Elegük van a székelyudvarhelyieknek a megosztottságból, nyugalmat és fejlődést szeretnének

A dombokkal körülölelt Székelyudvarhely lakossága magyarabb, mint Magyarország fővárosa, Budapest (75%), miután Udvarhelyen a magyarság aránya 90 százalékos. A városi legenda szerint „Udvarhelyen még a rendőr is magyar”, nem hiába nevezték régen székely anyavárosnak. De ez csak az egyik neve, hisz hívták már iskolavárosnak, mert a belváros képét – a templomokon túl – neves iskolák alakítják; szoborvárosnak, hisz a központban sorakoznak a történelmi nagyok kőbe vésve; kisiparos és céhes városnak, miután megannyi vállalkozás talált Udvarhelyen termékeny talajra.

Átutazóként megismertem már azokat a helyeket Székelyudvarhelyen, ahová az udvarhelyiek szívesen kijárnak szórakozni, és azt is bemutattam, hogyan pusztult le az udvarhelyi éjszakai élet a belvárosi buli utcában. A Via Transilvanicás biciklitúrán pedig arról is írtam, milyen lehetőségei vannak azoknak, akik két keréken járnák be Udvarhelyszéket. De Udvarhely gyászos és dühös arcát is láttam már, amikor tudósítóként érkeztem a városba, mert a Tamási Áron Gimnázium bentlakása összeomlott, több diákot megsebesítve, két kiskorú halálát okozva.

Heteket töltöttem azóta Székelyudvarhelyen, a kisvárosban, aminek igazi arcát még így is csak alig ismerhettem meg, hisz ahhoz udvarhelyinek kéne lenni. Szerencsémre azonban több tősgyökeres udvarhelyi is megosztotta velem a véleményét, amiből kiindulhattam a cikk megírásakor. Elmondásuk alapján összeállt egy kép, ami magyarázatul szolgálhat arra, hogy Székelyudvarhely lakossága miért esett egyfajta letargiába, érzi úgy, hogy lemaradt más székelyföldi városokhoz képest.

Udvarhely első arca: a kisváros, ahol mindenki mindent tud

Ami elsőre feltűnik, hogy a 31 ezres településen jól megfér egymás mellett a polgári és a vidéki jelleg. Főleg házak lepik el a völgyet, melyek a dombokra is felmásznak. A beolvadt falvakra már csak a negyedek nevei és a sokrétű közösségi kultúra emlékeztetnek, illetve a néhány tömbháznál megjelenő cserepes tető, ami valahol a város és a falu kettősségét is jelzi. Az újonnan létesített negyedek, lakópark azt mutatják, a város terebélyesedik, viszont a közművesítés nem éri utol magát, a szennyvíz, az áramellátás és a villanyhálózat még sok helyen megoldatlan. Ahogy a város úthálózata, tömegközlekedése is érezhetően egy kisebb településre van tervezve.

A kisvárosiasság nemcsak a tervezésben és kivitelezésben érhető tetten, hanem az emberek mentalitásában, életmódjában is. Ezt egyesek burokba zárt ragaszkodásként határozzák meg: azaz, aki udvarhelyi, az mindenhol udvarhelyi lesz, és egy udvarhelyi mindig is az udvarhelyiekhez fog tartozni. Például egy idegen városból is minden hétvégén haza fog járni hétvégénként. Az „idegen légiósok” pedig nagy nehezen, vagy talán sosem lesznek teljesen befogadva a közösségbe. Erős kifejezésnek tűnik, de aki más városból érkezik, azt inkább csak megtűrik a városban, és nem alakul ki velük olyan szoros ismeretség, mint a tősgyökeres udvarhelyiek között.

