Székely whisky, libatoll és csipkebogyó – mivel foglalkozott a Hangya meggyesfalvi telepe?

„Ezerkétszáz liba. Hatalmas tömeg és mindannyi hófehér. Egy része éppen most jön ki a számukra fenntartott tóból. Olyanok mint a hab szinte át lehet látni fehérségükön. Piros csőrük elevenen ugrik ki fehérségükből” – írta a Reggeli Újság tudósítója 1942 júniusában az Erdélyrészi Hangya Központ meggyesfalvi baromfifarmjáról. Ezek a libák most egy pillanatra meg is elevenednek a szövetkezet képeslapjain, amint a gondozójukat körülfogva várják, hogy ennivalót kapjanak. Az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek korabeli üdvözleteit mutatjuk be az Azopan Fotóarchívummal, de annak is utánajárunk, hogy pontosan mivel foglalkozott a szövetkezet, amire néhány évtized távlatából is jellemzően szeretettel írtak, és megpróbáljuk megfejteni, hogy kerültek – többek között – a libák képeslapokra.

Akkoriban rendszeresen közölt a sajtó hosszú riportokat a meggyesfalvi létesítményekről, ahol baromfitenyésztés csak egy kis része volt az ott folyó munkáknak. 1942 decemberében a Székely Nép például azt itt csomagolt csipkebogyóról közölt tudósítást, ami – mint írták – „egész Európában a legértékesebb”, és hosszú bekezdést szentelt a „székely whisky”-nek, a borókafenyő édeskés fekete terméséből párolt „fenyővíz”-nek, „amelyből azonban még a legszomjasabb ember sem igen merne egy vizespohárral lehajtani egyszerre”.

Az Ellenzékben pedig 1943 júliusában jelent meg egy szinte már hirdetésnek is elmenő írás az Erdélyrészi Hangya mezőgazdasági ipartelepéről, ahol konzervgyárat is működtettek, amelyben a környék gyümölcs- és zöldségtermését, az erdőkről és mezőkről összegyűjtött gyümölcsöt és gombát dolgozták fel, mert „semmi körülmények között nem bírnák el a többszáz kilométerre történő szállítást.”

A 19. század végén alakult Hangya szövetkezet erdélyi vonatkozásainak történetébe most nem megyek részletesen bele, akit érdekel a téma Hunyadi Attila történész romániai magyar szövetkezetekről írt tanulmányát ajánlom (a Transtelexről elérhető Adatbankon is fent van), a szempontunkból az a lényeg, hogy a bécsi döntés következtében a szövetkezetek egy része Észak-Erdélybe került, míg a másik felük Dél-Erdélyben maradt.

A dél-erdélyi szövetkezetek valamennyi típusa – az erdélyi fogyasztási szövetkezeteket addig is irányító – Nagyenyedi Hangya Szövetkezeti Központhoz csatlakozott, míg az észak-erdélyi területeken működő fogyasztási szövetkezetek irányítását, áruellátását és ellenőrzését az 1940. októberében megalakított Erdélyrészi Fogyasztási Szövetkezetek Marosvásárhelyi Központja vette át. Ez utóbbi munkáját mutatják be a képeslapok, és ezt fogjuk mi is bemutatni.

A központnak alapvetően három gazdasági tevékenysége volt: az áruforgalmazási (fogyasztási), a termelési és felvásárlási/értékesítési üzletág. Ha már a meggyesfalvi üzemmel kezdtem a cikket, akkor jöjjön először a termelési üzletág. A képeslapok többsége is ezt mutatja be egyébként.

A bécsi döntés előtt a Hangya semmiféle termelőkapacitással nem rendelkezett, a Földművelési Minisztérium utasította 1940 decemberében az Erdélyrészi központot ennek az üzletágnak a kiépítésére. A céljuk egyrészt az volt vele, hogy a vidéki lakosságtól felvásárolt alapanyagokból készárut állítsanak elő (gyümölcslé, dzsem, pálinka), amit így drágábban adhattak tovább, másrészt olyan közszükségleti cikkek gyártására törekedtek, amire felvásárlási igény mutatkozhatott a szövetkezeti tagság részéről (szappan, mosószerek, hordók, seprűk).

Ennek megfelelően 1941-ben Meggyesfalván különböző üzemeket létesítettek: volt vegyipari gyár, ahol tisztító- és mosószereket állítottak elő, de ecetet is termeltek. Ahogy a felvezetőből kiderül, szeszesital gyártással is foglalkoztak, de a termeléshez szükséges kádakat és ládákat is ott készítették el. Volt seprűkötő üzem, libafarm és természetesen gyümölcsfeldolgozó is.

László Márton az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek Marosvásárhelyi Központját bemutató tanulmánya (szintén elérhető az Adatbankon) szerint a meggyesfalvi építkezések közül a legjelentősebb a konzervgyár és a hűtőház felépítése volt. A konzervgyárban 1943. február elsején kezdődött meg a munka, és a napi termelőkapacitása egy vagon konzerv volt.

