A 20. század egyik legnagyobb könyves átverése azt igyekezett bebizonyítani, hogy Jancsi és Juliska létezett

„A hét könyve? Nem, ez az év, sőt talán az évszázad könyve!” – írta 1963 novemberében a nyugatnémet Abendzeitung Georg Ossegg Die Wahrheit über Hänsel und Gretel (Az igazság Jancsiról és Juliskáról) című művéről. A keletnémet Berliner Zeitung pedig Jancsi és Juliska – gyilkos páros? címmel közölt cikket a könyvről, és „a korai kapitalista korszak bűnügyeként” értelmezte az egészen addig Grimm-mesének hitt esetet.

Ossegg ugyanis azt állította, hogy a boszorkány és a mézeskalács házikó is létezett, sőt a Spessart hegység egyik sötét erdejének mélyén sikerült feltárnia egy kemencét, amiben női csontvázat talált. Véletlen lett volna? Erre az volt Ossegg válasza, hogy semmi esetre sem.

Az igazság Jancsiról és Juliskáról amellett érvelt, hogy a boszorkány gyilkosság áldozata lett, a címszereplők pedig nem gyerekek voltak, hanem a 17. századi mézeskalácsipar szorgos, de kevésbé tehetséges robotosai, akik a messze földön híres receptje miatt tették el láb alól a riválisukat. A vékonyka, ám számos fotóval, ábrával és rajzzal illusztrált, a tudományosság tökéletes látszatát keltő kötet több százezer példányban kelt el. Hamar kiderült azonban, hogy az évtized hoaxáról van szó az évszázad könyve helyett.

Hans Traxler, karikaturista és csínytevő

Georg Ossegg ugyanis Jancsihoz, Juliskához, a gonosz mostohához, a tépelődő favágóhoz és a mézeskalács házikóhoz hasonlóan nem létezett. Az igazság Jancsiról és Juliskáról pedig a Grimm fivérek gyűjtéséhez hasonlóan mese. Bizonyos Hans Traxler eszelte ki, átejtve ezzel a kettéosztott Németország mindegyik felét.

Traxler 1929-ben született, és karikaturistaként kereste a kenyerét. Különböző lapoknak rajzolt és készített könyvillusztrációkat is, illetve kitanulta a festészetet. Idővel az Új Frankfurti Iskola nevű csoport tagja lett. 1962-től cikkeket is írt az általa társalapított Pardon magazinba, nem sokkal később pedig az első könyve miatt kellett elnézést kérnie. De ne szaladjunk ennyire előre!

Egyszer volt…

A mesét mint irodalmi műfajt a romantika fedezte fel. Jacob és Wilhelm Grimm 1812-ben adták ki a német népmesegyűjteményüket, és ahogy Szerb Antal írja A világirodalom történetében, Európa-szerte követőkre találtak a mítoszok tudományos feldolgozására, a mondák összegyűjtésére, valamint a népnyelv kincseinek feltárására vonatkozó törekvéseik. A Jancsi és Juliska először az említett, Gyermek- és családi mesék című gyűjteményükben jelent meg. Népszerű lett, és hatalmas hatást gyakorolt a popkultúrára. Számos nyelvre lefordították (magyarra mások mellett Benedek Elek), megihlette Robert Coovert, Anne Sextont, Terry Pratchett pedig több könyvében emleget mézeskalács házikós falvakat. Készült belőle Tapsi Hapsi-epizód, televízióra alkalmazta Tim Burton, Engelbert Humperdinck operát írt belőle, és játszhatunk több Jancsi és Juliska témájú videójátékkal is. Pedig hát a történet a legkevésbé sem szívmelengető.

Az éhezés, az eltévedés és a hazugság a mese legfőbb motívumai. A sztori elején azzal áll elő a szívtelen mostoha: hagyják kint az erdőben a két gyermeket, ők meg a favágóval somfordáljanak haza, máskülönben mind a négyen éhen pusztulnának rövidesen. Mivel az ugyancsak korgó gyomrú madarak felcsipegetik a Jancsi által eldobált morzsadarabokat, a kölykök sehogy sem találják a hazafelé vezető utat, és addig-addig bolyonganak, míg a boszorkány házánál kötnek ki. (Arra a Grimm fivérek nem térnek ki, vajon mennyire prosperálhatott az eltévedő gyerekek felhizlalására, majd pedig elfogyasztására épülő vállalkozás, ha az erdő legmélyén állt a mézeskalács kalyiba, de hát bolondság lenne rajtuk számonkérni ezt az apró részletet, elvégre ez egy mese.)

Ha belegondolunk, ebben a történetben senki nem mond igazat. A felnőttek azzal csalják ki a rengetegbe a címszereplőket, hogy fát kell szedniük, a boszorka édességgel csalogatja a házához a testvéreket, de azok se restek foglyul ejtőjüket megtéveszteni. Nem csoda hát, hogy Traxler épp a hazugság játékba hozásával gondolta újra a történetet.

