Az Egri csillagok elbújhat a Hunyadi fináléja mögött

Véget ért a Hunyadi, minden idők legdrágább magyar filmes/tévés produkciója, amelynek gazdasági, filmipari meg politikai hátteréről az induláskor írtunk bővebben. A produkcióra tapadó NER-es nyálka ellenére a Hunyadi önmagában egy rettentően szórakoztató sorozat, és tényleg olyan alkotás, amilyenhez hasonlóra nem volt még itthon példa. Az első öt rész alapján azért be lehetett lőni, hol is helyezkedik el a Hunyadi a nemzetközi streamingsorozatok minőségéhez képest, a másodiknál már sokkal inkább az volt a kérdés, hogy hová lyukad ki egy olyan történet, amelynek mi, magyarok pontosan tudjuk a végét, miközben arról még szinte semmit se tudni, hogy ez a forintmilliárdokba kerülő sorozat mikor kerül fel valami nagyobb streamingfelületre, ami után majd az igazán releváns nézői és szakmai reakciók érkezhetnek. Mindenesetre az évad végére rendesen kijöttek a sorozat hiányosságai, viszont az sem véletlen, hogy a finálénak külön mozis vetítést is csináltak.

Még most is nehéz felmérni, hogy pontosan mi lesz a Hunyadi sorsa, hogyan ragad meg a köztudatban a többi Orbán-kormány idején készült nagy költségvetésű produkcióhoz képest. Az biztos, hogy nem lesz közröhej tárgya, mint a Most vagy soha! és senkinek sem jutna eszébe összehasonlítani A mi kis falunkkal sem, miközben valahogy arra a polcra sem rakható, ahol olyan prémiumsorozatok vannak, mint A király, A besúgó vagy az Aranyélet. Az viszont biztos, hogy a Hunyadi kifejezetten sikeres, és bőven lehet mit beszélni róla a kötelező közéleti kapcsolódások nélkül is.

A saját környezetemben vettem észre az elmúlt hetekben, hogy a Hunyadi nézése rengeteg ismerősömnél kötelező programmá vált. Ezt alátámasztják a nézettségi adatok is, a teljes lakosság körében több epizód is csak alig maradt el a bűvös 1 milliós átlagnézőszámtól, 18-59-ben pedig stabilan 400 ezer környékén voltak, és ugyan a vége felé valamennyire lankadt a figyelem, a Hunyadi kifejezetten sikeresnek mondható nézettség tekintetében. Ez azért is különösen érdekes, mert az erősen összenerezett produkciók azért hamar ki szoktak pukkadni, itt viszont érezhetően nagyon eltaláltak valamit az emberek ízlésében, amit eddig nem nagyon elégített ki senki.

Nyilvánvalóan teljesen máshogy nézi a Hunyadi egy magyar ember, mint ahogy mondjuk egy osztrák fogja majd, mégsem lehet eltagadni annak a varázsát, hogy van egy kifejezetten magyaros történet, amit végre olyan köntösben mesélnek el, amiről nem omlik a vakolat, nincs zsírra szállt por a plafonon, nincs Kis Vuk-effektus, hogy nálunk sok pénzből is csak szart lehet csinálni. Bár ez nem szimplán sok pénzből készült, hanem rengetegből, de ezzel sokat foglalkoztunk a korábbi cikkünkben. Az egésznek kicsit olyan érzete van, hogy sokkal többen szidják a magyar focit, mint nézik, de amikor felbukkan egy Szoboszlai vagy kijutunk az Eb-re, akkor hirtelen mindenki látni akarja, amiről a többiek beszélnek körülötte.

Az első öt és a második öt epizód között viszont van egy erős különbség: az újdonság varázsa csak az elején működik igazán, és fedi el a történetvezetési, színészi és egyéb más hiányosságokat. Amíg Kádár L. Gellért egykaptafa játéka az elején elvitte Hunyadi János egydimenziósra sikeredett, feddhetetlen hős karakterét, addig a végére egy-egy nagyon kínos pillanat is becsúszott, és a komoly drámai helyzetekben már érezni lehetett, hogy kevés, ha valaki délceg férfitestre szerelt eszelős tekintettel ordibál állandóan becsületről, hazaszeretetről és önfeláldozásról.

