Két kitartó anyuka kapta el Hollywood legveszélyesebb ragadozóját

Elkerülhetetlen volt, hogy az Azt mondta elkészüljön, és igazából az, hogy milyen, szinte mellékes is. A Weinstein-botrány és az abból kialakult metoo-mozgalom sok évvel a kirobbanás után is beszédtéma, ideje volt a keletkezésről megemlékezni filmben is. Miután a New York Times újságírói, Jodi Kantor és Megan Twohey megírták a cikküket arról, hogy a nagy hatalmú hollywoodi producer szexuálisan zaklatta több beosztottját, munkatársát, sőt, huszonéves filmsztárokat is, olyan hatása volt, ahogy az óceán közepi földrengésekből a partot érve katasztrofális szökőárak lesznek. Az élményeiket megírták a 2019-es, Magyarországon is megjelent könyvükben, nem sokkal később pedig elkészült az amerikai filmváltozat is belőle.

Az Azt mondta szinte kizárólag az újságírói munkára fókuszál, amivel sikeresen el tudja kerülni azt a csapdát, hogy egyfajta hollywoodi vállveregetés és önmosdatás legyen belőle. A története ott indul, amikor Twohey (Carrey Mulligan) az akkor még csak elnökjelölt Trump zaklatási ügyéről ír cikket – furcsa start, de szépen megmutatja, hogy mennyire nem tudott azzal mit kezdeni a közvélemény, ha egy nagy hatalmú férfiről kiderül, használati tárgyként tekint a nőkre.

Trumpból elnök lesz, Twoheyből pedig anyuka, amikor egyik kollégája, Jodi Kantor (Zoe Kazan) elkezd utánamenni azoknak a pletykáknak, amik a Weinstein irányította cég működéséről, és főleg a nagyfőnök viselkedéséről szólnak. Kantor elkezdi felfejteni azokat a szálakat, amikkel utólag már tisztában vagyunk, Rose McGowannel beszél (őt a filmben egy hangdublőr helyettesíti), Ashley Judd-dal videocsetel (Judd személyesen is felbukkan), más áldozatokat után kutat, Twohey pedig a film állítása szerint részben a szülés utáni depressziója miatt fejest ugrik megint a munkába.

Saját tapasztalatból mondom, hogy az újságírói munka nem különösebben filmszerű, a jelentős része telefonbeszélgetésekből, monitor előtt gubbasztásból, jó esetben hús-vér emberekkel való találkozásokból áll. Az Azt mondta pedig direkt ezekre a nem túlságosan érdekfeszítő részletekre fókuszál. Ahogy pár évvel ezelőtt az Oscar-díjas Spotlight, az Azt mondta is kiemeli a munka részleteit, a végtelen loholást a források után, a gyorsan elővett, diktafonként használt telefonokat, a rögtönzött jegyzetfüzeteket, a végtelen autózásokat és utazásokat, és a semmibe futó zsákutcákat. A Spotlightban az információ megszerzése és kibogozása volt a lényeg, a főszereplők könyvek felett kuksoltak, és archívumokat böngésztek, az Azt mondta középpontjában inkább az a nehéz feladat áll, hogy az áldozatok bizalmába kell férkőzni, hogy beszéljenek.

A Weinstein-botrányban nem csak a nemi erőszak és a zaklatás volt borzasztó, hanem az a nagyvállalati közeg és jogi csűrés-csavarás, ami mindezek eltussolását lehetővé tette. A titoktartási szerződések szövevényes feltételei, a peren kívüli megegyezések, a megegyezés feltételei mind lehetetlen helyzetek elé állították az áldozatokat, akiknek az életét az erőszak derékba törte, de soha nem beszélhettek róla senkinek, félve a jogi következményektől. Így az Azt mondta cselekménye nagyrészt abból áll, hogy Kantor és Twohey próbálnak mások bizalmába férkőzni, hogy lássák, ki lehet állni az erőszak rendszere ellen, de csak közösen. A hadművelet sikerült, a sorsfordító cikket a mai napig lehet olvasni a New York Timesban. Érdemes elolvasni mai szemmel, és megnézni, mennyire visszafogott ahhoz képest, amik nem sokkal utána napvilágot látnak a zaklatásról.

