ami nálunk érdekes módon sosem futott szinkronosan, 1999-ben debütált és szintén a mai napig megy, ha valaki az egészet meg akarja nézni, annak durván 430 órát kellene rászánnia. Szóval a One Piece egy megkerülhetetlen jelenség, miután pedig tavaly nyáron óriásit ment ez a mém, még azok is hallhattak róla, akiket amúgy egyáltalán nem érdekelnek a mangák és az animék.
Engem érdekelnek, és aktívan fogyasztom is őket, de ezen a ponton muszáj bevallanom, hogy sosem olvastam vagy láttam a One Piece-t. A Dark Fantasyvel összemontírozott Whitebeard-videókon és a borzalmas, Jump Force nevű videójátékba bekerült szereplőkön túl egészen eddig az égvilágon semmit nem tudtam róla azon kívül, hogy röhejesen hosszú, és még az átlagos japán dizájnoknál is hülyébben néznek ki benne a karakterek. Emiatt valószínűleg jobban is élveztem, mint ha kívülről fújnám az East Blue Saga című első történetívet, amit a sorozat nyolc részben és durván nyolc óra alatt feldolgozott, de
abban így is biztos vagyok, hogy a One Piece a hiányosságai és a furcsaságai ellenére is simán kiemelkedik a legjobb esetben is bántóan középszerű animés adaptációk tengeréből.
A történet kiindulópontja a hírhedt Gol D. Roger kivégzése, aki kalózkirályként mindent megszerzett a vagyontól a hírnéven át a hatalomig, az utolsó szó jogán pedig még bejelenti az odatódult tömegnek, hogy a kincsét, a One Piece-t elrejtette valahol, csak meg kell találni. Roger szavai nyomán beköszöntött a kalózok aranykora, és megkezdődött a versenyfutás a One Piece után, amelyhez felnőve a főszereplő Monkey D. Luffy is csatlakozik. Legalábbis elméletben: amikor megismerjük, se hajója, se legénysége, egyedül próbálja kiönteni a vizet egy süllyedő lélekvesztőből. A sorozat azt mutatja meg, hogy lesz a hordóban hánykolódó hebehurgya srácból kalóz, mielőtt áthajózna a világ legveszélyesebb tengerére, a Grand Line-ra.
Nem tipikus adaptáció, és ez benne a jó
Mindezt nagyjából 50 rész helyett 8 részben kellett elmesélni, de ez bőven elég, nemcsak az érdekes cselekményhez, hanem a karakterek kibontásához is, miután pedig az alkotókkal együttműködő Oda Eiicsiró a markáns változtatásokra is áldását adta, a különbségek ellenére kétségtelenül nem az alapanyag meggyalázása zajlik a képernyőn. Ahogy ő is írta, bőven voltak kifogásai, de egy csomó dolog az aggályai ellenére egyszerűen működött élőben. A Luffyt játszó Iñaki Godoyt külön kiemelte, aki tényleg lubickolt a betegesen optimista és vakmerő, a barátaihoz és az álmaihoz végtelenül hűséges kalóz szerepében. Luffy egy elég debil figura, ami a szájába adott mondatokból is érződik, de így legalább van súlya annak, amikor időnként komolyan vesz valamit.
Luffy karaktere azért is működik élőben, mert a színészek között megvan a kémia, így általában nem izzadságszagú, amikor a sorozat saját magából csinál viccet – például amikor Luffy először kiabálja hangosan a különleges támadása nevét. Emiatt nem kínos a paródiába hajlóan közönyös Roronoa Zoro (Mackenyu Arata) és a nagyszájú Usopp (Jacob Romero Gibson) sem, Nami (Emily Rudd) és Sanji (Taz Skylar) pedig önmagukban is fantasztikusak. A nyolc rész alatt Ruddnak volt a legtöbb ideje kiteljesedni, és ezt meg is hálálta, messze a legjobb jeleneteket szállította, akár a saját vívódásairól, akár a mindenkit érintő problémákról volt szó. Az is óriási pozitívum, hogy sok más japán adaptációval ellentétben itt mertek különféle etnikumú színészeket castingolni.
