„Tizenöt éve azt látjuk, hogy az erősebb kutya baszik” – álnéven írtak politikai thrillert a NER-ről

„Ha szarból építünk várat, az nem lesz tartós, és a szarvár egyik nagy-nagy jellemzője az, hogy előbb-utóbb össze fog omlani, függetlenül attól, hogy rugdaljuk-e a falát, vagy sem. Most, hogy a kegyelmi ügy szarvára azért omlott-e össze, mert valaki rugdalta a falát, vagy csak a saját nehézségi erejétől fogva dőlt össze, azt soha nem fogjuk megtudni” – mondja egy új politikai thriller, a NER elmúlt másfél évtizedét fikciós eszközökkel feldolgozó Zászló, kóla, szív szerzője, akit a Kovács Petra írói álnéven túl a regény keletkezésének indítékairól, személyes felelősségéről és a Rogán Antal nevű szereplőről kérdeztünk.

Kovács Petráról azt lehet tudni, amit a kiadó leírt.

Igen, ez így pontos.

Nyilván valamiféle kalandos életút áll mögöttem is, és jutottam el oda, hogy megírtam ezt a könyvet. Mindenféle politikai áramlathoz közöm volt az elmúlt évtizedekben. Hadd kérdezzek vissza: fontos az, hogy ki vagyok én?

A könyvben szereplő állítások egy regény történései vagy állításai. Ahogy az imént mondtam, különböző közéleti-politikai és munkahelyi pozíciókban közelről láttam és megtapasztaltam olyan eseményeket az elmúlt évtizedekben, amelyek ismerősek lehetnek sokak számára. Ez a regény azonban nem csak az én történetem, és nem is vindikálhatom magamnak a jogot, hogy a saját sztorimként akarjam eladni. Ebbe a regénybe sokaknak a története bele van fűzve, akik nálam fontosabb, értékesebb vagy közelebbi pozícióban helyezkedtek vagy helyezkednek el. Ha abból indulunk ki, hogy ez egy regény, akkor voltaképpen mindegy, hogy én ki vagyok, vagy ki akarok lenni.

Hülye lettem volna nem emellett dönteni. Ez az egész annyira magas labda, hogy nem igaz. Hiszen volt itt egy nemzeti bank, annak volt egy vezetője, annak egy fia, aki odáig bírt eljutni, hogy egy összefabrikált Gmail-címről küldözgetett emailekben irányított mindenféle gyanús és kellemetlen ügyleteket. Szerintem a Kovács Petra egy tök jó név, és látványosan megmutatja, hogy honnan jön ez a könyv, és hova akar eljutni, meg talán azt is, hogy miről szól.

A könyv ötlete régóta érlelődött bennem. Aki ebben az országban él, és csak napjában egyszer kinyitja az Indexet, vagy belenéz az RTL Híradóba, abban régóta erjedhet valami. Ennek az erjedési folyamatnak talán a legelső pontja az volt számomra, amikor az ország nevéből kitörölték a köztársaság szót. Onnantól kezdtem magamba szívni történeteket, emberekkel beszélgetni. Aztán történt a kegyelmi ügynek hívott valami, ami olyan hatással volt rám, mintha szívlapáttal ütöttek volna tarkón. Hát az isten szerelmére, ennek a köztársaságnak az elnökéről van szó, emberek, ilyen nincsen, ezt nem lehet! Ezután kezdtem el leírni egy történetvázat, amiről úgy gondoltam, hogy érdekes lehet.

A módszer egyszerre volt unalmas, gusztustalan meg érdekes, mert annyi okádék dolog történt ebben az országban az elmúlt tizenöt évben, hogy lehetetlen nyomon követni. Nem hiszem, hogy egy magát akár csak felületesen jóérzésűnek tartó ember az elmúlt tizenöt év bármelyik kiragadott két hetének történetét gyomorforgás nélkül végig tudná olvasni. De hogy én mire emlékeztem, meg mi történt, az különböző dolog. Ezért fogtam, és elkezdtem mindenki által ismert adatbázisokból felfűzni, felfejteni bizonyos eseményeket, hogy mikor mi történt. Négy forrásom volt: a 444, a Telex, a K-Monitor és a HVG. A történetet, és ezt nagyon szeretném hangsúlyozni, az öt civil szereplő sorsa viszi előre. Amikor megakadtam velük, vagy kiegészítésre volt szükség, akkor fordultam ezekhez az adatbázisokhoz.