Ez azért is tűnik fel annyira, mert a hatodik résztől nagyon beindulnak a dolgok, és több addig felépített karakterből kihozzák a legrosszabbat. Olyannyira, hogy egy bizonyos ponton egymás után, gyakorlatilag időben párhuzamosan erőszakolják meg a sorozat két legfontosabb női karakterét. A két eset merőben eltér egymással, mégis szándékosan párhuzamba állítja őket a sorozat. A Trónok harcát és sok modernkori tévésorozatot gyakran támadnak azzal, hogy az erőszak, a szex és a kegyetlenkedés csak olcsó sokkolása a nézőknek, és valahogy a Hunyadi esetében is lehetett érezni az elején, hogy a rengeteg meztelenkedés és szexjelenet kicsit a kábeltévés sztenderdek miatt maradt benne a sorozatban, túl sokat nem adnak a cselekményhez. A Szilágyi Erzsébetet alakító Rujder Vivient korábban erről is kérdeztük az Afterben.

Ehhez képest az említett két jelenet dramaturgiai szempontból igenis fontos fordulópontok, mégis döbbenetesen életidegennek, kissé logikátlannak és feleslegesen gonosznak tűnnek. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy egyik jelenet sem tudott igazából semmi pluszt vagy mínuszt adni a már megismert szereplőkhöz, az elszenvedőivel addig is szimpatizáltunk, az erőszaktevőkkel meg egyáltalán nem. Van persze motivációs (már le lehet ilyet írni egyáltalán) különbség a kettő a között, mégis kissé öncélúnak hatnak.

Ez azért is van, mert hiába jó tömény ez a tíz epizód, egyszerűen túlságosan rohan a Hunyadi ahhoz, hogy igazán kötődni tudjunk bárkihez, és ahhoz képest, hogy a sorozat első jelenetében Hunyadi János még gyerek, a fináléban már a kamasz fiai állnak mellette. Annyira szalad a sorozat időben és helyszínekben, hogy ritkán marad ideje kibontani olyan apró részleteket, amelyek önmagukban keveset adnak egy hatalmas háború összképéhez, de közben értelmet és kontextust adnak annak szereplőihez és alakítóihoz. A Sárkányok háza is szenved azzal, hogy alkalmankénti többéves időugrások miatt nehéz kötődni a karakterekhez és a cselekményhez, pedig ott még csak a második évadban kezdtek el rendesen háborúzni egymással a felek.

Ami szintén kiütközött, hogy ugyan technikailag kevés kritika érheti a produkciót, hiányzik belőle az operatőri vagy vágói innováció. A csatajelenetek láthatóan elképesztő profik, nem spóroltak se pénzzel, se statisztákkal, se kellékekkel, és sokszor érezheti magát az ember a csata kellős közepén. Amikor koszos, nyers, mocskos a képernyő, mert sarat dagasztva öldöklik egymást a katonák, az elképesztően hatásos. Viszont amikor nincs ilyen mozgalmas pillanat, akkor nincsenek igazán egyedi képi megoldások, vágások meg úgy általában annyira biztonsági játéknak tűnik minden, mintha az összes figyelem kizárólag arra hárult volna, hogy a csaták tűnjenek teljesen élethűnek, a művészi érték másodlagos. Ez persze egy döntés és igazából ízlés kérdése, de amíg mondjuk a szultán fiának holttestét egy egészen parádés megoldásokkal mutatták meg korábban a nézőknek, addig a végére mintha elfogyott volna a képi kreativitás. Egyszerűen lehet sokkal szebben és izgalmasabban is bemutatni olyanokat, hogy miként néz ki egy várostrom vagy egy lovasroham.