Kemence, csontváz, recept

Traxler számára C. W. Ceram A régészet regénye című könyve szolgált inspirációul, amely többek között azt mesélte el, miként kezdett Heinrich Schliemann az Iliász alapján Trója után kutatni, de kitért Tutanhamon sírjának és múmiájának megtalálására is. Traxler kitalált tehát egy amatőr régészt – a már említett Georg Ossegget –, akinek a kitalált élettörténete szerint a második világháború alatt, a Hessen tartományhoz tartozó Steinauban, egy helyi földműves mesélte, hogy a közeli erdőben a nagyapja látott egy boszorkányházikót. Különös, ugye? A jó Georgot sem hagyta nyugodni a történet, ezért 17 év múlva újból a környékre utazott.

Jancsi és Juliska meséjét térképészetileg pontosnak fogadta el. Először a tisztást szerette volna meglelni, ahol a szívtelen mostoha és a kétségek között őrlődő favágó magára hagyta szegény gyerekeket. Úgyhogy Ossegg vitt magával egy nyolcéves kisfiút, akinek kavicsokkal tömte meg a zsebeit, és arra kérte, dobálja el azokat, amíg az erdőben tekereg. Pontosan úgy, ahogy Jancsi tette a mese szerint. Mivel ezzel a módszerrel az amatőr régész semmiféle tisztást nem talált, egy sajátos logikai bakugrással arra a következtetésre jutott, hogy akkor gyerekek helyett a két címszereplő minden bizonnyal felnőtt lehetett. Ezt követően ő maga kezdte el a zsebéből elszórni a kavicsokat, és láss csodát, egy rétre keveredett.

A mézeskalács házikóval már nehezebb dolga volt. Két hónap kemény munka után bukkant rá a romjaira, amelyek között négy kemence körvonala volt kivehető. Az egyik mélyén a megdöbbent és lelkes amatőr egy elszenesedett női csontvázat talált. Osseggnek malaca volt, hiszen a házikó közelében egy kis bádogdobozt is sikerült kiásnia, amelyben megégett mézeskalács, néhány sütőforma és egy gyűrött papírlap volt, amiről kiderült: mézeskalácsrecept.

Egy boszorka van?

A nyughatatlan elme ekkor a könyv szerint nyelvészeti elemzést végzett a Grimm-mese szövegén, és arra jutott, hogy a boszorkány a Szász-Anhalt tartománybeli Wernigerode térség dialektusát beszélte. Azonnal ellátogatott tehát a helyi levéltárba, ahol a kezébe adták a wernigerodei kéziratot. A dokumentum Katharina Schraderin 1647-es bírósági tárgyalását írja le. Schraderin a quedlinburgi apátság konyhai alkalmazottja volt. Itt tökéletesítette híres mézeskalácsát, amelynek receptjére egy másik pék, bizonyos Hans Metzler foga is fájt. Metzler ezért udvarolni kezdett Schraderinnek, a nő azonban elutasította a közeledést.

A kikosarazott férfi bosszúból boszorkánysággal vádolta meg Schraderint. A bíróság felmentette ugyan a nőt, de mivel tartott tőle, hogy utoléri a népharag, az erdőbe menekült, és összetákolt magának egy kalyibát. Metzler azonban a Grete nevű húgával megtalálta Schraderin búvóhelyét, és megölte őt. A titkos receptet azonban hiába keresték a gyilkosok. Azt – legalábbis Az igazság Jancsiról és Juliskáról szerint – Ossegg találta meg. A kötet több fotóján maga Traxler látható, amint Osseggnek öltözve örökíti meg a nagy felfedezést.

„Úgy tűnik, olyan jól megírtam a wernigerodei kézirat szövegét, hogy egyetlen olvasó sem kételkedett benne” – büszkélkedett pár éve az Atlas Obscurának a tréfa kieszelője. Traxler természetesen a tökéletes bemutatkozó kötet után sem állt le. Tucatnyi további könyvet írt, illetve mások mellett Goethe, Schiller, Mozart, Mark Twain, valamint Shakespeare műveinek illusztrálásával szerzett magának nevet. Életművéért elnyerte a Német Karikatúra-díjat, a Grimm-díjat és a frankfurti Goethe-érmet. 90. születésnapja alkalmából a frankfurti Karikatúra Múzeum különleges kiállítást szentelt a művészetének. Az igazság Jancsiról és Juliskáról című könyvéből pedig film készült 1987-ben.

Amikor kiderült, hogy a Grimm-mese hőseiről szóló kötete csak hecc volt, a Spiegel korabeli beszámolója szerint egy felháborodott olvasó csalás miatt feljelentést tett ellene. A rendőrség kihallgatta őt, de vádat nem emelt. És hogy miért kellett a tettét beismernie? Egyebek között a Dr. Oetker szakácskönyvéből kimásolt mézeskalácsrecept buktatta le.