Aztán szintén a kisvárosi fílinget erősíti az is, hogy Székelyudvarhely a pletykákról is szól. Itt a szóbeszédnek nagyobb szerepe van a város életében, mint máshol. Aki Udvarhelyen jár, annak nem kell sokat „kolbászolnia” (ez udvarhelyiül sétát jelent), elég ha a szomszéd sarokig elmegy, hogy beszélni kezdjenek róla. Ahogy egy udvarhelyi csendőr barátom mondta: itt az emberek alig várják, hogy valami szaftos információra bukkanjanak. A legjobb érzés az, ha elsőként mesélheted el, hogy mi történt, majd másoktól visszahallod a sztorit, csak egy „kicsit” másképp. „Akkor van baj, ha a saját anyád mesél olyan dolgokat rólad, amiket te se tudsz magadról.”

Az udvarhelyiek ugyanis megosztják egymással az általuk kiszúrt információkat, így csak idő kérdése az is, hogy összerakják rólad a puzzle-t. Előző sikereid pedig nem fogják meggyőzni őket arról, hogy jó arc vagy-e. Az udvarhelyiek jó eséllyel észre sem fogják venni, hogy mit csináltál már életedben, nekik az számít, hogy Udvarhelyen bizonyítottál-e már.

Melyik harc lesz a végső?

Székelyudvarhely a régi dicsőségből élt hosszú időn keresztül, ezért is nehéz elfogadni azt, hogy a folyamatos csatározások miatt már nem az a bezzegváros, amilyennek indult a 90-es években. A lokálpatrióták azonban még mindig bíznak abban, hogy megvan a potenciál arra, hogy az udvarhelyiek újra büszkék legyenek rá.

„Az emberek már nagyon unják, hogy az itt es jobb, mint Csíkban mondásból, bezzeg Csíkban lett, mert Csíkszeredában bezzeg működik mozi, van terelőút, a központját dugómentesítették, sétálóútjuk is van. Még Gyergyószentmiklósnak is van uszodája, nekünk az sincs” – mondja egy udvarhelyi ismerősöm.

Amikor felvetem, hogy hokizni és jégkorizni való jégpályájuk viszont van, amire büszkék lehetnek, mert olyan jó minőségű jég még Háromszéken sincs, legyint, mert szerinte egy hokimeccshez illene egy rendes lelátó és öltöző. Most egy konténerben öltöznek át a játékosok.

Egy másik hozzáteszi, csúcsidőben autóval meg se lehet mozdulni a városban. És ezt én is nem egyszer tapasztaltam. „Udvarhelyen a Patkónál 3-4 iskola van, ahol iskolaidőben reggel-délben dugó van. De nem a szülőkre kell haragudni, mert ők a gyermekük biztonságát nézik, amikor autóval viszik iskolába a gyermeket. És ők maguk se szeretnének elkésni a munkahelyükről” – mondja. Szerinte nem arra kellene apellálni, hogy majd magától megoldódik, és mindenki otthon hagyja az autóját, inkább valami megoldást kellene rá találni.

Ugyanakkor Udvarhelyszék sem egységesen fejlődik, mert az olyan települések, mint Szentegyháza és Székelykeresztúr, melyek szintén „ellenzéki kézben” (nem az RMDSZ-nél) vannak, a tíz évvel ezelőtti önmagukhoz képest sokat fejlődtek. Egy udvarhelyszéki önkormányzatokra rálátó forrásunk szerint azért is, mert Székelyudvarhelyről a környező településekre vándoroltak át az udvarhelyi önkormányzat bejáratott szakemberei, akiket máshol tárt karokkal fogadtak, és akik más településeken beváltak.

Székelyudvarhelyen viszont az RMDSZ-nek sem jött össze, hogy kiemelje a várost a kaotikus adminisztráció gubancaiból akkor, amikor átvette a vezetést, mert a város egyszerűen soha nem tudott kiegyezni önmagával. Udvarhelyen a különböző érdekek folytonos harcban állnak egymással, mindig valaki le akart váltani valakit, egyszer még az RMDSZ-nek is sikerült saját magát leváltania.

Az udvarhelyiek folyamatosan különböző oldalakra álltak, holott az emberekben megvolt a vágy a békülésre, az összefogásra. A közhangulat pedig folyamatosan romlott. Több évtizede tartó csatározást követően már mindenki belefáradt a várakozásba, és általánossá vált a kiábrándultság.