Ettől még maga a sorozat és főleg az évadzáró óriási technikai bravúr sok helyen. A nándorfehérvári csata teszi ki az eddigieknél jóval hosszabb finálé nagy részét, a cselekmény 80 százaléka tényleg nem áll másból, mint egy hatalmas várostromból. Valószínűleg mindenkinek az Egri csillagok az egyetlen ilyen magyar filmes élménye, de az 1968-as film meg sem közelíti azt, ami ebben az epizódban történik. Persze, itt-ott ki lehet szúrni, hogy még spórolni is kellett bizony a készítőknek, de teljesen érthető, ha ezt moziban akarták mutogatni az embereknek. A harckoreográfia és úgy általában ennek a résznek a lemenedzselése tényleg bravúros, emiatt pedig azért nem nehéz átlendülni azon, hogy amikor a tömeg ordítva reagál a szultán szavára, akkor azért a kamera inkább a szultánt mutatja, és nem a tömeget.

Viszont van egy másik érdekes probléma a Hunyadival. A hazai nézők azért legalább nagy vonalakban ismerik a történelmünket, ezért apró nüanszokon kívül azért mindig lehet tudni vagy legalább sejteni, mi fog történni a fontosabb pillanatokban. Emiatt gyakran nincs meg a váratlannal járó katarzisélmény, és hiába próbálja függetleníteni magát az ember a saját tudásától, nagyjából előre látjuk, ki mikor halhat meg, melyik csatát ki nyeri meg, és új szereplővel érdemes azonnal megbarátkozni hosszútávra. Ezért kifejezetten irigylem majd a külföldi nézőket, akiknek valószínűleg jóval kevesebb fogalma van arról, miért is harangoznak délben és kik voltak a Hunyadiak.

Talán ezért sem volt feltétlenül jó ötlet a zárásra tenni a csúcspontot. A sorozatot ugyan lezárják, de mindössze pár sorral a stáblista előtt, erősen utalva arra, hogy itt bizony még bőven van mit elmesélni. Hát maga Cillei Ulrik mondja azt fájdalmas arccal a kamerába, hogy a háború csak most kezdődik! Ki ne akarná látni profin megcsinálva, ahogy Mátyást megkoronázzák a Duna jegén? Nem véletlen, hogy a Trónok harca például általában az utolsó előtti részre rakja az igazán drága és monstre csatajeleneteket, hogy a nézőnek ne az adrenalinszintje tetején vágják el a történéseket, hanem adjanak neki egy kis levezetőt, értelmezőt, helyzetáttekintőt és persze termékmintát a következő évadhoz. Itt viszont lezajlik minden idők legnagyobb háborús jelenete a magyar filmgyártásban, majd eltemetik a főhőst és csak úgy odadobják, hogy ja, amúgy a fiából lesz minden idők legjobb magyar királya, na szevasztok, köszi a figyelmet.

Valahol tényleg szurkolok, hogy felkerüljön a Hunyadi egy nagy streamingszolgáltatóhoz, és esetleg elkezdjenek jönni a külföldi visszajelzések, mert magyar szemmel tényleg nehéz objektíven megítélni a végeredményt. Sok drámai pillanat egyszerűen nem úgy hat ránk a történelmi ismereteink miatt, miközben valószínűleg könnyen elnézzük a sorozat számos hiányosságát is. Arról nem is beszélve, hogy a külföldieknek nem kell két-három alkalommal Ukrajna-ellenes kormányzati uszítást nézni, ahogy elindul a reklámblokk.

Bármi is történik, én nagyon szeretnék egy második évadot, mert a készítőknek valamit sikerült nagyon eltalálni a Hunyadival. A nézettségen és a visszajelzéseken látszik, hogy a magyar nézők ki vannak éhezve a minőségi magyar produkciókra, legyenek azok közönségfilmek, állami támogatás nélkül készülő független filmek vagy streaming attitűddel készülő kertévés produkciók. A lényeg, hogy ne nézze teljesen debil, manipulálható baromnak a nézőt a termék, és már azért nagyon hálásak tudunk lenni. Azért pedig valószínűleg még hálásabbak lennénk, ha a második évad, annak a költségvetését (ha lesz olyan) azért ne megint a magyar adófizetők állják, vagy legalább ne ekkora arányban.