Elkerülhetetlen volt, hogy az Azt mondta elkészüljön, és igazából az, hogy milyen, szinte mellékes is. A Weinstein-botrány és az abból kialakult metoo-mozgalom sok évvel a kirobbanás után is beszédtéma, ideje volt a keletkezésről megemlékezni filmben is. Miután a New York Times újságírói, Jodi Kantor és Megan Twohey megírták a cikküket arról, hogy a nagy hatalmú hollywoodi producer szexuálisan zaklatta több beosztottját, munkatársát, sőt, huszonéves filmsztárokat is, olyan hatása volt, ahogy az óceán közepi földrengésekből a partot érve katasztrofális szökőárak lesznek. Az élményeiket megírták a 2019-es, Magyarországon is megjelent könyvükben, nem sokkal később pedig elkészült az amerikai filmváltozat is belőle.
Az Azt mondta szinte kizárólag az újságírói munkára fókuszál, amivel sikeresen el tudja kerülni azt a csapdát, hogy egyfajta hollywoodi vállveregetés és önmosdatás legyen belőle. A története ott indul, amikor Twohey (Carrey Mulligan) az akkor még csak elnökjelölt Trump zaklatási ügyéről ír cikket – furcsa start, de szépen megmutatja, hogy mennyire nem tudott azzal mit kezdeni a közvélemény, ha egy nagy hatalmú férfiről kiderül, használati tárgyként tekint a nőkre.
Trumpból elnök lesz, Twoheyből pedig anyuka, amikor egyik kollégája, Jodi Kantor (Zoe Kazan) elkezd utánamenni azoknak a pletykáknak, amik a Weinstein irányította cég működéséről, és főleg a nagyfőnök viselkedéséről szólnak. Kantor elkezdi felfejteni azokat a szálakat, amikkel utólag már tisztában vagyunk, Rose McGowannel beszél (őt a filmben egy hangdublőr helyettesíti), Ashley Judd-dal videocsetel (Judd személyesen is felbukkan), más áldozatokat után kutat, Twohey pedig a film állítása szerint részben a szülés utáni depressziója miatt fejest ugrik megint a munkába.
Saját tapasztalatból mondom, hogy az újságírói munka nem különösebben filmszerű, a jelentős része telefonbeszélgetésekből, monitor előtt gubbasztásból, jó esetben hús-vér emberekkel való találkozásokból áll. Az Azt mondta pedig direkt ezekre a nem túlságosan érdekfeszítő részletekre fókuszál. Ahogy pár évvel ezelőtt az Oscar-díjas Spotlight, az Azt mondta is kiemeli a munka részleteit, a végtelen loholást a források után, a gyorsan elővett, diktafonként használt telefonokat, a rögtönzött jegyzetfüzeteket, a végtelen autózásokat és utazásokat, és a semmibe futó zsákutcákat. A Spotlightban az információ megszerzése és kibogozása volt a lényeg, a főszereplők könyvek felett kuksoltak, és archívumokat böngésztek, az Azt mondta középpontjában inkább az a nehéz feladat áll, hogy az áldozatok bizalmába kell férkőzni, hogy beszéljenek.
A Weinstein-botrányban nem csak a nemi erőszak és a zaklatás volt borzasztó, hanem az a nagyvállalati közeg és jogi csűrés-csavarás, ami mindezek eltussolását lehetővé tette. A titoktartási szerződések szövevényes feltételei, a peren kívüli megegyezések, a megegyezés feltételei mind lehetetlen helyzetek elé állították az áldozatokat, akiknek az életét az erőszak derékba törte, de soha nem beszélhettek róla senkinek, félve a jogi következményektől. Így az Azt mondta cselekménye nagyrészt abból áll, hogy Kantor és Twohey próbálnak mások bizalmába férkőzni, hogy lássák, ki lehet állni az erőszak rendszere ellen, de csak közösen. A hadművelet sikerült, a sorsfordító cikket a mai napig lehet olvasni a New York Timesban. Érdemes elolvasni mai szemmel, és megnézni, mennyire visszafogott ahhoz képest, amik nem sokkal utána napvilágot látnak a zaklatásról.
