Senki sem érdemli meg azt, ami a Last of Us főszereplőjére zúdul az interneten

Az utóbbi években több olyan film vagy sorozat is megjelent, amelyeket már a megjelenésük előtt betemetett az online népharag a készítők castingdöntései miatt. A nemrég bemutatott Hófehérke vagy a nagy port kavart Ariel is így járt, mindkét filmnél már a bemutató előtt megjelentek a színészválasztást szidó, kegyetlen vélemények, mert a főszereplőket nem fehér színésznők játszották.

A Last of Us videójáték sorozatadaptációja is igazi aknamezővé vált az egyik főszereplőt, Ellie-t alakító Bella Ramsey szerepeltetése miatt. A nézők kezdetben Ramsey külsejére összpontosítottak, sokan kifogásolták, hogy nem hasonlít eléggé a játékbeli karakterre. Azonban hamarosan a vita túllépett a fizikai hasonlóság kérdésén, és Ramsey nembináris identitása lett az igazi támadási felület. A közösségi médiát elárasztották a gúnyos mémek és az egyre durvább, személyeskedő kommentek, amikben Ramsey külsejét, autizmusát és személyiségét is céltáblának használják. A színészi játékáról vagy egyáltalán nem esik szó, vagy ha igen, akkor azt is kizárólag a megjelenéséhez kapcsolják: sokan egyenesen azt mondják, hogy „hiába jó színész, ha egyszerűen ránézni is rossz”.

Ez a mondat eleinte csak kommentek formájában bukkant fel valahol egy Reddit-folyam közepén, aztán fokozatosan átvándorolt a TikTokra, YouTube-ra, posztokká dagadt az X-en, majd elérte a bulvár címlapjait is.

Ez pedig már többről szól, mint egyszerű karakterhűségről vagy filmes ízlésről. Itt már nem az a kérdés, hogy Ramsey mennyire passzol a szerepbe, hanem hogy mennyire felel meg egy berögzült, idealizált képnek.

Frusztráció és tudatlanság is állhat a gyalázkodás mögött

Bella Ramsey a Trónok harca Lyanna Mormontjaként is viszonylag ismertnek számított, a Last of Us főszerepe azonban már más szintet jelent a karrierjében. Amikor az HBO bejelentette őt a szerepre, a kommentszekcióban máris megjelentek a gyalázkodó, sokszor összeesküvés-elméletekkel tűzdelt posztok, amelyekben Ramsey-t „a világ legrondább nőjének” vagy épp „woke bohócnak” titulálták.

A casting shaming – vagyis amikor egy színész kiválasztását már a bemutatkozása előtt nyilvános támadások és bírálatok kereszttüzébe állítják – egyre gyakoribb jelenség a kortárs popkultúrában. Peer Krisztina pszichológus szerint egy ilyen helyzet egy pályakezdő színésznek kifejezetten megterhelő lehet – hiszen nemcsak a szakmai megfelelés nyomásával kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy a nyilvánosság egy része már eleve kudarcra ítélte.

„Egy átlagember is ki van téve a közösségi média kritizáló, bántó, megszégyenítő üzeneteinek – a body shaming gyakorlatilag mindannyiunkat sújt. Ha valaki reflektorfénybe kerül, fokozottan ki van téve mindannak, amit az emberek a saját elvárásaik, frusztrációjuk, tudatlanságuk és önértékelési nehézségeik mentén rázúdítanak, tudás és tehetség figyelembevétele nélkül. Ha pedig az illető egy kisebbségi csoporthoz tartozik – például a szexuális orientációja vagy atipikus fejlődése miatt – még inkább célkeresztbe kerül” – mondta a Telexnek a pszichológus.

A közösségi média nemcsak a fiatalok testképére és önértékelésére van hatással, hanem arra is, hogyan viszonyulnak másokhoz – tette hozzá. „Az idealizált szépségkép kergetése nemcsak szorongást, de hosszabb távon lehangoltságot, bizonytalanságot is okozhat. És mindezt magunkkal visszük a nézőtérre is – ahol aztán a képernyőn azt szeretnénk látni, amit saját magunkban is elérhetetlennek érzünk.”

A személyes támadások hatása pedig aligha múlik el nyomtalanul. Peer szerint az, hogy egy pályakezdő hogyan dolgozza fel az ilyen helyzeteket, nagyban függ attól, milyen az önértékelése, milyen támogatást kap, és felkészítették-e arra, hogyan kezelje a nyilvánosságból érkező nyomást. „Könnyű azt mondani, hogy ne olvasson híreket, kritikát, de ez nem ilyen egyszerű. Ő is kíváncsi lehet a visszajelzésekre, és ahhoz, hogy a releváns, szakmailag hiteles üzeneteket ki tudja szűrni, önismeretre és bizonyos szintű szakmai magabiztosságra van szüksége.”