„A község feltűnően alkalmas arra, hogy a tűnődő Marosvásárhelynek, a székely fővárosnak ipari elővárosa lehessen. Közel fekszik ugyanis a marosvásárhelyi vasútállomáshoz, melyről rendkívül könnyen vezethető az ipartelepekre iparvágány, másrészről legújabban közvetlenül a község mellett vezették el a földgázvezetéket, melynek olcsó ipari fűtőanyagja gyártelepek létesítésének komoly lehetőséget biztosít”

– írta az Ellenzék tudósítója a korábban már idézett gyárlátogatásról, ami arra is rávilágít, hogy miért pont Meggyesfalvára esett a Hangya vezetésének a választása.

A termelési ágazat (1943-as) majdnem 9 millió pengős forgalmának több mint harmada (több mint 3 millió pengő) a szeszesital előállításából származott, nem meglepő, hogy a képeslapok közül több is az itt gyártott likőröket reklámozza.

Az Erdélyrészi Fogyasztási Szövetkezetek Marosvásárhelyi Központja a legnagyobb forgalmát a fogyasztási ágazatban bonyolította le, amely 1943-ban meghaladta a 45 millió pengőt. Ebben az ágazatban a szövetkezeti boltok ellátásával foglalkoztak – 1942-ben összesen 433 boltról számoltak be. Az alapvető élelmiszerek, például liszt, só és cukor mellett főként a hétköznapi paraszti élethez nélkülözhetetlen eszközöket forgalmaztak. Ilyenek voltak a kaszák, kapák, ekék és vasvillák, sőt, még patkószeget is árusítottak.

A szövetkezeti központ harmadik gazdasági tevékenységére már többször utaltunk: ebben a vidéken előállítható termények felvásárlásával és értékesítésével foglalkoztak. Kezdetben állatokkal is kereskedtek – ökörrel, növendékkel, bikával, tehénnel és sertéssel –, de különböző konfliktusok miatt 1943-ra ezzel teljesen felhagytak.

Ugyanakkor nemcsak libafarmon termeltek tollat, hanem fel is vásárolták azt: 1942-ben például a tyúk- és libatoll kilójáért 15 fillért fizettek. A tojást is bevették, sőt – ahogy már többször írtuk – a vadon termő gyümölcsöt is felvásárolták. Mindezt természetesen szigorúan ellenőrzött körülmények között végezték. Azok számára, akiket részletesebben érdekel, hogyan zajlott például az állatfelvásárlás, László Márton korábban említett tanulmányának elolvasása ajánlott.

Hogy jobban megértsük, miként működött a szövetkezet, egy korábbi tag 2000-ben adott visszaemlékezését idézzük be:

„Egészen a háború végéig fizettük a tagsági díjat, hosszú ideig pengőben, s a jövedelmet mindig beforgattuk a törzstőkébe. Ebből vásároltunk gépeket, autót és egyebeket. Szoros kapcsolatot tartottunk fenn a jó gazdákkal. Minden tagnak volt vásárlási könyvecskéje, amelybe minden vásárlását beírta, s év végén az áruk ellenértékének egy részét visszatérítette a Hangya. Volt két autónk, ezekkel bonyolítottuk le a szállítást. Nem csupán szövetkezeti tagoktól vásároltunk fel termékeket, más falubeli gazdák is bizalommal fordultak hozzánk, sőt kérték, hogy értékesítsük az ő terményeiket is.”

– magyarázta a Hargita Népének Sajgó József, aki a Gyergyószárhegyi Hangyának volt egykor a tagja.

Ugyanakkor a tevékenységük nem merült ki a gazdasági tevékenységekben. Támogatták a háziipart, valamint fafaragó- és szalmafeldolgozó tanfolyamokat indítottak, hogy a résztvevők olyan minőségű termékeket állítsanak elő, amelyeket el is lehet adni.

A tagok szalmaárut állítottak elő Kőrispatakon, Bözödön, Vágáson és Jobbágyfalván. Gyékényből különböző tárgyakat készítettek Mezőcsáváson, Mezőfelében és Szabédon, gereblyéket Telekfalván és Szolokmán, faháncskalapokat pedig Csomakőrösön. Emellett szőnyegeket és vásznakat is felvásároltak.

1941-ben boltos/kereskedő tanfolyamot is indítottak, hogy üzleteikben udvarias kiszolgálást biztosítsanak vásárlóik számára. Sőt, az Ellenzék 1943 augusztusi cikke szerint – amelyben a szövetkezet közgyűléséről számoltak be – versenyeket is rendeztek a kereskedelemben elharapózó udvariatlanság ellen.

Az Erdélyrészi Hangya iskolaszövetkezeteket is fenntartott, amelyek tanszerekkel látták el az iskolásokat, és a nyereségből a szegényebb tanulókat támogatták. Kiterjedt jótékonysági tevékenységet is folytattak: támogatták az EMKE-t, a Vöröskeresztet, a Gyermekvédő Ligát, a hadiárvákat, a népoktatást és a tanoncotthonokat, de még a tűzkárosultak és az egyházak számára is jutott segítség.