Maria Schrader rendező (Én vagyok a te embered, A másik út) mindezt a lehető legkevesebb díszítéssel mutatja be, nagyrészt feszült beszélgetéseken keresztül. Weinstein karaktere csak egy jelenetben jelenik meg, akkor is csak a tarkóját és az alakját látjuk, és van egy kis Austin Powers-szerű trükközés abban, ahogy elrejtik őt. Az igazi ellenfél nem is ő, hanem amit megtestesít – azt a zabolátlan, következmények nélküli erőszakot, amit befolyásos férfiak végezhettek kiszolgáltatott nőkön, időtlen idők óta. Az Azt mondta megpróbál egy-egy jelenetben kitekinteni a Weinstein-ügyből – egy jelenetben például egy tapló kocsmatölteléket kell elhajtani az egyik újságírónak –, de akkor a legjobb, amikor tehetséges színészek egyszerűen elmondják azt, amit átéltek a valódi áldozatok.
Az Azt mondta legnagyobb hibája, hogy nem még jobb film ehhez a témához. Sem vizuálisan, sem történetmesélésben nem tud annak jobb formát adni, mint ha az alapanyagul szolgáló könyvet olvasnánk, vagy egy dokumentumfilmet néznénk. A ritmusa zaklatott, formátlan, (egy jelenetben Los Angelest látjuk felülről, majd az egyik főszereplő belép a New York Times szerkesztőségébe) amit a szinte folyamatosan szóló aláfestő zenével próbáltak utómunkában leplezni. Az Azt mondta végigveszi sorban annak az első cikknek a fontos lépéseit – hogyan és miért lesz Ashley Judd az egyik legfontosabb megszólaló, miért vonakodik Rose McGowan a megszólalástól, és megemlítik azt is, hogy Ronan Farrow éppen egy hasonló anyagon dolgozott a New Yorkernél (az ebből készült könyvről itt írtunk). De a történetének ívét néha akkor is nehéz követni, ha a Weinstein-ügy részleteit amúgy követtük – egy adott jelenetben pedig hirtelen eltűnik a fikciós film minősége, és végighallgathatunk egy részletet egy valódi felvételből, amin az hallható, hogy a producer kérleli Ambra Battilana modellt, hogy kísérje a szobájába, és ne csináljon jelenetet a szállodában.
És amennyire hangot ad az áldozatoknak az Azt mondta, és akármennyire is kerülik benne a melldöngetést, nehéz néha nem úgy tekinteni rá, mint egy New York Times-reklámra, ahol a világ egyik legismertebb napilapja mindent erőforrást, szerkesztői segítséget, útiköltség-térítést megadott Kantornak és Twoheynek, hogy tudják követni a sztorit. Ahol mindenki kedves, professzionális, és minden és mindenki mindig elérhető, sosem kételkednek senkinek a szavaiban. Elhangzik, hogy a médiának is volt felelőssége abban, hogy elhallgatta Weinstein kilengéseit, amiért ő cserébe hozzáférést biztosított a sztárokhoz, illetve Rose McGowan is szóvá teszi, milyen mostohán bánt vele a lap, de a New York Times lelkiismerete végig tiszta.
Az NYT-központúság látszólag hitelesen átadja azt, hogy min mentek keresztül az újságírók, de az áldozatok, és az áldozatok mellett, a partvonalról figyelők érzelmeit kevésbé tudja közvetíteni. Igaz, arról már készült egy másik film: a Julia Garner főszereplésével készült Az asszisztens egy produkciós irodában dolgozó asszisztens egy napját mutatta be, ahol az agresszív főnök után hagyott emberi és tárgyi romokat kellett takarítania. Az a film zsigerből, azonnal, 2019 végére készült el, még azelőtt, hogy Weinsteint elítélték volna. Abból a filmből árad az itt és most érzése, ami az Azt mondtából hiányzik. Megvan az ereje annak is, hogy egy fontos cikk születését végignézhetjük, miközben Hollywood legerősebb emberének a dühe lebeg az újságírók feje felett, de annak a csak tapsolni tudunk valaminek, ami már évekkel ezelőtt elkészült.
Az Azt mondta november 17-től látható a magyar mozikban.
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!