Ramsey egy interjúban elmondta, hogy korábban rákeresett a róla szóló legkegyetlenebb kommentekre, de hamar belátta, hogy ez hosszú távon csak árt neki. Nemcsak hogy visszavonult egy időre, de végül teljesen törölte magát a közösségi médiából – valószínűleg azért, hogy ne a róla szóló diskurzusra, hanem magára a karakterre tudjon koncentrálni.

A színésznő elleni gyalázkodás azonban ugyanúgy folytatódik. A TikTokon például sorra jelennek meg azok a rajongói videók, amelyek helyette Cailee Spaeny főszereplésével képzelik el a sorozatot. Sőt, sokan nem állnak meg itt, a kommentekben gyakran felmerül az is, hogy a sorozat másik főszerepét alakító Pedro Pascal helyett inkább Nikolaj Coster-Waldaut látnák szívesen a másik főszereplő, Joel szerepében.

Nem a nézők igényei szerint kell színészt választani

Ascher Irma casting director a Telexnek azt mondta, hogy ha egy vizuálisan már létező karaktert kell újraértelmezni, a külső hasonlóság akkor is csak az egyik és messze nem a legfontosabb tényező. „Legalább ennyire számít a színészi eszköztár, az érzelmi árnyalatok, az, hogy a színész milyen mélységig képes eljátszani a karaktert” – mondta. Hozzátette, hogy a casting mindig a rendezői vízió mentén történik. Ha tehát a rendező és a castingos olyan színészt választ, aki nem hasonlít tökéletesen a játékbeli karakterre, de hitelesen képviseli az új értelmezést, akkor ez a döntés felülírhatja a rajongói elvárásokat.

A nézők azonban gyakran nem a rendezői koncepció, hanem a saját, korábban kialakított belső képeik alapján ítélik meg a szereplőválasztást. Ez a viszony nem feltétlenül racionális: a nézők sokszor úgy érzik, a karakter az övék, és ha annak megjelenítése eltér a saját mentális képüktől, azt fenyegetésként élhetik meg.

„Szerintem csak azok ragaszkodnak foggal-körömmel a hasonlósághoz, akik a játéknak nagy ismerői és rajongói voltak, és azt a képi világot kérik számon a filmen is” – mondta Ascher.

Ez nem pusztán nosztalgikus kötődés, hiszen amikor valaki éveken át azonosul egy karakterrel, átélve annak minden döntését, fájdalmát és reakcióját, akkor annak képernyős újrajátszása nemcsak a karakterről, hanem róla is szól. Így amikor valaki mást látnak a szerepben, főleg egy olyan színészt, aki nem illik bele a megszokott mintázatba, a rajongói reakciók már nem csupán ízlésbeli kérdések, hanem személyes élmények újraírása elleni tiltakozások is. És ezekre a nézői belső képekre a legjobb színészi teljesítmény sem mindig tud hatással lenni.

Ascher emellett egy fontos különbségre is rámutatott a médiumok között. A videójáték aktív, részvételre építő műfaj – a játékos gombokat nyomkod, döntéseket hoz, irányít. A film ezzel szemben passzívabb médium, a néző nem cselekszik, hanem érzelmileg vonódik be. „Ehhez a bevonódáshoz sokkal fontosabb, hogy a színész tehetséges, érzékeny és intelligens legyen, mint hogy egy az egyben úgy nézzen ki, mint a PlayStation-játékban látott karakter” – fogalmaz.

Ascher szerint ezért nem szerencsés, ha a nézők ízléséhez próbálnak igazodni. „Ismerek olyat, aki a Last of Us-sorozatot a játék ismerete nélkül nézte, és tökéletesnek tartotta a castingot, semmi hiányérzete nem volt.”

A rajongói elvárások gyakran egy már belakott világ újrajátszását kérik számon egy adaptáción. Peer szerint ennek hátterében gyakran rugalmatlan gondolkodás, önismereti hiány és műveletlenség áll. „Amikor egy színész civilségét nem tudjuk levetkőzni, az gyakran annak a jele, hogy ellenállunk az újnak, a változásnak. Ugyanilyen jelenség, amikor egy ismert márka megújítja az arculatát – sokan azonnal morognak, hogy jobb volt a régi. A reakció hasonló: nem az új a baj, hanem az, hogy más lett.” A gyűlölködés mögött azonban nem mindig ugyanaz az ok húzódik. „Van, akit a rugalmatlan gondolkodás hajt, mást a kisebbrendűségi érzés, megint mást a közösséghez tartozás élménye. A támadás sokszor nem is a színésznek szól – hanem annak a feszültségnek, amit a néző a saját belső világában él meg.”