Ez nem egy dokumentumregény, és egy szóval sem állítom, hogy az lenne. Nem is azzal a célzattal írtam, ergo, ha ez egy fikció, márpedig az, akkor nekem semmit nem kell bizonyítanom. Megint kérdeznék: találtak akár egy olyan pontot is, amire azt mondták, hogy ugyan már, ne szívass?!

Valamiért szeretem a gasztronómiai hasonlatokat. Hogyha csinálok egy karalábéfőzeléket, a végén marha nehéz a rántást szétszedni arra, hogy hol van benne a liszt, és hol az olaj. Ugyanígy elég nehéz szétszálazni, hogy ebben a könyvben hol van a valóság, és hol a fikció. De még egyszer: ez egy fikciós történet. Ennek a krimnek van öt civil szereplője, akiknek a sorsa számomra mindennél érdekesebb és fontosabb volt, és azt szerettem volna bemutatni, hogy mennyire csapódik rájuk a sár, mennyire mocskolódnak be, mennyire tudják megvédeni magukat. Nekem ők a főszereplők, az ő személyes történetük pedig, ezt bizton állíthatom, többé-kevésbé fedi a valóságot. Ezek a történetek nem ezzel az öt emberrel, de hasonlóképpen estek meg. Ezért engem, aki ezt a könyvet több forrásból összerakta és megírta, elsősorban az vezérelt, hogy ez az öt sors megjelenjen, mert mindegyik sors hiteles.

Az, hogy a háttérben mi és hogyan mozog, már sokkal bizonytalanabb, éppen ezért fikciós a szöveg. Például szerintem soha nem fogjuk megtudni, hogy mi állt a kegyelmi botrány hátterében, és hogy ki, mikor és hogyan határozta el. Nyilván nagyon sokat beszélgettem egy csomó emberrel. A legvalószerűbb magyarázat volt a legegyszerűbb: nem volt itt semmiféle összeesküvés, hanem egész egyszerűen elbalfaszkodták az egészet. Olyan helyekre léptek, ahova nem kellett volna, akkor, amikor nem kellett volna. Ha szarból építünk várat, az nem lesz tartós, és a szarvár egyik nagy-nagy jellemzője az, hogy előbb-utóbb össze fog omlani, függetlenül attól, hogy rugdaljuk-e a falát, vagy sem. Most, hogy a kegyelmi ügy szarvára azért omlott-e össze, mert valaki rugdalta a falát, vagy csak a saját nehézségi erejétől fogva dőlt össze, azt soha nem fogjuk megtudni.

Távolabbról kezdeném a választ. Nagyon hosszú a jelenlegi kurzus bűnlajstroma. Azt például máig nem értem, hogy a Covid alatt és után miért nem dobta össze egy kisebb szervezet a pénzt, és állt oda egy ügyvéd mögé, hogy a kormányt, ha nem is népirtásért, de mulasztásból elkövetett emberölés-sorozatért beperelje. Elnézést, nem vagyok annyira jogász, hogy pontosan tudjam ennek a törvényi tényállását. Dehát azért az isten szerelmére, emberek, itt egy kisvárosnyi magyar meghalt úgy, hogy nem kellett volna. Csak és kizárólag azért, mert a kormány az egészet eltöketlenkedte, mérhetetlen mennyiségű pénzt költött olyasmire, amire nem kellett volna, és egy fillért nem költött arra, amire kellett volna költenie. Nem hiszem, hogy bármely ország megengedheti magának, hogy egy ilyen járvány végén akár csak 30 ezerrel kevesebb polgára legyen. És ez az egész lecsúszott mindenki torkán. Lehet, hogy meg fogom bánni, amit mondok, de 1946-ban ennél kevesebbért állítottak népbíróság elé politikusokat. Most valamiért Kolosváry-Borcsa Mihály neve jut eszembe, aki tudtommal még csak fegyvert sem sütött el, de akinek a tevékenysége ugyanúgy tönkretett és kioltott életekben csúcsosodott ki. Hogy valamennyire a kérdésére is válaszoljak: nem akartam a Rogán Antal nevű szereplő felett körözni, mert ő csak egyike a regény szereplőinek.