A folyamatos politikai csörték levét isszák most Udvarhelyen, mert amíg itt csatáztak, máshol dolgozgattak is.

Míg Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy ki tudta használni az uniós forrásokat, a magyar kormány támogatásait és az RMDSZ kormányzati szerepvállalásával járó plusz forráslehetőségeket is meg tudták fogni, addig Székelyudvarhely saját belső harcai a városháza szakembereit is leterhelték.

Azok a fránya fejlesztések

„Ez itt az Árpád híd”, mondta egy udvarhelyi jogász, akivel a park melletti strandnál sétáltunk a városban, amikor még csak ismerkedtem Székelyudvarhellyel. A vöröses barna palló azonban nem igazán hasonlított a budapesti „párjához”: értetlenkedésemre barátom cinkosan rám kacsintott, és hozzátette: az átjáró a városvezetés 2016-2020-as mandátumának a „legnagyobb megvalósítása”. „A híd neve is innen jön” – folytatta ő.

A deszkából készült építményt egyébként Gálfi Árpád polgármester nyomán nevezték el Árpád hídnak, különben a Malom utcai bürünek nem is lenne neve. Ilyen apró gesztusok jól mutatják, hogy a városlakók mit hiányoltak Gálfi első mandátumából: valami hasznos és látványos fejlesztést, amire büszkék lehetnek. Gálfi városában iskolákat, templomokat, tornatermeket újítottak fel, hőszigeteléseket végeztek különböző épületeknél, számos projektet terveztek el. Volt, amit el is kezdtek, sőt befejeztek, de nyolc év megvalósításában nincs olyan, amire egy városlakó azt mondhatná: „Na, ez igen! Ez becsületes munka volt.”

Amiről tudom, hogy tetszik a városlakóknak, az a székelyudvarhelyi sétatéri játszótér, amit nemrég adtak át. A mintegy 3000 négyzetméteren fekvő játszóteret, több mint 2,5 millió lejből újították fel. 31 minőségi játékelemmel szerelték fel, épp csak a célközönségről feledkeztek meg. Az anyukák beszámolói szerint a gyakorlatban a 3-6 éves gyerekeknek alig 2-3 játék alkalmas (kisebbeknek pedig a játszótér eleve nem ajánlott). Van egy olyan árnyékoló is, ami a lombkoronák alatt maximum az árnyéktól véd, de ennyi szépséghiba még belefér. Gálfinak ettől függetlenül járhat a gyermekes szülőktől egy jó pont, hisz mégis sokkal szebb a hely, mint az előző volt.

Amikor viszont Gálfi Árpádot a 2020-2024 közötti időszak legnagyobb megvalósításáról kérdeztem, Székelyudvarhely polgármestere az Orbán Balázs Általános Iskola tornatermének megépítését említette a Transtelexnek, ami „60 évig váratott magára”.

Érdeklődésemre, hogy a polgármester megelégszik-e ennyivel, Gálfi kitérő választ adott, azt mondta nem csak ennyi van, több megvalósításuk volt, mint a szombatfalvi idősek otthona, a 31 ezres város 3 tömbházának hőszigetelése, vagy a Bethlen Gábor Általános Iskola tornatermének és könyvtárának felújítása, amiről évek óta azt mondják: „hamarosan átadásra fog kerülni”.

Tehát merjünk kicsik lenni, mert sok kicsi sokra megy?

Gálfi a csillagvizsgálóját is említhette volna bezzegprojektként, ha nem csak 2024 augusztusára készülne el. De egy projektmenedzsmentben jártas udvarhelyi szakember felhívta a figyelmem a háttérben megbújó zűrös részletekre is. Szerinte a nem túl nagy beruházásra eleve nem kellett volna 7 évet várni. Mivel azonban a projekt „mozgatása” váratott magára, az eredetileg 70 százalékban EU-s forrásból kezdeményezett csillagvizsgálóra mára csúnyán ráfizetnek az udvarhelyiek. A városnak a 30 százalékos önrész helyett a projekt költségének felét vagy ennél is többet kell állnia. Ráadásul a kezdeti 5 millió 84 ezer lejes finanszírozás mára 8-9 millió lejre nőtt. És nem ez az egyetlen olyan csúszós projekt, amire ráfizet a város.