Mit tettetek a digitális lányommal?

A casting shaming jelenség mögött emellett ott van az első benyomás pszichológiája is. „A szociálpszichológiában az úgynevezett első benyomás szerepe éppen azért jelentős, mert meghatározza a másikról kialakított képünket – néhány kezdeti jellemző, például a külső alapján. Innen pedig már nehéz visszatáncolni.” Peer szerint ez nem kifogás, de fontos felismerés:

„Ránézésre ítélkezni nem érett magatartás. De változtatni csak akkor lehet, ha tudatosítjuk, hogy ezt tesszük.”

A Last of Us más szempontból is különleges eset, hiszen a játékosok szülői típusú kötődést is kialakíthattak Ellie karakteréhez. A dad game-ként, azaz apajátékként elhíresült videójátékok, mint a God of War vagy a Telltale’s The Walking Dead, sok játékosnak az apává válás élményét kínálták. Nekik lehet nehezebb, ha a „digitális lányuk” nem olyan, mint amilyennek elképzelték.

A Last of Us-videójáték második része már a megjelenése idején eleve komoly törést okozott a rajongók körében. A történet kiszivárgása után sokan csalódottan szembesültek azzal, hogy ezúttal nem Joel, hanem a leszbikus Ellie lesz a főszereplő. A YouTube-on és más közösségi platformokon gyorsan megjelentek azok az influenszerek, akik hangosan bírálták a játékot, a készítőket és a mögötte sejteni vélt woke szándékokat.

A sorozat második évadának vitatott szereplője Abby. Őt a játékban a játékosoknak is irányítaniuk kell. Ez a megoldás és Abby karaktere a videójáték második részének megjelenésekor is nagyon megosztó volt. A játékban Abbyt alakító Laura Bailey például halálos fenyegetéseket kapott, és a sorozatban ezt a szerepet játszó Kaitlyn Deverre is zúdulnak a negatív kritikák, főleg a külseje miatt.

De vajon meddig számít kritikának az, ha valaki hangot ad annak, hogy szerinte nem illett valaki a szerepbe – és mikor válik mindez toxikussá? Peer szerint a határ ott húzódik, ahol a visszajelzés nemcsak vélemény, hanem megszégyenítés. Ebben nemcsak a kommentelők, hanem maga a média is aktív szerepet játszik: „Az adott színészről szóló cikkek gócpontokat alakítanak ki. Nem egymillió különálló ember szava, amit hallunk vagy olvasunk – hanem egy strukturált jelenség, amit a média becsatornáz és keretez. Ahelyett, hogy lecsillapítaná a bántalmazást, gyakran épp életben tartja azt.”

Ascher szerint természetes, hogy minden szereposztás vitákat és véleményeket szül, különösen akkor, ha egy karakter esetében hangsúlyos a külső megjelenés, például egy vonzó nő vagy férfi szereplőnél. Mint mondta, lehetetlen olyan színészt találni, aki minden nézőnek egyformán ideális vagy rokonszenves. Ezek a véleménykülönbségek azonban önmagukban nem problémásak, amíg a kritika a szerepválasztás szakmai oldaláról szól.

„A valódi probléma ott kezdődik, amikor a kritika személyeskedéssé és támadássá fajul, hiszen innentől már nem arról van szó, hogy sikerült-e a szerepre megfelelő színészt találni, hanem arról, hogyan viselkedünk egymással, és milyen értékeket közvetítünk a nyilvánosság felé” – mondta Ascher.

A helyzet megoldásában kulcsfontosságú lehet a kreatív szabadság megőrzése, annak biztosítása, hogy a casting szakmai alapon, a rendező és a kreatív stáb döntése alapján történjen, és ne a közönség szavazatai vagy elvárásai szerint. Ascher szerint éppen ettől lesz hiteles és életteli egy szereposztás: „Akkor igazán jó a casting, ha a néző azt érzi, hogy a szereplő valóban olyan lehet, mint akit lát. Ehhez gyakran éppen friss, kevésbé ismert arcokra van szükség, akik nem felelnek meg a már bevett sablonoknak.”