Egy forradalom rekonstrukciója

Bede Kincső fotográfus 89 után született, fényképeivel mégis a szocialista Romániából hátramaradt és mindmáig feldolgozatlan traumatikus emlékeket hozza újra elő. A budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tanult és a diplomamunkájával, a Három színt ismerek a világon című fotósorozatával kezdte el a szembesítést. Munkáit Párizsban, Milánóban és Tel Avivban is láthatta már a közönség. (A sorozatról a Telex is írt, és a kovásznai kiállítása kapcsán mi is beszélgettünk már vele.) Nagyon hamar úgy érezte, egyfajta missziójává vált, hogy alkotásaival olyan gondolatokat és érzéseket váltson ki, amelyek segítenek feldolgozni a múlt nyomasztó vetületeit.

Talán az volt az első találkozásunk a kommunizmus szellemével, amikor második osztályos korunkban órák után az iskolánk melletti textilgyárhoz mentünk játszani. Kincsőnek ott dolgozott az apja, így szabad bejárásunk volt, bármikor bemehettünk. Kincső apja a gyárat is megmutatta, „hadd okuljanak a lányok”. Akkor már az épületegyüttesnek csak egy része volt nyitva, mert egy kisebb részleg még működött. Bár már halványak az emlékeim, abban biztos vagyok, hogy az volt az első időutazós élményem: akkor még minden abban az állapotában állt ott, ahogy a szocialista korszak virágzó éveiben felépítették. Emlékszem a szürke falakra, a hatalmas, zöldre festett gépekre, a kopott bútorokra, a faburkolatra az irodákban, és még ma is fel tudom idézni a cserzett báránybunda bűzét.

Hasonló időutazásban lehet részünk akkor is, ha például a bukaresti parlament termeibe lép be. Ugyanaz a faburkolat, ugyanaz a dohszag. A Ceaușescu-házaspár kivégzéséről is egy olyan teremben döntöttek, ahol ugyanilyen tipikus faburkolat, lambéria fedte a falakat, amely nagyon sok lakás és intézmény díszítő eleme volt az elmúlt rendszerben.

Ha jól emlékszem, éppen Kincső apja szembesített először azzal is, hogy a gyárat a nagyapám építette, aki több mint 500 embernek adott munkát. „Nagy ember volt, egész Kovászna tisztelte” – hallottam vissza utólag többször is. Kamaszkoromban sokszor érdeklődtem felőle, érdekelt a világa, hogy hogyan gondolkodott, hogyan lett egy egyszerű cipészlegényből gyárigazgató, mennyire hitt a szocializmusban vagy miként élte meg a rendszerváltást. De senki nem mondott róla semmi személyeset, csak a szokásos frázisok hangzottak el: „nagy pártember volt, aki az embereket szolgálta”.

Már lícista korunkban nagyon sokat beszélgettünk erről Kincsővel. Neki is megvoltak a maga titkos családi történetei és őt is zavarta, hogy folyamatosan falakba ütközik. Az volt az érzésünk, hogy a szüleink és nagyszüleink nem akarnak, vagy nem is képesek már visszaemlékezni: a ‘89-es előtti tapasztalatokat bezárták egy dobozba, amit a rendszerváltás után soha többé nem akartak kinyitni. Minél inkább tudatosult ez bennünk, annál jobban kezdett érdekelni minket a múlt rendszer minden egyes részlete.

Több mint 30 évvel a forradalom után döntöttünk el, hogy közösen látogatunk el az archív felvételekből ismert, ikonikus forradalmi helyszínekre: a Román Televízió 4-es stúdiójába, a forradalom hőseinek temetőjébe, a târgoviștei vesztőhelyre, de a mai belügyminisztérium előtti teret is bejártuk. Látni akartuk és meg akartuk érinteni azokat a székeket, amelyen a diktátor-házaspár a kivégzése előtt ült, ott akartunk állni azon a téren, ahol Ceaușescu az utolsó beszédét tartotta.

A forradalmi események ugyan Temesvár utcáin kezdődtek, de a televízión keresztül az ország minden lakója bekapcsolódhatott. Egész Romániának egyszerre dobbant a szíve – ehhez kerestünk mi most valamilyen kapcsolódást. A hősök temetőjében például egy félszemű macskával találkoztunk, amelyik kitartóan mellénk szegődött. Furcsa módon úgy éreztük, hogy ez az élőlény volt az, amelyen keresztül hirtelen megtaláltuk a köteléket a helyszínnel.

Utunk során eljutottunk Brassóba is, ahol 1987-ben először lázadtak fel a munkások a rezsim ellen. A városban ma egy olyan múzeum is működik, amely egy magángyűjteményt őriz ebből a korszakból. A tulajdonosa azt szerette volna, hogy a fiataloknak legyen valamilyen valósághű tapasztalata a szüleik gyerekkorának világáról: a tárcsás telefonról, a halas nippekről, a kislányos-virágos füzetekről, a gardrób szagáról, az almáriumba rejtett szexkönyvekről vagy a fapálcákról, amelyekkel illegális abortuszt hajtottak végre.