És ha már a még meg nem valósult projekteknél tartunk, Gálfi a belátható időn belül megvalósuló projektek közül a Rákóczi út felújítását „a leges-leges-legnagyobb” megvalósításként emlegette a Transtelexnek, legalábbis azok között, melyek még nincsenek 100 százalékosan befejezve.

„Én azt gondolom, hogy ez az egyik impozáns beruházása a városnak, amit mindenki lát” – tette hozzá. A mindenkit arra értve, hogy nem csak a 31 ezres Udvarhely, hanem a 120 ezres Udvarhelyszék is közlekedik rajta. Ez az az út, ami a város Segesvár felőli bejáratánál fogadja az autós forgalmat. EU-s előírásoknak megfelelő bicikliútja pedig lehetővé teszi az alternatív közlekedést.

Pályázatot nyerni könnyű, határidőre kivitelezni nehéz

Gálfi nem ért egyet azzal a kritikával, hogy az elmúlt 4-8 év alatt a környező települések jobban fejlődtek volna Udvarhelynél, vagy a város lemaradt volna. Azt ígérte, hogy a kampánya során bemutatja projektjeit és olyan mérőszámokat, melyek igazolni fogják állításait. Mivel ez eddig még nem történt meg, abból dolgozunk, amink van.

A sikeresen megpályázott projektek meg nem valósulását (kisiparos inkubátorház) és csúszását (például a nagy mobilitási projekt, Székelytámadt vár, Tompa László iskola, csillagvizsgáló) a polgármester a Covid-időszakkal és háború által okozott inflációval, az ezzel járó energetikai és építőanyagi árak növekedésével magyarázta. A projektek ugyanis leálltak addig, amíg a kormány kiigazító intézkedéseket rendelt el.

Szakács-Paál István, az RMDSZ polgármesterjelöltje a Transtelexnek adott interjújában azonban nem épp csak a körülmények áldozatának látta a várost. A vállalkozói inkubátorház igazgatója azzal magyarázta, hogy Székelyudvarhely nem tudott látványosabb, nagyobb beruházásokat létrehozni, mert a városházán belül – mind a mai napig nagyon sok belső konfliktus van. „Nagyon sokszor szétestek csapatok, és újra kellett gondolni dolgokat, illetve ami még nagyobb baj, hogy kicsit néha úgy éreztem, mintha karanténba került volna a város Bukarestből és Budapestről is. Tehát nem elég az, hogy nem tudjuk jól és hatékonyan elkölteni az EU-s forrásokat, nem kapunk olyan támogatásokat sem, amiket Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda megkap” – állapította meg a vállalkozói szférából érkező politikus, aki átvenné a város vezetését.

Hozzátette, minden város pályázhatott EU-s forrásokra, és ahol ügyesen el tudták költeni a lehívott pénzeket, tehát jó projektmenedzserek vagy jó projektmenedzser cégekkel dolgoztak, ott időben elköltötték, és el tudták érni, hogy 2023. december 31-ére a projektek nagy része lezárult. „Kettős nyereségük is van, hiszen időközben jött a Covid, akkor volt egy brutális árrobbanás a Covidot követően, tehát a nyersanyagárak nagyon felmentek. Úgyhogy igazából, aki ilyen 2020-as, 2019-es pályázatokat nem kezdett el akkor, és nem szerezte be akkor az alapanyagokat, azok nagyon drágán tudták befejezni ezeket a projekteket. Illetve a második nagy probléma, hogy aki nem tudta befejezni, az ezután a saját pénzéből kell finanszírozza, hogy le tudja zárni a projekteket. A szomorú valóság az, hogy máshol ezt úgy be tudták fejezni, hogy a város még pénzzel is maradt, nem hitelfelvételekkel kellett foglalkozzon” – részletezte a vállalkozói inkubátor ház igazgatója, aki előválasztási kampányában a vízió hiányát emelte ki, mint az egyik legfőbb problémát.