Ha belegondolnak abba a pályába, amit Rogán Antal befutott a 90-es évek közepétől mostanáig, ez a politikus karrier több mint emblematikus. Ugye én ebben a könyvben nem akartam és nem is tehetem meg, hogy egy közéleti pálya fiktív bemutatásánál tovább akarjak menni, mert az elráncigálta volna a fókuszt azokról a szereplőkről, akiknek a sorsát fontosak tartom. Azt mondják többen, hogy a jelenlegi propagandaminiszter hasonló figura, mint anno Raszputyin volt, aki telesusmorogta a derék vezető fejét mindenféle okos gondolatokkal. Úgy gondolom, hogy ebben a regényben a Rogán Antal néven futó szereplőnek a felelőssége arányaiban és minőségében is nagyobb annál, mint mondjuk egy átlagos parlamenti bizottsági tagnak. Ez jó válasz?

Dehát illegális tevékenység emberek halálának tudatosan történő okozása is. Törvénybe ütköző cselekedet autóval elütni embereket, és ugyanígy törvénybe ütközik a szexuális szolgáltatók testi integritásával a beleegyezésükön túl visszaélni. Crimes and misdemeanors – mondják az amerikai alkotmányban a bűnökről és azok büntethetőségéről. Ugyanúgy büntetendők a legkisebb bűnök, mint a legnagyobbak. Aki politikai pályára szegődik, arra Magyarországon is ugyanez a mérce érvényes.

Igen.

Elég későn ahhoz, hogy otthagyjam őket, de elég korán ahhoz, hogy lássam, hogy miről van szó. A Fideszből való kiábrándulásom megelőzte a politikából való kiábrándulásomat, aminek a végeredménye az a személyes konklúzió lett, hogy a miáltalunk ismert nyugati világban képviseleti demokráciának nevezett dolog nem működik. Szerintem ezeket a helyzeteket és szabályokat, amik fel lettek rúgva, nem lehet egyik pillanatról a másikra visszaállítani. Azt látjuk, hogy Magyarországon, és talán még bántóbban az Egyesült Államokban, valaki behajtott buldózerrel a Monopolyba, elkezdte letolni az összes épületet, és közben végig azt hangoztatja, mi a játékszabályok szerint járunk el. Ez azonban nem igaz.

A népképviseleti demokrácia lényege, hogy az ember négyévente azt mondja valakinek, hogy figyelj, te tudod a legjobban képviselni az életemet, megbízom benned, csináld. Ezzel szemben a jelenlegi politikai kurzus most már lassan tizenöt éve minden döntési felelősséget eltol magától a plakátkampányaival, az online szavazásaival, fókuszcsoportjaival, mindennel. Noha nem kérdezték, idehozom: egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy jövőre egy esetleges politikai változás érdemi restaurációját tudná jelenteni annak a demokráciának, amit szerintem nagyjából közösen valamikor a 90-es évek közepén elkezdtük csinálni.

Nem, mert minden játékszabály át van írva. Volt ez a Magyarország nevű játék, amit 10 millióan játszottunk, meg volt egy dobókocka is négyévente, és tök jól tologattuk a bábukat, igaz, néha ez összeomlott, néha az csalt, néha börtönbe került, néha kaptak a börtönből kiszabadultak is kártyát. A játékszabályokat, amik alapján ez az ország, a Magyarország nevű társasjáték működött, 2010 és 2012 között szándékosan, tudatosan felszántották, mély sebeket ejtettek rajta, kihúzva, kitépve a szabálykönyvből oldalakat.

Ezt nem tudom megmondani. Gőzöm nincs arról, hogy milyen az ideális olvasó.

Egy társadalom normális működésének integráns része, hogy a traumákat feldolgozzunk, és a traumák feldolgozásának mindannyiunk által ismert, legegyszerűbb módszere a katarzis kiváltása. Ahogy ezt anno nagyon régen még középiskolában tanultuk. Az lenne jó, ha minél több olvasó azzal az érzéssel tenné le vagy dobná be a sarokba ezt a könyvet, hogy talán lát egy ívet arra, hogy mi történt az elmúlt tizenöt évben ideahaza, hogy az hogyan érintette a Magyarország nevű társasjátékot és annak bábuit, akik mi vagyunk.