Maria Schrader rendező (Én vagyok a te embered, A másik út) mindezt a lehető legkevesebb díszítéssel mutatja be, nagyrészt feszült beszélgetéseken keresztül. Weinstein karaktere csak egy jelenetben jelenik meg, akkor is csak a tarkóját és az alakját látjuk, és van egy kis Austin Powers-szerű trükközés abban, ahogy elrejtik őt. Az igazi ellenfél nem is ő, hanem amit megtestesít – azt a zabolátlan, következmények nélküli erőszakot, amit befolyásos férfiak végezhettek kiszolgáltatott nőkön, időtlen idők óta. Az Azt mondta megpróbál egy-egy jelenetben kitekinteni a Weinstein-ügyből – egy jelenetben például egy tapló kocsmatölteléket kell elhajtani az egyik újságírónak –, de akkor a legjobb, amikor tehetséges színészek egyszerűen elmondják azt, amit átéltek a valódi áldozatok.

Az Azt mondta legnagyobb hibája, hogy nem még jobb film ehhez a témához. Sem vizuálisan, sem történetmesélésben nem tud annak jobb formát adni, mint ha az alapanyagul szolgáló könyvet olvasnánk, vagy egy dokumentumfilmet néznénk. A ritmusa zaklatott, formátlan, (egy jelenetben Los Angelest látjuk felülről, majd az egyik főszereplő belép a New York Times szerkesztőségébe) amit a szinte folyamatosan szóló aláfestő zenével próbáltak utómunkában leplezni. Az Azt mondta végigveszi sorban annak az első cikknek a fontos lépéseit – hogyan és miért lesz Ashley Judd az egyik legfontosabb megszólaló, miért vonakodik Rose McGowan a megszólalástól, és megemlítik azt is, hogy Ronan Farrow éppen egy hasonló anyagon dolgozott a New Yorkernél (az ebből készült könyvről itt írtunk). De a történetének ívét néha akkor is nehéz követni, ha a Weinstein-ügy részleteit amúgy követtük – egy adott jelenetben pedig hirtelen eltűnik a fikciós film minősége, és végighallgathatunk egy részletet egy valódi felvételből, amin az hallható, hogy a producer kérleli Ambra Battilana modellt, hogy kísérje a szobájába, és ne csináljon jelenetet a szállodában.

És amennyire hangot ad az áldozatoknak az Azt mondta, és akármennyire is kerülik benne a melldöngetést, nehéz néha nem úgy tekinteni rá, mint egy New York Times-reklámra, ahol a világ egyik legismertebb napilapja mindent erőforrást, szerkesztői segítséget, útiköltség-térítést megadott Kantornak és Twoheynek, hogy tudják követni a sztorit. Ahol mindenki kedves, professzionális, és minden és mindenki mindig elérhető, sosem kételkednek senkinek a szavaiban. Elhangzik, hogy a médiának is volt felelőssége abban, hogy elhallgatta Weinstein kilengéseit, amiért ő cserébe hozzáférést biztosított a sztárokhoz, illetve Rose McGowan is szóvá teszi, milyen mostohán bánt vele a lap, de a New York Times lelkiismerete végig tiszta.

Az NYT-központúság látszólag hitelesen átadja azt, hogy min mentek keresztül az újságírók, de az áldozatok, és az áldozatok mellett, a partvonalról figyelők érzelmeit kevésbé tudja közvetíteni. Igaz, arról már készült egy másik film: a Julia Garner főszereplésével készült Az asszisztens egy produkciós irodában dolgozó asszisztens egy napját mutatta be, ahol az agresszív főnök után hagyott emberi és tárgyi romokat kellett takarítania. Az a film zsigerből, azonnal, 2019 végére készült el, még azelőtt, hogy Weinsteint elítélték volna. Abból a filmből árad az itt és most érzése, ami az Azt mondtából hiányzik. Megvan az ereje annak is, hogy egy fontos cikk születését végignézhetjük, miközben Hollywood legerősebb emberének a dühe lebeg az újságírók feje felett, de annak a csak tapsolni tudunk valaminek, ami már évekkel ezelőtt elkészült.

Az Azt mondta november 17-től látható a magyar mozikban.