Udvarhely bukaresti és budapesti feltételezett karanténjáról Gálfi Árpádot is megkérdeztük, aki tagadta, hogy ilyen fennállna. Azzal érvelt, hogy a megyei jogú város „minden egyes olyan lehetőséget kihasznált az elmúlt 8 esztendőben, ami rendelkezésére állhatott”.

„Ha a polgármester megy és dolgozik, akkor nyílnak az ajtók Bukarestben, nagyjából nem is kell semmilyen más párthoz tartozni. Nagyon sokszor elhangzik Székelyudvarhelyen, hogy csak kimondottan az RMDSZ égisze alatt lehetne forrásokat lehívni. Az elmúlt 8 esztendőben bebizonyítottam, hogy ha nincs is olyan mértékű támogatás a polgármester irányában, mintha RMDSZ-es volna, a forráslehetőségeket a város számára le tudtuk hívni. Több mint 110 millió eurót hívtunk le az elmúlt nyolc esztendőben a PNRR és Anghel Saligny pályázatok révén” – mondta Gálfi.

Gálfi pedig a budapesti támogatások közé sorolta a Tamási Áron Gimnázium épületének, a református templomnak a felújítására szánt összeget, de Baczkamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium tornatermét, illetve az óvodák, napközik támogatását, melyeket a magyar kormány finanszírozott, csak nem Gálfi Árpád közbenjárására, hanem a Fidesz-KDNP-vel szoros kapcsolatban álló Szász Jenő révén, vagy az RMDSZ kopogtatásának hatására.

Nem Gálfi Árpád idején veszett el az udvarhelyiek szeméből a fény

Ha valaki 8 évig polgármestere egy városnak, attól számos dolgot elvárnak a szavazópolgárok. Más városokban, mint például Gyergyószentmiklóson négy évet is alig tud kiülni egy polgármester, hogy számon ne kérnék érte. Így járt az RMDSZ-es Csergő Tibor polgármester is, aki már a választások előtt elvesztette a (elő)választást. Székelyudvarhelynek azonban nem Gálfi Árpád az első olyan polgármestere, akinél a sikeresen lepályázott projektek elcsúsztak, vagy végül meg sem valósultak.

Az elmúlt közel egy évtizedben már mindenre volt példa, arra is, hogy a polgármester teljesen szétverje a tanácsosi gárdát.

Udvarhely ugyanis abban is különleges, hogy itt a rendszerváltás óta soron következő három polgármester közül (Szász Jenő, 1996-2008; Bunta Levente, 2008-2016; Gálfi Árpád, 2016- ), eddig mindenki megkapta a második esélyt. Hogy miért? És hogy megérte-e újra bizalmat szavazni? Az más kérdés.

A polgármesterek ugyanis mandátumról mandátumra küzdőtérré alakították a közéletet, ami a legjobb indulattal is, de folyamatosan gátolta a fejlődést, mert konszenzus nélkül nincs városi vízió és stratégia. Mi van helyette? Harc és krízishelyzet, ami fárasztó és egy idő után unalmas.

Gálfiról már az első mandátumának kezdetén kiderült, hogy nem konfliktuskerülő ember, miután összerúgta a port saját pártjának országos elnökével, Szász Jenővel, Udvarhely rettegett politikusával és vállalkozójával, aki tett róla, hogy Gálfit kizárják az MPP-ből.

„Nem a saját utamnak a járása volt a fő cél, hanem Székelyudvarhely közösségének a helyzete. Tudjuk azt, hogy nagyon kényes kérdésekben darázsfészekbe nyúltam, olyan hangyabolyba rúgtam bele, ami a városlakók, Székelyudvarhely közösségének az érdekeit szolgálták, gondolok itt a szeméttelep kérdésére, azon felül a csurgalék vagy akár az Aquanovának a víz és szennyvízhálózat kérdésére, ami hozta ezeket a konfliktusokat, és igazából innen indult el a Magyar Polgári Pártból való kizárásom, mert én arra vállalkoztam, hogy Székelyudvarhely közösségéért tevékenykedem” – magyarázta Gálfi a Transtelexnek.