Azt akartam, és szerencsére a történetet sikerült úgy alakítani, hogy a regény vége mégse olyan komor vagy kilátástalan, mint amilyennek az ember tartaná. Igyekeztem a könyvben vicces lenni, alpári meg trágár lenni, és egy-két mondat erejéig költői lenni. Ezekkel az eszközökkel próbáltam meg elérni, hogy ez az öt sors átélhető vagy megélhető legyen. Ha veszünk egy darab magyar átlagolvasót, nem a Tescóban leértékelve, hanem mondjuk az Auchanban teljes áron, és ez az olvasó kezébe veszi a könyvet, akkor reményeim szerint a civil szereplőkkel tud majd azonosulni. Az ő életüket és sorsukat tudja átélni vagy átérezni. Voltaképpen még az Üveges nevű drogdílerem is egy hétköznapi figura, nem? Tehát ők nem spílerek, nem az élet megfejtői, nem lopnak el minden harmadnap ötmilliárd forintot. Ezek kilakoltatott emberek, elvált férfiak, elvált asszonyok, akik jobb sorsot érdemeltek volna.

Saját tapasztalatból is jött, és igen, ez a regény elsősorban erről szól, a morális korrupcióról. Hogy tényleg olyanok is korrumpálódnak, akik egyáltalán nem akarták ezt, csak egy olyan kisstílű, politikailag vezérelt világban élünk, ahol a hatalmon lévők minden szarért lenyúlnak, mindenért basztatják az embert, mindenkire rányomulnak, semmilyen vereséget és pozícióvesztést nem képesek elfogadni. Közben pedig az a legelkeserítőbb az egészben, hogy nem képesek elfogadni, hogy vannak emberek, akiket ez nem érdekel, akik ettől független életet akarnak élni, és akiket nem érdekel a pénz és a hatalom. Szerintem a morális korrupció és korrumpálódás a mostani rendszer egyik legfőbb bűne.

Hány Wallenberg volt? Hány Karády Katalin volt? 1947-ben született egy Sötét ablakok című egy regény, Szinnai Tivadar írta, ami az 1944–45-ös eseményeket mutatja be dokumentarista regényszerű formában. Ezt a regényt számtalanszor elkezdtem elolvasni, de olyan szinten letaglózott, hogy sosem bírtam befejezni. Ez a könyv ugyanis egyszerre mutat tébolyító és őrjítő képet magunkról, és mutatja meg, hogy milyen nehéz jónak lenni. Minél ordasabb a világ, annál lehetetlenebb próbálkozásnak látszik. Ezért mérhetetlenül dühítő és elszomorító, hogy egy olyan politikai kultúrában élünk, amelynek egyetlen célja van: hogy a javítás mindenféle szándéka nélkül még ordasabbá tegye a világot, mert pontosan tudják, hogy minél ordasabb a világ, annál nehezebb jónak lenni.

Nem, semmiképpen sem volt ilyen szándékom, és szerintem a végeredmény is azt mutatja, hogy ez nem botránykönyv. Az persze már egy külön kérdés, hogy hogyan olvasódik valami. Akarhatom én ezt nem botránykönyvnek, ha a végén botránykönyv lesz belőle, és akarhatom én ezt nem botránykönyvnek, ha végül fordított hatást ér el. Hogy az én alkotói szándékom micsoda, annak a végkifejlet szempontjából nincsen jelentősége. Nem állhatok senkinek sem a háta mögött, hogy ezt így kell olvasni, azt úgy kell érteni.

Nekem ehhez a címhez nem volt semmi közöm, ez a cím a kiadó, az Open Books találmánya. Az én címötletem az volt, hogy Az erősebb kutya, mert tizenöt éve azt látjuk, hogy az erősebb kutya baszik. Amúgy volt egy másik címvariáns is, A harcos klubja, amit nem győztem imádni.

Igen.

Igen, egy közös ismerősnek nevezhető valakin keresztül kerestem meg őket.

Nem. A párom úgy gondolta, hogy hülye vagyok. De ő már megszokta, hogy hülye vagyok. Valami oknál fogva hiszek abban, hogy mindenkinek megvan a dolga. Vannak emberek, akiknek az a dolga, hogy a parlamentben vitatkozzanak, másoknak az, hogy aláírásokat gyűjtsenek, megint másoknak pedig hogy politikai szervezeteket gründoljanak. Most, ma, 2025-ben nekem ez volt a dolgom. Én ennyivel tudok hozzájárulni az ország létéről, milyenségéről szóló diskurzushoz.