1943-ban a szövetkezet adminisztrációjában összesen 514 tisztviselő dolgozott, míg a termelésben az átlagos munkáslétszám 240 fő volt. Ugyanakkor a szövetkezet tevékenysége ennél jóval több ember megélhetéséhez járult hozzá közvetve vagy közvetlenül. Az 1943 augusztusi közgyűlésről beszámoló újságcikk szerint a küldöttek mintegy félmillió ember képviseletében vettek részt az eseményen.

Ma az épített örökségük a leglátványosabb emlékük. Nemcsak Meggyesfalván zajlottak jelentős beruházások, hanem szerte Erdélyben is. Összesen 15 áruraktárt építettek, Székelyudvarhelyen gyümölcsfeldolgozó üzemet hoztak létre, Kolozsváron tárházat emeltek, Marosvásárhelyen pedig egy 30 vagon kapacitású hűtőházat létesítettek.

A szövetkezet legjelentősebb beruházása a marosvásárhelyi háromszintes, impozáns székház felépítése volt, amely a mai Dózsa György úton található.

1941 szeptemberében fogadták el a helybeli Farkas József építész terveit a székház megépítésére. (Egyes források szerint ő tervezte a meggyesfalvi konzervgyárat és a szövetkezet hűtőházát is.) A munkálatokat 1941 decemberében kezdték el, és 1943 májusára fejezték be az épületet.

A háború utáni átépítések jelentősen megváltoztatták az eredeti arculatát, de az egykor Hangya-házként ismert épület ma is áll. Számos intézmény működik benne, köztük a Népújság szerkesztősége is.

A fentiek fényében talán nem meglepő, hogy alapvetően pozitív kép él az utókorban a Hangyával kapcsolatban, a korábban már említett visszaemlékezés a Hargita Népében is azzal zárul, hogy „még mindig nem lenne késő feltámasztani a Hangyát”. Sőt, az Erdélyi Napló 2002 júliusában arról ír, Nyárádszeredán meg is próbálkoztak a „feltámasztásával”. A maga korábban viszont nem okozott osztatlant sikert a szövetkezet.

„Az Erdélyrészi Hangya (és a többi szövetkezeti társulás is) megalakulása óta állandó támadásoknak volt kitéve, azzal vádolták, hogy tönkreteszi a kiskereskedőket, mivel az iparcikkek árát lenyomja, a mezőgazdasági terményekét pedig tömeges, szervezett felvásárlásával felemeli”

– írt tanulmányában László Márton.

Ez derül ki az Ellenzék korábban idézett közgyűlési tudósításából is, amelyben az igazgatóság jelentése kiemeli a szövetkezet felvilágosító munkáját.

A bécsi döntés után hamis „frázisok” kezdtek terjedni – állapította meg az igazgatóság –, miszerint „a feltörekvő magyar kisegzisztencia elnyomására törekszenek”. Ezért vált szükségessé, hogy a szövetkezeti központ 1942 tavaszán erőteljes felvilágosító és nevelő tevékenységbe kezdjen. Ennek részeként ismertető füzeteket, egyéb kiadványokat és egy filmet (Szövetkezeti munka Erdélyben – szerk.) jelentettek meg, amelyek célja az összefogás szellemének bemutatása volt Erdélyben.

Ezzel párhuzamosan Szövetkezés néven saját lapot indítottak, emellett támogatták a Marosvásárhelyen kiadott Székely Szó megjelenését is.

Azt nehéz pontosan meghatározni, mikor adták ki a szövetkezeti képeslapokat – lehetséges, hogy egy ilyen felvilágosító kampány részeként készültek. Az azonban biztosnak tűnik, hogy a fotók nem egyszerre készültek, és a készítők is különbözőek voltak.

A mai Dózsa György utcai székház a képeslapokon már elkészült, ami arra utal, hogy a fotója 1943 májusa után készült. Ugyanakkor a meggyesfalvi konzervgyár még állványozás alatt áll, noha a források szerint ott a termelés már 1943 februárjában elkezdődött.

Az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek Marosvásárhelyi Központja 1945. szeptember 18-án a Nagyenyedi Hangya Szövetkezeti Szövetséggel közösen tartott rendkívüli közgyűlésen szavazta meg a két szervezet egyesülését Kaláka Népi Szövetkezetek Központja néven. Az 1949 áprilisában az új szövetkezeti törvény nyomán sztálinista típusú szövetkezetek jöttek létre, államosították a szövetkezetek vagyonát, tervutasításos rendszert kényszerítettek rájuk.

1949 májusában megyei szervezési bizottságok alakultak, amelyek végül egyesítették a magyar fogyasztási szövetkezeteket a románokéval, ami által a Kaláka is megszűnt. A fogyasztási szövetkezetek végső átalakítása 1950-ben történt, amikor a bukaresti szövetkezeti kongresszuson megalakították a Fogyasztási Szövetkezetek Szövetségét, a CENTROCOOP-ot, amelynek minden romániai fogyasztási szövetkezet a tagja lett. Az egykori konzervgyár számos átalakítással ugyan, de 2004-ig működött, akkor zárt be teljesen.