Ráadásul Gálfi először úgy kapta meg az első mandátumát, hogy elmondása szerint nem volt felkészülve rá, hogy az MPP polgármesterjelöltje legyen. Nem is voltak polgármesteri ambíciói, így alakult.

Mivel az RMDSZ saját szavazóbázisa Arros Orsolyán és Bunta Leventén megoszlott, váratlanul az akkor még Szász Jenő által támogatott nevető harmadik nyerte a választást, azaz Gálfi Árpád.

„Gálfi kampányüzenete az volt, hogy ő a tisztességes, hiteles jelölt, az emberek pedig azt szerették volna, hogy legyen vége a harcoknak. Nem lett vége!” – állapította meg egy udvarhelyi. Gálfiról polgármesteri tevékenységét ugyanis nagyban meghatározhatta a három tanácsosi mandátuma, amit Szász Jenő és Bunta Levente polgármestersége alatt töltött el. 12 év alatt hozzászokik az ember egy adott rendszer működéséhez, az tűnik természetesnek, és csakhamar Gálfinál is jellemzővé váltak a politikai csörték és személyeskedések.

Elmondása szerint, amikor polgármester lett, leült és elgondolkodott azon, hogyan folytassa tovább.

Mivel nem volt felkészülve a polgármesterségre, nem volt egy előre átgondolt terve, víziója, ezért utólag kellett ácsolnia a hajót.

Csapatával végül számos ötletet kitaláltak, hozzá is láttak a megvalósításához, de aki sokat markol, keveset fog alapon úgy tűnik, nem volt kapacitása, hogy meg is valósítsa a projekteket. Ez további konfliktusokhoz vezetett, ami sokak távozását vonta maga után. Ezért mondják egyesek Gálfiról, hogy „képtelen megtartani maga mellett egy csapatot, és ez a projektek kárára van”.

Gálfi második mandátumához a Melinda Instal és hasonlóan hiteles, szakmaiságáról meggyőző kis vállalkozók álltak be az újrázni kívánó polgármester mögé. A jól ismert történet szerint azonban Pál Dénesék is többször összebalhéztak a polgármesterrel, és utánuk még sokan mások távoztak.

Ember Attila, Gálfi Árpád volt kabinetfőnöke, aki szintén indul a választásokon az EMSZ jelöltjeként, azt mondta, az embereknek elsősorban nem az aszfaltozással vagy a projektek meg nem valósulásával, csúszásával van bajuk, hanem a közhangulattal, amit a városházán jelenlévő állapotok befolyásolnak. „Nem mindegy, hogy egy városlakó milyen hangulatú irodába megy be ügyintézni, vagy engedélyt kiváltani a városházán, ahol azelőtt három perccel éppen leüvöltötte a polgármester a fejét a beosztottjának. Székelyudvarhelyen pedig a közhangulat minősége egyre rosszabb” – mondta Ember, aki nyolc év alatt kívül-belül megismerte a városháza működését.

Ennek a légkörnek az lett az eredménye, hogy Ember Attila szerint az elmúlt évek alatt több mint negyvenen hagyták el a városházát, és kerestek más munkahelyet. Köztük egyébként nem csak alpolgármesterről, városmenedzserekről, tanácsosokról beszélhetünk, hanem egyszerű közhivatalnokokról is. Utóbbiak közül leginkább Puskás Katalin, a városháza volt fejlesztési igazgatójának a nevét szokták emlegetni, akivel miután Gálfi összebalhézott, ráhívta a DNA-t.

Ember a 2016-os és 2020-as székelyudvarhelyi helyhatósági választások királycsinálója volt, mindkét választáson ő vezette Gálfi Árpád kampányát. Négy évvel ezelőtt Gálfi Árpád mostani pártjának, a Székelyudvarhelyért Pártnak (SZP) a létrehozásában is részt vett, de később kilépett belőle, mert mint elmondta, Gálfi Árpáddal már más nézeteket vallanak, és nem tud azonosulni azzal, amit Gálfi képvisel. És már akkor belengette, hogy most már ő maga lenne polgármester.