A fontosabb szereplők közül még az altengernagy Garpot (Vincent Regan), a bohóckalóz Buggyt (Jeff Ward) és a halember Arlongot (McKinley Belcher III) lehet kiemelni, utóbbi az akaratlanul is nevetséges kinézete ellenére tényleg tökéletesen hozta a háttérben (meg az előtérben) machináló gonosztevőt. Az olykor bugyuta ruhák és a túlzásba vitt gesztusok ellenére igazából egy fontosabb karaktert sem tudnék mondani, aki látványosan kilógott volna lefelé, viszont egy csomó olyan volt, akiket szívesen néztem volna többet is. Az is sokat tett hozzá az élményhez, hogy bár a One Piece tele van bizarr karakterekkel, karikatúrába hajló arckifejezésekkel és más, élőben ábrázolhatatlan dolgokkal, az alkotók ezt szinte teljesen elengedték, szóval
Usoppnak nincs 15 centis orra, Nami melle nem dinnyeméretű és Sanji szemöldöke sem csavarodik csigaformában, ami egymilliószor jobb, mint az ilyenkor általában használt gagyi parókák és protézisek.
Végre egyszer a ruhák sem érződnek béna cosplaynek, bár a részenként 16 millió eurós költségvetés ellenére látszik, hogy a szereplők nagyjából két perccel korábban vették fel őket, ami eléggé ki tudja zökkenteni az embert. A látvány ezen kívül is felemás – a különleges effektek meglepően jók, de a szereplők néha lemásznak a háttérről, a helyszínek és a hajók pedig fantasztikusan néznek ki ugyan, általában üvölt róluk, hogy ez csak díszlet. A zene viszont végig tökéletesen működik, a Nami dalának is tekinthető My Sails Are Setben pedig konkrétan a tavalyi év egyik legjobb poplemezét kiadó Aurora énekel. Az is elég menő, hogy az anime összes japán szinkronhangja visszatért a szerepébe, bár a sorozat annyira furcsa japán szinkronnal, hogy egy perc után átkapcsoltam az eredeti hangra.
Nem tökéletes, de van miért szeretni
A One Piece-nek van egy rakás problémája, de egyik sem olyan, amit a következő évadra ne lehetne kijavítani, az alap pedig láthatóan megvan ahhoz, hogy a One Piece-ből ne legyen újabb Cowboy Bebop. Luffy és a legénysége remekül működnek együtt, a látvány a hiányosságok ellenére alapvetően jól ki van találva, a harcok koreográfiájába nem nagyon lehet belekötni – még az olyan fura dolgok is tudnak működni egyszer-kétszer, mint amikor Zoro a foga közé szorítja a harmadik kardját –, a sztori és a karakterek pedig átalakítva is kellően érdekesek.
Ha valakit érdekel a One Piece, még mindig jobban jár, ha elolvassa a mangát vagy megnézi az animét, már csak azért is, mert csomó mindent tényleg nem lehet így visszaadni, vagy ha igen, minden erőfeszítésük ellenére kicsit természetellenesnek hat. Oda Eiicsiró ugyanakkor korábban azt is hozzátette, hogy az egész stáb imádja a One Piece-t, és minél többet tud róla valaki, annál egyértelműbb lesz ez. A hozzám hasonló, teljesen új nézőknek pedig simán csak egy nagyon kompakt, jól követhető és koherens alternatíva a One Piece, ami ebben a formában tökéletes azoknak, akiket eddig elrettentett a hossza vagy a látványvilága. Sőt, még azoknak is simán lehet ajánlani, akik életükben nem hallottak még a One Piece-ről.
Az mindenesetre biztos, hogy a One Piece egyelőre hatalmas siker, négy nap alatt 18,5 millióan indították el, 46 országban nyitott az első helyen és 93-ban került be a top 10-be, a Rotten Tomatoeson pedig több mint tízezer értékelés után 96 százalékon áll, ami egészen hihetetlen. A sorozat sokkal jobban nyitott a már emlegetett Cowboy Bebopnál és az ugyancsak elkaszált Resident Evilnél, sőt a Sandmannél is, amiből a Netflix már berendelte a második évadot. Ha a következő hetekben sem mérséklődik számottevően az érdeklődés, akkor alighanem ebből is jöhet a második évad, ami a gyerekbetegségeket kikupálva, a már lefektetett alapokra építkezve még ennél is sokkal jobb lehet.
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!