Gálfi alatt tehát most rezeg a léc. Nem állt elő egy újabb „dream team” szerű csapattal, sőt a szakértői gárda most az RMDSZ-nél landolt, a megvalósításainak jó része csak a június 9-i választások utánra készül el, és bár nyolc éve munkás volt, nem elég produktív, ráadásul sorozatos botrányok jellemezték. Ebből pedig már kétszer elegük lett az udvarhelyieknek. Ellenjelöltjei pedig épp emiatt lehetnek lépéselőnyben, egyikük nevéhez sem fűződnek olyan iszapbirkózások, mint amilyenekből több is jutott Gálfi nyolc éves városvezetésének időtartamára.

Miért nincs jövőképe Udvarhelynek?

A 2024-es választásnak Udvarhelyre nézve az a tétje, hogy a polgármester négyéves mandátuma alatt létre tud-e jönni egy olyan vízió, átfogó stratégia, amit mindenki elfogad, mi több, egyet tud érteni vele, ezért nem akadályozza azt, hanem a megvalósulását szorgalmazza.

Az udvarhelyiek pontosan tudják, hogy ők maguk mivel rendelkeznek. A városban rengeteg olyan innovatív vállalkozás van, akiknek a vezetői érzik magukban a civil kurázsit, és a szakértelmükkel, pénzükkel is hozzájárulnának ahhoz, hogy a város, ha nem is Székelyföld, de Udvarhelyszék legfejlettebb települése legyen. Gondoljunk itt már csak a Melinda Instal tulajdonosának, Pál Dénesnek (Öcsi) az adományaira, aki később a városházán is megpróbált nagyot alkotni, csak hát neki is beletört a székely fafejűségbe a bicskája.

A városlakók tehát joggal érezhetik abszurdnak a látványos fejlesztések és a fejlődés hiányát Székelyudvarhelyen, mert miközben más városok haladnak, addig Székelyudvarhely helyben toporog, és a városvezetés mandátumról mandátumra ugyanazokat a köröket futja le.

Mindeközben a városlakók kívánságlistája egyre nő. Arról beszéltek nekem, hogy milyen jó volna, ha a környező településekkel össze lehetne hangolni a tömegközlekedést, hogy legalább busszal meg lehessen közelíteni a várost, ha vonatozással már alig. Lehetne egy új és rendes híd a Küküllőn, alatta pedig ki lehetne használni a folyópartot szabadidős tevékenységre. Futni már most is szoktak, de ehhez azért jobb helyeken nem csak ösvény dukál. Hiányzik a jégkorongosoknak a rendes öltöző, a zenészeknek egy új hangversenyterem, a sportolóknak egy új sportkomplexum, a civileknek, kisiparosoknak inkubátorház, a vállalkozóknak ipari park kellene. A turisták és a városlakók pedig egyaránt örülnének egy rendes, turisztikailag kigondolt, rendezvényekkel megtöltött központnak. Ahogy Szejkefürdő is kinőhetné már jobban magát, mert a Mini Erdély park mellett azért elférne más turistacsalogató hely is, a nyilvános térben legtöbbet a szállodás fürdőkomplexumról lehet hallani, amihez valljuk be, van elég vállalkozó, már csak az alapot kellene megteremtenie hozzá a városnak. Mert a városházának igazából ez lenne a dolga, esélyt teremteni a fejlődésre.

A városnak kell megmondania, hogy mit akar, mert ha Udvarhely nem fogja tudni eldönteni, akkor megvalósítani se. Ha az udvarhelyi közélet továbbra is a ketrecharcosoké lesz, és nem az együttműködésre képes önkormányzati embereké, akkor a negatív spirál folytatódik. Ha sikerül kilépni ebből a körből, akkor Székelyudvarhely megnyugodhat, és elkezdheti a kívánságlistán szereplő dolgok megvalósítását.